Beszéljünk róla: hányadán állnak a fiatalok az egyházzal?

Egy vasárnapi Istentisztelet alkalmával végtelenül felháborított az, amit a lelkész a szószékből prédikált. Hol a felebaráti szeretet? Miért zeng Isten házából – ahol elvileg mindenkit szívesen látnak – a gyűlöletbeszéd?

Megszelídült a haragom, de a gondolat, hogy valamit kezdeni kell a témával, velem maradt. Valamikor ugyanakkor feltűnt az is, hogy milyen ritkán esik szó az én korosztályomban a hitről, egyházról, Istenről.

Mondhatnád: persze, hiszen kényes, intim dolog, de ugyanez a generáció szívesen beszél közéletről, politikáról, szexualitásról, elakadásokról, szorongásról. Mi történik? Hol marad el ez a téma? Mikor csúsznak ki a fiatalok az egyház markából? Létezik-e köztük élő kapcsolat? Válasz, vigasz, támasz tud-e lenni az egyház a fiatalok számára?

A nyaram jó része e körül a téma körül forgott: beszélgettem mindkét oldallal, a fiatalokkal egy fókuszcsoportban, a lelkipásztorokkal interjúk formájában. A következő időszakban megjelenő sorozatom ezeket az interjúkat fogja feldolgozni, megszólalnak majd a katolikus, unitárius, református, evangélikus és baptista felekezetek lelkészei. Arra kerestük együtt a választ, hogy milyen problémákkal, kérdésekkel küzdhetnek a fiatalok, ezekre milyen válaszokat, közösségeket tud kínálni egy-egy egyház, hol húzódik a határ, amíg egy pap és hol ahol már egy mentális egészségügyi szakember segítsége kell az ifjak terelgetésében.

De ahhoz, hogy ezek a beszélgetések a megfelelő módon értelmezhetők legyenek, előbb azt kell megnéznünk, hogy mit mond az említett korcsoport.

Like Gen Z

Tizenegy fiatallal beszélgettem a témában, a legfiatalabb közülük 16 éves, a legidősebb 27 éves volt. A fókuszcsoport résztvevői sokszínűek voltak nemi identitásban és szexuális orientációban, társadalmi és gazdasági helyzetükben, etnikai hovatartozásukban, valamint vallási meggyőződésükben is. Mindannyian Székelyudvarhelyen vagy annak vonzáskörzetében élnek, többen közülük még tanulnak, de van, aki már dolgozik.

Alapvetően négy kérdéshez tartottuk magunkat a beszélgetések során:

• Milyen kérdések, problémák foglalkoztatják őket?
• Kihez fordulnak ezekkel a kérdésekkel?
• Milyen közösségekben tudnánk megnyilvánulni?
• Volt-e már, hogy lelkész tanácsa mutatott nekik utat?

De a fókuszcsoport célját tudva, sokan az egyházzal kapcsolatos gondolataikról, kapcsolatukról is beszéltek. Kezdjük a legfontosabb kérdéssel, ami az egész sorozat gerincét adja: mi foglalkoztatja a fiatalokat, mi miatt szorongnak, milyen kérdések vetődnek fel bennük.

Mi érdekli és mi aggasztja őket?

Ki merem jelenteni, hogy a vizsgált korcsoport legtöbbet emlegetett szorongásfaktora a jövő és minden, ami ezzel együtt jár: a továbbtanulás, az új környezetbe és társaságba való beilleszkedés, a tanult szakmában való elhelyezkedés, az anyagi biztonság megteremtése – ugyanakkor a jövő szorongató képét tovább sötétítik azok a kérdések, amelyek fölött nincs kontrollunk és amelyek az utóbbi években még inkább teret nyertek: bizonytalan politikai helyzet, a kisebbségi létünk veszélyeztetettsége, háború, klímaváltozás.

– A holnapot még talán látjuk, de a holnaputánt már annyira nem. Ez egy összetett és komplex dolog, túl sok tényezős és a rajtam kívül álló tényezők, nem biztatnak túl sok jóval. És nem is csak az, hogy velem mi lesz, hanem hogy úgy hosszú távon mi lesz így társadalmilag. Olyan fura dolgok történnek, olyan fura döntéseket hoznak egyesek, amik mindenkire hatással vannak.

És az ezzel kapcsolatos kérdések nem tudnak nyugodni hagyni, mert érdekel és szeretnék jól élni, szeretnék normális körülmények között élni, nem agyonkorlátozva. Szeretném, ha majd gyerekeim lesznek, akkor ők is meg tudjanak élni olyan dolgokat, amik számomra most még alapvetések, de talán hamarosan nem lesznek azok. Azt érzem, hogy egyre jobban nyílik ki a világ, és közben mégis egyre inkább zárnak befelé egy burokba, és ez fura, zavaró és nyomasztó – fogalmazott az egyik megszólaló.

Ugyanígy a jövő miatti szorongás kapcsán néhányan szülőktől való leválást, függetlenedést, adott esetben a szülők, nagyszülők egészségi állapota miatti aggodalmat is megemlítették.

– A vakációban hazajövök, és akkor még lehetek egy picit gyerek, a szüleim még „babáznak” velem egy picit, de aztán visszamegyek Vásárhelyre, és bemegyünk a kórházba, és ott meg nagyon felnőttként kell viselkedni. Ez egy ilyen érdekes időszak, sokszor nem tudom, hogy hol vagyok ebben, mintha két külön személyiségem lenne.

Szia, én én vagyok.

Egy másik nagy topik a lelki vonatkozású kérdések voltak: Ki vagyok én? Elég vagyok-e? A közösségi média által mutatott szinte lehetetlen, mégis idealizált önkép, karrier, családmodell, amit sokan hajtanak, találkozik a közösség elvárásaival: milyen ember legyek, mennyit és mit kellene tanulni, milyen pályára kellene lépni, mikor és milyen emberrel kellene az életünket összekötni. Meg aztán ott vannak a saját elvárásaink és elképzeléseink a saját életünkről és az útról, amit életünk során be szeretnénk járni.

– Nem minősítem magam transznak, de nagyon-nagyon foglalkoztat ez, mivel hogy határozottan úgy érzem, hogy rossz testbe születtem. Legviccesebb az egészben az az, hogy én, ha ténylegesen én lennék, egy gyökér, cisz, fehér, hetero férfi lennék, aki homofób, rasszista meg minden. Az a tipikus szájba váglak gyermek. Aki ki van gyúrva, magas – ehelyett vagyok egy nem cisz, nem hetero, nem tejfehér, aki nem is tudna homofób vagy rasszista lenni, még ha akarna se. Ja, és még magas se vagyok.

– A „jó ember” lenni nem egy lista kipipálása, hanem egy folyamatos utazás és önfejlesztés. Az egyik legmélyebb emberi szükséglet: az elfogadás iránti vágy – vélekedett egy lány erről a témáról, de a srácokat sem kerüli ki ez a kérdés:

– Rengeteg sok az elvárás, amit nem csak otthonról a család vár el tőlem, hanem a világnak való megfelelési kényszer, ami tényleg ránk erőszakolnak, és ezt a húszas éveiben járó fiataloknak a nyakába zúdítják. Nagyon zavaró, ezt a problémát valahogy ki kéne küszöbölni. Nem azt elvárni egy huszonévestől, hogy mire eléri a harmincat, legyen saját háza, két autója, egy nagy családja, hanem reális keretek között terelgessük az életünket, és ne a nagyvilágnak a tempója diktálja a saját kis világunkat, hanem mi magunknak teremtsük meg – fogalmazott egy a huszonkét éves fiú.

Eléggé hiszek? Jó keresztény vagyok?

Amikor az egyébként magukat hívőnek és vallásosnak gondoló fiatalokkal ültem le beszélgetni és feltettem azt a kérdést, hogy melyek azok a kérdések, problémák, amik jelen életszakaszukban őket érdeklik, rendre visszakaptam a kérdést: az egyházzal kapcsolatban?

Nyilván, a beszélgetés megszervezésekor felmerült a téma, így természetes, hogy ezzel aszociálták az első kérdést, de a válaszokból az derült ki, hogy főleg a hitüket megélő fiatalok mindennapjainak központi kérdése, hogy éppen hányadán állnak a Teremtővel, hogy mennyire tudják megélni a hitüket – sőt, van, aki egyenesen feladatának érzi azt, hogy másokat is közelebb vigyen Istenhez.

– Az első a hitem. Teljesen más élethelyzetbe és más emberek közé csöppentem tavaly azzal, hogy elköltöztem egy másik városba, emiatt például a hitem így nagyon fluktuál. Van, amikor nagyon erős, van, amikor nagyon alábbhagy. Ez egy vissza-visszatérő kérdés számomra, hogy hogyan lehetne egy szinten és erősen jelenlevőnek megtartani.

– Egy keresztény szellemiségű embernek az a feladata, hogy másokat is Istenhez vezessen. És nagyon sokat szoktam gondolkozni, főleg az IKE miatt, hogy milyen fajta programokat szervezzünk, amikkel kicsit megmutathatjuk, hogy ki is Jézus, vagy ki is az Atya, és hogy lássák, hogy jó, és hogy szeret minket.

Kapcsolódó téma: az élet és a halál kérdésköre. Az egyik megkérdezett fiúról kiderült, hogy egy sokkal nagyobb, komplexebb képben gondolkodik, és a hétköznapi dolgokon túllépve az élet értelmének keresése mozgatja inkább – látni fogjuk majd, hogy a lelkészek között is lesz, aki egyenesen ezzel a kérdéssel indítana azoknál a fiataloknál, akik nem járnak templomba.

Egy másik váratlan válasz egy lánytól pedig arról szólt, hogy ő mennyire nyugodt, ha a halálra gondol. Mivel hisz benne és tudja, hogy jó helyre kerülünk halálunk után.

– Mindig arra gondolok, hogy amikor történik valami, ami bűn, hogy ez mekkora dolog, hogy történt egy olyan eset, hogy nekem nem kell meghalnom azért, hogy ezek a bűnök megbocsáttassanak, mert már valaki megtette értem. És ez mindig olyan jóleső érzés. Mindig, amikor valaki a halálra gondol, akkor a gyász és a szenvedés jut először eszébe, de ha keresztény vagy, akkor van ennek egy ilyen pozitív oldala is.

Amire számítottam és amire nem

Egy szép kis csomagnyi előfeltételezéssel álltam hozzá a fókuszcsoportos beszélgetésekhez, tekintve, hogy én is a korcsoportba tartozok. Azt gondoltam, hogy a szerelem, a párkapcsolatok és a házasság erőteljesebben megjelenik majd, de tévedtem. Foglalkoztatja ez a kérdés őket – főleg a megtalálom-e majd a hozzám valót kérdésfelvetéssel –, de sokkal kevésbé, mint gondoltam.

– A házasság egy komoly téma számomra, mindig stresszelek azon, hogy valaki olyat találjak, aki az én értékrendemnek megfelelő. Próbálkoztam ezekkel a randizgatásokkal, ezekkel az ismerkedésekkel, de mindig valahogy úgy érzem, hogy nem megfelelő az a személy számomra, vagy nem talál az értékrendünk, és ezért kicsit foglalkoztat, hogy akkor most vajon kit találok magamnak.

Ezzel szemben előkerültek olyan témák is, amelyek kellemes meglepetésként értek: az abortusz, az LMBTQ+ jogok – az egyházat mondhatni számonkérve: Ha az éppen hogy megfogant magzat már Isten gyermeke, én miért vagyok kevésbé Isten gyermeke, ha nem szeretném világra hozni? Ha szeretnünk kell a felebarátunkat és Isten mindenkit a saját képére formált, az LMBTQ+ közösség miért van kirekesztve az egyházi közösségekből?

– A katolikusok annyira mondják, hogy Isten mindenkit a saját képére formált, és akkor buzikkal mi van? Szembe mennek a saját elveikkel. Aki meleg, akkor most nem Isten gyermeke, amikor mindenki Isten gyermeke és mindenkit Isten a saját képére formált? Döntsétek el, hogy mit akartok!

– Az abortusz is nagyon foglalkoztat, nem gondolom azt, hogy gyilkosság lenne, nyilván ez egy élet, de az én életem is, nem jókedvemből döntök úgy, hogy esetleg azt a gyereket elvetetem. Szerintem sokszor az lenne az önzőség, ha megtartanád, például ha egy olyan életvitelt folytatsz, amiben nem tudsz egy sérült gyereket felnevelni, akkor az az önzőség, ha megtartod a gyereket, és egy borzalmas életet fog élni attól függetlenül, hogy te jó anya vagy. És szerintem ezzel kapcsolatban is nyitottnak kell lenni, nem szabad ezt a jogot elvenni emberektől, hogy a saját életük felett döntsenek.

Az abortusz kapcsán felmerültek a női jogok is a fiatal lányokban: a testünk feletti önrendelkezésünk, a férfiközpontú társadalom.

– Feldobott a TikTok egy sztorit, hogy valahol külföldön egy 16 éves lányt megerőszakoltak, és a férfi azért nem kapott büntetést, mert a bíró azt mondta, hogy mutassa meg, milyen fehérnemű volt a kislányon, és azért, mert tanga volt rajta, nem kapott büntetést a férfi, mondván, hogy biztos a nő akarta, mert tanga volt rajta.

– Komoly problémák vannak, hogy amikor egy nőt megerőszakolnak, akkor még sokszor a nő a hibás, hogy miért ment oda. Sokan nem is mernek segítséghez fordulni, vagy akik segítséghez fordulnak, ott is a bántalmazó nem nagyon kapja meg a méltó büntetését. Azt sem gondolom normálisnak, hogy végigvonulunk az utcán, és tízből öt férfi utánunk fütyül és beszólogat. Ez olyan megalázó.

Van, akit aggaszt az, hogy ennyi idő elteltével sem tudunk együtt élni a romákkal, és nem tudjuk őket a megfelelő módon integrálni a társadalmunkba.

Mi legyen a sok kérdőjellel?

A fiatalok két fő kategóriához fordulnak kérdéseikkel: egyrészt azokhoz, akiknek hasonló élményeik vannak és korban is közelebb állnak hozzájuk, másrészt olyan személyekhez, akik több tapasztalattal és tudással rendelkeznek – a téma válogatja, hogy mikor honnan várnak tanácsot.

A „sorstársak” közé tartoznak a barátok, kortársak, osztály- és évfolyamtársak, fiatal mentorok, valamint adott esetben fiatal egyházi személyek – vagyis azok, akiknek hasonló tapasztalataik vannak, vagy nemrég éltek át hasonló dolgokat. E csoportnál főként olyan témák merülnek fel, amelyeket az idősebbek gyakran nem tudnak átélni vagy megérteni, esetenként a generációs különbségek miatt.

A másik kategóriába a szülők (különösen az apák), nagyszülők, lelkipásztorok, pszichológusok, valamint például színjátszó csoportok vezetői tartoznak.

Vannak, akik inkább magukban dolgozzák fel a kérdéseiket; mások imában fordulnak Istenhez, irodalmi élményekhez nyúlnak, vagy éppen ChatGPT-hez. Egy fiatal a sorsra bízza a dolgot, és az élet adta élményekre, beszélgetésekre támaszkodik.

Légyszi, vegyetek komolyan!

A fiatalok színes, nyitott közösségekben tudnak megnyílni, ahol minden véleményt meghallgatnak, és ahol a beszélgetések építőek, adott esetben mélyek lehetnek – többet nyújtanak egy átlagos társas együttlétnél. Fontos számukra, hogy a közösség értékrendje közös legyen, a csoport biztonságos legyen, tiszteletben tartsák a személyes határokat, és a tagok stabilak, megbízhatóak legyenek.

Továbbá, egyesek kiemelték, hogy előnyös, ha a csoport vezetője fiatal, és a tagok hasonló szociális vagy gazdasági háttérrel rendelkeznek – így elkerülhető az érzés, hogy más problémái súlyosabbak lennének az övéknél.

A fókuszcsoport tagjainak mintegy fele úgy érzi, már tagja ilyen közösségeknek, általában egyházi ifjúsági csoportosulásoknak, de van, aki az egyetemi csoporttársai között, vagy színjátszó körben talált ilyen társaságra. Egyvalaki nem szeretne semmilyen közösségnek a tagja lenni.

– Azzal, hogy Vásárhelyre költöztem, és fiatalokkal járok szentmisére, nagyot formálódott a látásmódom az egyházról, meg a heti vasárnapi szentmisékről is, felpezsdítőbb, sokkal inspirálóbb. Nyilván gondolkodtam ezen is, hogy akkor én most tényleg a Jóistenért járok szentmisére, vagy csak arra vágyom-e, hogy engem szórakoztassanak? Arra jutottam, hogy igazából mindegy, az a lényeg, hogy menjek és kapcsolódjak, ne veszítsem el a kapcsolatot a Jóistennel.

– A szakomon van evangélikus, van unitárius, van katolikus, van református, ezért mindannyian folytatunk kisebb vitákat, tartunk vitaesteket. Vannak az ilyen világi ellentétek, és akkor vagyunk mi, akik összehozzuk a dolgokat, megbeszéljük, hogy nálatok ez van, nálam ez van a saját vallásomon belül, és meg tudjuk érteni egymást. Én is megértek egy unitáriust, elmondja a hitvallását, elmondja, hogy ők hogyan gondolkodnak, aztán én is elmondom, hogy mi, reformátusok mit vallunk, hogyan látjuk a világot. Az elfogadás, az egész egyház erre épül fel, hogy megtiszteljük egymást, és ezekből a beszélgetésekből nagyon szép egyetértések jönnek össze.

Ez a két szempont, hogy kihez fordulnak a fiatalok és hogy milyen közösségekben tudják elképzelni, hogy megnyilvánulnának a személyesebb, nehezebb kérdéseikkel, jól körülírja azt, hogy milyen környezetet kell teremteniük ahhoz az egyházaknak, hogy ők is felmerüljenek, mint opció, ha az ifjakban kérdések támadnak, útmutatásra lenne szükségük.

A tiszteletestől jövök

Két személy kivételével mindenki úgy gondolja, kapott már életében lelkésztől, egyházi vezetőtől prédikációban vagy személyes beszélgetésben olyan tanácsokat, útmutatást, amit hasznosítani is tudtak. A többség nem tudta konkrétan felidézni a tanácsot, csak az érzés és az emlék volt meg, hogy egyszer vagy többször is kaptak segítséget egyházi személytől.

– Nagyon fontos figyelnünk arra, hogy mi boldogok vagyunk-e, és hogy úgy legyünk boldogok, hogy másnak ne ártsunk. Ez nagyon megfogott és nagyon megmaradt bennem, hogy tényleg ez mennyire fontos, hogy figyeljünk a saját boldogságunkra, mert egy életünk van, de arra is, hogy a másik boldogságát ne rontsuk el – idézte fel az egyik lány.

– Nagyon nehezen megy az egyetem, nagyon szívre veszek mindent, hogy nem tudom csinálni, hogy annyira szorongok, hogy így nem tudok megjelenni egy kórházi gyakorlaton. Azt a tanácsot kaptam, hogy ezt nem kell egyedül cipeljem, és hogy pszichológushoz járni nem bűn, ő is mindig itt lesz és itt van, ha lelki terheim vannak, akkor mindig szívesen beszélget velem – mondta egy orvostanhallgató, aki egy fiatal szerzetest fogadott barátjául és aki sok kérdésben támasza.

– Nem baj, ha az ember nem érzi mindig szorosnak a kapcsolatát Istennel – ez is része a hitéletnek, és Isten akkor is figyel ránk, amikor távolabb érezzük magunkat tőle – szintén egy lelkész tanácsa, ezúttal arra a kérdésre, hogy mi van akkor, ha nem mindig érzi valaki elég erősnek a hitét.

A válaszolók között volt, akinek a barátai között vannak lelkészek, akik a baráti kapcsolaton keresztül segítik őt. Az egyik srácnak az egyetemváltás döntésének meghozatalakor volt fontos szerepe egy papnak.

Mit látunk eddig?

A fókuszcsoportos beszélgetésekből világosan látszik, hogy a fiatalokat mélyen érintő problémák – a jövő miatti bizonytalanság, a megfelelési kényszer, a lelki és identitáskereső kérdések, valamint a társadalmi igazságtalanságok – olyan terhek, amelyekhez biztonságos közeget és hiteles támaszt keresnek. Sokszor a kortársakban vagy a családban találják meg ezt, máskor szakemberhez fordulnak, és akadnak, akik a papoktól is kaptak már fontos, életre szóló gondolatokat.

Mégis, az is világossá vált, hogy az egyház nem automatikus válaszpont a fiatalok számára. Csak ott tud valóban megszólítani, ahol emberi, élettapasztalatból fakadó válaszokat ad, és ahol közösség, elfogadás és nyitottság várja a fiatalokat. Számukra sokszor nem a hivatalos tanítás, hanem a hiteles jelenlét, az együtt gondolkodás és a gyakorlati segítség az, ami kapaszkodót jelent.

Innen adódik a következő kérdés: hogyan látják a fiatalok magát az egyházat? Mit gondolnak róla mint intézményről, mint közösségről, és mint a hit közvetítőjéről?

Fiatalok az egyházról: kritikák, elvárások, remények

A fókuszcsoportos beszélgetésekben a fiatalok többsége nemcsak saját problémáiról, hanem az egyházzal kapcsolatos élményeiről és gondolatairól is beszélt. Ezek a megszólalások sokszor élesen kritikusak voltak, máskor személyes hitvallásként hatottak, de minden esetben arról tanúskodtak, hogy az egyház kérdése nem közömbös a számukra.

Többen fontosnak tartották előbb kiemelni, hogy az egyházat nem szabad összemosni a hit fogalmával. Míg a hit és Isten egy abszolút pozitív téma számukra, sőt, többen lelkészekről, papokról is jó szájízzel mesélnek, az intézményesített egyházzal kapcsolatban bőven van negatív vagy kritikus véleményük.

– Nem az egyházban hiszek, hanem Istenben. Persze az egyház az egy jó dolog, sok mindenben segít, előrevezet, utat mutat, de azt érzem néha, hogy szétszakítja a keresztényeket, akik tényleg Krisztust követnék.

Sok a baj, soroljam?

Többen is látják, hogy változik, fejlődik az egyház, sőt vannak olyan ifjúsági szervezetek, amelyek tudnak rezonálni a fiatalokkal (IKE, ODFIE, Székelyudvarhelyen a Kis Szent Teréz Plébánia), ugyanakkor van még miben fejlődni. A megkérdezettek szerint a lelkészeknek figyelniük kell arra, hogy az ifjúsági istentiszteleteken, miséken olyan témákat dolgozzanak fel, amelyek érdeklik, érintik a fiatalokat; a túl konzervatív és sarkalatos hozzáállás riasztó, és semmiképpen ne hagyják ki az ifjúsági szervezeteket az egyházközség életéből.

Az egyik fiatal lányban egy ideig kérdés volt, hogy helyes út-e az, hogy a különböző ifik inkább a szórakozásról szólnak, mintsem imádságról, hitről, Istenről. Aztán abban maradt saját magával, hogy ahhoz, hogy ezek a fiatalok ne távolodjanak el az egyháztól, vagy hogy idővel visszatérjenek, kellenek ezek a pozitív tapasztalatok, amelyeket az ifik nyújtani tudnak.

Volt, aki szerint az egyház nem bír napirendre térni azzal, hogy már elvesztette a mindentudó szerepét: hogy a papok voltak az egyetlen értelmiségiek a közösségekben, és amit mondtak, azt tényként kezelte a közösség. Főként azok a fiatalok, akik egyetemre jártak, járnak, a tudományosan bizonyítható tényekre vannak szocializálódva, szkeptikusabban állnak már hozzá az egyház tanításaihoz. A megszólalónak nem férnek bele az egyházpolitikát átszövő kicsinyes konfliktusok, illetve az elvagyonosodás, amiből keveset kapnak vissza a hívek, a rászorulók.

Úgy látja, az egyháznak inkább egy össztársadalmi pszichológus szerepet kellene magára vállalnia, és az emberek mentális higiénéjére figyelnie. „Ha valaki templomba jár, úgy érezze, nincs egyedül, hogy rendben vannak az érzései, hogy van egy támogató közösség, az lehet, hogy segítene. Egyébként ezek az alternatív egyházak, szekták pont azért tudtak így elszaporodni, és pont ezért tudnak nagyon erősek lenni szerintem, mert a történelmi egyházaknak vannak nagyon szigorú szabályaik, az alternatív egyházak pedig közösséget építenek, és az embereknek a kapcsolódásra van igényük.”

Ugyanakkor – bár nem elég szigorú a rosta a felvételikor –, a lelkészekkel nincs gond: sokan lelkiismeretesen végzik a munkájukat, és megteszik a tőlük telhetőt a maguk mikrokörnyezetében – az már ismét más kérdés, hogy ha felsőbb szintek is jobban működnének, még többet lehetne tenni.

– Az egyháznak az elfogadásra kellene épülnie, de ez nem teljesen valósul meg, mert a vezetők nagyban befolyásolják, hogy milyen lesz. A fej befolyásolja, hogy milyen lesz a test. És mivel néha nem jó az, ami a fejben kialakul, ezért a testre nagy hatással van, és ez ellen mi, a test tagjai, nem tudunk tenni, csak nagy összefogás árán. De az egyház nem lehet „pihi-puhi" sem, kell legyen tartása ahhoz, hogy a legrégebben fennálló intézmény ma is működhessen – mutatott rá egyikük egy teljesen másik oldalára a kérdésnek.

Az egyház mi vagyunk?

Mindezek ellenére, a hitet és az egyházat különválasztva, több fiatal a saját szerepét is látja az egészben: úgy szolgálatot tenni, hogy olyan életet élnek, ami tanúságtétel. „Úgy éljünk, hogy másokat is inspiráljunk vele, hogy szavak nélkül elmondjuk azt, hogy igen, ide tartozunk, csupán a tetteinkkel. Egy keresztényről az az első benyomásod, hogy nagyon durva szabályok szerint él, és hogy aki nem úgy él, mint ő, azt elítélik. De ez nem így van, vagyis én magamban nem úgy látom, mert ha valaki bűnös, akkor hogy ítéljem el őt, ha én is az vagyok? Tehát én úgy gondolom, hogy egy kereszténynek nem szabadna megvetni azokat, akik nem úgy látják a világot, mint ők.”

Van, aki elismeri, hogy volt idő, amikor harag volt benne, de idővel rájött, hogy az egyház milyenségét a hívek határozzák meg, és ha valami nem tetszik, magában is kell kutakodnia a hiba után. „Ez egy remek mondás, és szerintem nagyon igaz: a világban van elegendő fény azok számára, akik azt keresik, hogy van elegendő sötétség azok számára, akik meg arra fókuszálnak, és azt keresik, hogy mi a hiba.”

Az egyik fiú azt vallja, ahhoz, hogy ennek az egésznek a jó és formáló oldalát is láthassuk, előbb közel kell engednünk magunkhoz az egyházat, bele kell tenni a munkát a magunk oldaláról is.

Mi lesz így?

A fókuszcsoport tagjai által felhozott témák természetesen csak egy részét jelentik annak, ami a fiatalokat érdekli, ugyanakkor fontos, sarkalatos pontokat érintenek. Az egyház ezekre adott válaszai, reakciói nagyban meghatározzák a fiatalok intézményhez való viszonyát. Összességében talán elég lenne, ha tartanák magukat a saját ígéretükhöz: az elfogadáshoz és a megbocsátáshoz.