És mi van akkor, ha végül senki sem kapar le a keresztről?

Csak túl lusta voltam ahhoz, hogy megjegyezzem és betartsam őket. Így lettem minden idők egyik legcsendesebb, ugyanakkor legkiszámíthatatlanabb punkja. A legpunkabb plüssmackó. 

Annyira csendes voltam, hogy húsz éves koromban kaptam Horváth Gizitől egy kitűzőt, amin ezt írta:

Nem haldoklom. 
Én így élek.

Szóval húsz évesen sem csattantam ki az energiától. De azért jól elvoltam. Ha hagyták. És általában hagyták. Ha meg nem, akkor azt igyekeztem nem észrevenni.

A manna.ro is így született

Az Új Magyar Szó komoly újságíróit nem kicsit zavarta, hogy mi napközben az akkori maszol.ro portált megtöltöttük „szenzációhajhász”, „túlságosan szexorientált”, „túlságosan sületlen” tartalommal, ami mellett nem szívesen látták a megfontolt, alapos, szakmailag kifinomult cikkeiket. Így lezavartak minket a maszolról, cserébe megcsinálhattuk a manna.ro élményportált és a kukker.ro videómegosztót.

Hogy miért írok most erről? Fogalmam sincs.

Talán azért, mert pár napja dobta a Facebook, hogy tizenkét éve szűnt meg a manna.ro. Ez előhozott egy csomó emléket. És rengeteg érzést.

Például egyre intenzívebben érzem azt, hogy önmagam emléke lettem. De Pál Edit Éva megnyugtatott, hogy ez nem is igaz. Csak az elképzelt önmagam emléke lettem. Szóval még nincs minden veszve.

Van még amit elveszítenem.

Közben előkerült egy felmérés is, amit még Csomortáni Boti készített, és amiben olyan dolgokat lehet olvasni, hogy a manna.ro egyrészt: „kritikus, bátor, sajátos nyelvezete van, rögtön beleszerettem”, másrészt: „szétszórt és szenzációhajhász”, „lapos és olvashatatlan”.

Ha visszagondolok a mannára, akkor én is így emlékszem rá. Egyszerre volt kritikus és olvashatatlan. Szenzációhajhász és lapos. Bátor és kedves.

Egyszerre imádtam és utáltam.

Imádtam, mert a legszabadabb hely volt, amit el tudtam képzelni. De utáltam is, mert minden időnket és energiánkat elrabolta. Hol a szoftver haldoklott, hol a szerver, és amikor végre sikerült olyan cikket írni, vagy olyan videót gyártani, amire a 10 barátunkon kívül más is kíváncsi volt, akkor általában leesett az oldal.

És már akkor megtanultam, hogy a szabadságnak ára van. Teljesen más összegek szerepeltek az Új Magyar Szó újságíróinak neve mellett, mint a mannások neve mellett a fizetési listán. De akkor még úgy gondoltam, hogy ennek ez az ára. A fájdalomküszöb alatt kell maradni, akkor talán senki sem nyalja ki alólad a lepedőt.

Végül így is kinyalták.

De az már egy másik történet. Most inkább arról mesélek, amire a címben is utaltam.

A manna indulásakor szerettük volna vizuálisan és szövegben is egyértelműen és karcosan megfogalmazni, hogy kik vagyunk és mit gondolunk a világról. De főleg magunkról. Mert a világ már akkor is csak fenntartásokkal érdekelt.

Az ötletek közt szerepelt egy plakát a következő címsorral:

Lekaparunk a keresztről!

A vizuálra már nem emlékszem, csak arra, hogy ez a szöveg még a mannásoknak is túl sok volt. Túl őszinte volt. Egyszerre volt orbitálisan tahó és letisztultan gyönyörű.

És valójában azóta is ezt csináljuk.