Amit sehogy sem akar megtanulni az Egyesült Államok

Donald Trump, aki nem is olyan rég még azzal kampányolt, hogy békét hoz, amivel Orbán Viktor is nagyon egyetértett – nos, az a Trump 2025-ben hét országot örvendeztetett meg egy kis bombázással: Jemen, Irak, Irán, Nigéria, Szíria, Szomália és Venezuela. 

Talán úgy érezte, hogy most már többet kell felmutatnia az új évben. Úgyhogy az eddigi közvetetettebb nyomásgyakorlást – nagyrészt szóbeli fenyegetések és drogcsempésznek kikiáltott csónakok felrobbantását –  leváltotta az, amit kevesen mernének vagy tudnának megtenni: egész egyszerűen elrabolták a venezuelai diktátort, Nicolás Madurót. 

Hivatalosan azzal vádolják, hogy rajta szárad rengeteg drogcsempészet az Egyesült Államokba – annak ellenére, hogy Venezuela nem igazán csempész kokaint az USÁ-ba, fentanilt pedig még annyira sem. Ezt a narratívát az akció után Trump egész gyorsan ejtette is a sajtótájékoztatóiban. Ráadásul van két másik, korábbi ügy, ami mutatja, hogy mennyire fontos vagy sem Trump számára a drog elleni harc.

Harc a drogok ellen – és mellett

Juan Orlando Hernández, volt hondurasi elnök kegyelmet kapott Trumptól – személyesen Trumptól, ugyanis elnöki kegyelemről beszélünk. 

És hogy mit követett el Hernández, hogy börtönt érdemeljen? Nos, egymillió dollár kenőpénzt fogadott el a híres El Chapotól, a Sinaloa kartell vezetőjétől, és 500 tonna kokain jutott a segítségével az Egyesült Államokba. Nem kiló, nem mázsa – tonna. 

A másik ügy, hogy Ross Ulbricht is elnöki kegyelmet kapott. Ő nem más, mint a híres Silk Road internetes feketepiac alapítója, ami legalább 200 millió dollárnyi drogot mozgatott meg. Hogy ki állítja ezt? Például az ICE weboldala, az a bevándorlási és vámhatósági szerv, amely jelenleg a Trump adminisztráció egyik kedvelt intézménye (és amely nemrég hidegvérrel lelőtt egy háromgyerekes anyát, költőt, valós ok nélkül). 

Ezek fényében felmerül, hogy a drogvád leginkább csak arra szolgál, hogy a bíróság elé ne teljesen hiteltelen váddal álljanak. Ilyen például az , hogy Maduro a Cartel de los Soles kartellt vezette volna. Ezt ejtették is a hivatalos vádból, mert, bár a szavazók előtt jól hangzott, de tudták, hogy bíróság előtt nem fog megállni ez a vád. Hiszen ilyen szervezet nincsen. Ezt a csúfnevet a venezuelai média aggatta a kilencvenes években azokra a tábornokokra, akik a vállapjukon viseltek nap formájú jelvényeket, és akik gyakran profitáltak a kolumbiai kokain csempészéséből.

Gyors akció, lassú kimenetel

Nézzük, mi történt Caracasban év elején. Január harmadikán, szombaton, helyi idő szerint éjjel egykor (nálunk reggel 7) robbanásokra lettek figyelmesek Caracasban, a venezuelai fővárosban. Mint utólag kiderült, 150 repülő szerkezet (repülőgépek, helikopterek és drónok) vett részt az akcióban, 20 különböző bázisról, amivel kiiktatták a védelmet. Kibertámadással az áramellátást is kiütötték a város bizonyos részein.

Éjjel kettőkor a Delta Force tagjai az ágyából rángatták ki a diktátort és feleségét, és már repülőn is találta magát, úton az Egyesült Államokba. Pár órába telt az egész, ami mutatja, hogy mennyire profi az amerikai katonaság – és mennyire nem azok az oroszok, akik pontosan ugyanezt akarták csinálni Ukrajnában. 

De ami felveti annak a gyanúját is, hogy Madurót lényegében eladták a rezsim erős emberei, ugyanis mai napig nem változott igazából semmi: az alelnök átvette Maduro helyét, mindenki más pozícióban maradt. 

A venezuelai ellenzék pedig azzal néz szembe, hogy továbbra sem lesz semmi szava az ország sorsát illetően, az amerikaiak nem szimpatizálnak velük. De őszintén, csapatok nélkül az országban én magam sem tudom elképzelni, hogy hogyan tudná az ellenzék akár csak átvenni, nemhogy megtartani a hatalmat.

Azaz dehogynem változott semmi. 

Tizedikén a caracasi amerikai nagykövetség figyelmeztette az amerikai állampolgáraikat, hogy hagyják el mihamarabb az országot, mert fegyveres bandák vadásznak mindenkire, aki amerikai vagy aki szimpatizál az amerikaiakkal. 

Tehát érik vagy a destabilizáció, vagy a rezsim igazán kegyetlenné válása hiszen legalább nem volt ennyire veszélyes Maduro alatt a helyzet az amerikaiaknak (a Chevron például eddig is részt vett az olajkitermelésben). Az a hír járja az országban, hogy a bandákat a belügyminiszter mozgósította, hogy jelezze, nincs semmiféle hatalmi vákuum. És még irányváltás sem feltétlenül lesz, Delcy Rodríguez január ötödikei beiktatása után nem sokkal az orosz és kínai nagykövetet ölelgette. És ezzel eljutunk oda is, amit úgy tűnik, harmadszorra sem akar megtanulni az Egyesült Államok. Nem a katonai akció a kihívás, hanem az, hogy mi következik utána.

Ugyan Maduro egy kegyetlen diktátor, és nagyon sok van a számláján, de nem ezért vitték el. Ha erre olyan nagyon allergiás lenne az Egyesült Államok, akkor, példának okáért, az Öböl-menti államok vezetőivel is problémájuk lenne. Ez biztosan nincs így, hiszen Mohamed bin Szalmán asz-Szaúd (MBS) tavaly novemberi látogatásakor Trump dühödten megvédte a herceget az újságírótól, aki rá mert kérdezni Dzsamál Hasogdzsi újságíró különösen brutális meggyilkolására, amire egyenesen MBS-től jött a parancs.

Ráadásul ez az akció más okból is ritkaság. A nemzetközi jog is tiltja az ilyen beavatkozásokat, érthető okokból: mi történne, ha minden ország önhatalmúlag bűnözőnek titulálhatna bármilyen vezetőt, aki neki nem szimpatikus, és elrabolgatnák őket? És igen, ez felveti azt a kérdést, hogy az a sorozatos erőszakos beavatkozás, amit Amerika csinált évtizedekig a Dél-Amerikában, az nem problémás-e ugyanilyen okból? De, de az.

Ez az akció destabilizáló  lesz globálisan is a következő években, vagy akár évtizedekben. Ugyan Kína és Oroszország nem vár engedélyre a rablásért és gyilkolásért (például külön Wikipédia szócikke van a Zelenszkij ellen megkísérelt orosz merényleteknek), de ezután már jóval nehezebb lesz elítélni a nemzetközi jog elleni kihágásokat, és még nehezebb lesz mozgósítani ellene más országokat. 

Ami Dél-Amerikát illeti, az ő megítélésükben az Egyesült Államok újra az az ország lesz, amely önkényesen szól bele a belpolitikájukba, egyszer támadva, mint Maduro esetében, máskor a kedvenceiket egész vagyonokkal kitömve, mint az argentin Milei, akit laza 40 milliárd dollár értékben kényeztettek. Kell-e magyarázni, hogy ez mennyire nem tartja tiszteletben, még látszatra sem, az országok szuverenitását?

Megéri az olajért?

Végül, de nem utolsósorban Trump kedvenc új indoklása az, hogy a venezuelai olajból származó pénzt majd ők ügyesen menedzselik, és mindenkinek jó lesz. De főleg nekik. 

Meglepő módon még ez a nyilvánvalónak tűnő kijelents sem állja meg a helyét. Vessünk rá egy pillantást, hogy miért, miközben a venezuelai lakosság meg azzal szembesülhet, hogy a rezsim kizsákmányolása mellé kaphatnak még egy újabb és nagyobb kizsákmányolót.

Először is ne feledjük, hogy „az olaj” nem egy egységes, homogén anyag. Különféle olajok vannak a piacon, mint a Brent, West Texas Intermediate, a dubaji vagy az orosz. Ezek is a maguk során a regionális lelőhelyekből kinyert keverékek, amelyeknek megvan a saját jellemzőjük. Például a könnyű és a nehéz jellegű olajak sűrűsége és összetétele értelemszerűen eléggé eltér, vagy a savanyú-édes skálán nagyon más a kéntartalom. 

Mindez azzal is jár, hogy eltérés van a feldolgozásban és felhasználásban. Például a nehezebb olajokból több bitument és (rossz minőségű, de olcsó) nehéz fűtőolajat nyernek ki, a könnyűből egyszerűbb kerozint kinyerni. A venezuelai olaj kimondottan nehéz és savanyú, amiből Kanada révén az Egyesült Államok eleve jól ellátott. 

És ha már szóba jött a jól ellátottság: Amerika eleve jól ellátott olajból, a második legnagyobb exportőr, nem sokkal utána jön Kanada. Jelenleg a piacon a kínálat nagy, a kereslet viszonylag kicsi. Tudom, tudom, mi nem úgy érezzük, de a kitermelők igen.

Emiatt a hordónkénti árak is viszonylag kicsik (50 dollár körül – típustól függően eltérnek, pl. a WTI Crude a cikk írásakor 59 dollár, a Brent Crude 63, a Western Canadian Select meg 46 – láthatóan a nehéz, savanyú kanadai olajért kevesebbet lehet elkérni, amint a venezuelaiért is). Csakhogy a venezuelai olaj fedezeti pontja 80 dollár körül mozog. Így hirtelen érthetővé válik, hogy miért nem voltak túl lelkesek a nagy olajtermelők. Ráadásul a közvetlen szomszédban, Guyanában könnyebb, édesebb olajat lehet kitermelni, amit jobb áron is lehet értékesíteni, ráadásul a venezuelai diktatúra által jelentett kockázatok nélkül. Igaz, Maduro nemrég azzal fenyegetőzött, hogy bevonul a guyanai olajmezőkre, de már elég biztos, hogy ez nem fog megtörténni.

Egyik amerikai oljaipari vezető arra panaszkodott, hogy nem szívesen fektetne be úgy, hogy a nemzeti stratégia egyetlen Twitter-poszttal megváltozthat, az Exxon meg, teljesen jogosan, arra panaszkodott, hogy gyakorlatilag befektetésre alkalmatlan ország Venezuela – ők már kétszer is megjárták, hogy államosították a befektetéseiket, és azóta nem javult a jogi környezet. 

Trump viszont nem értette a logikát, és megsértődött. Nem elég egyébként, hogy az olaj eladási ára jelenleg szinte fele annak, amivel egyáltalán zéróba kerülne a kitermelés, de ráadásul olyan szinten rothadozik az infrastruktúra, hogy a venezuelai olaj a világ ellátásának 1 százaléka alatt mozog, és a szintre hozáshoz akár 100 milliárd dollárnyi befektetésre is szükség lehet. Ez sem egy olajvállalatnak, sem az amerikai államnak nem aprópénz.

Persze mindez csak akkor gond, ha piaci alapon akarják értékesíteni. 

Úgy tűnik, már most alakul valamiféle megállapodás, ami, mondjuk úgy, kevésbé önkéntes alapú a venezuelaiak részéről. Ennek lényege az, hogy az amerikai blokád miatt a tárolók eléggé felteltek (ugyan átsurran néhány hajó a blokádon, de nem elég). Ha ezek feltelnek, akkor muszáj lesz leállítani a kitermelést, ami drága és kockázatos művelet. 

Helyette az amerikaiak inkább „segítenek” elvinni az olajat, svájci nyersanyag-kereskedők közvetítésével. Az olaj egy részét Amerika a saját készleteibe helyezi el, a többivel kereskedik. Január során 8 millió hordónyi kapacitású hajóról lehet szó. A pénz egy harmadik fél által működtetett számlára (ún. escrow) kerül, ahonnan Trump azt ígéri, hogy majd amerikai olajkitermelő felszerelésre költik. Valamennyit a venezuelai állami olajvállalat is kap, hogy működjön tovább a kitermelés, de várhatóan nem sokat. 

A pénzmozgásról pedig valószínűleg nem fogják különösebben tájékoztatni az amerikai szavazót. Ez ugyan talán Venezuelának jobb is, mint az eddigi felállás, de hát eleve az amerikai szankciók miatt áll fenn ez a helyzet. Az amerikai kitermelők egy része meg azzal szembesül, hogy nem elég, hogy eleve kedvezőtlen a kőolaj ára, de még áron alul bekerül többlet a kínálati oldalon . 

A venezuelai ellenzék pedig gondolkozhat, hogy hova fér be ebben a felállásban. A napokban fog találkozni Trump a Nobel-békedíjas María Corina Machadoval, amiből még bármi lehet – akár az is, hogy Trump kikényszeríti a Nobel-díj átadását. A döntőbizottság nem véletlenül adott ki nyilatkozatot pár napja arról, hogy nem átadható a díj. A maradék venezuelai diktatúráról pedig nehéz elképzelni, hogy hosszú távon örvend annak, hogy védelmi pénzt kell fizetnie.

Eltávolodva Latin-Amerikáról, a béke-elnök által „leállított” háborúk lényegében folytatódnak, ő maga pedig jelenleg Grönlandot és Kolumbiát méregeti, és közben egyre több fegyverest küld az amerikai Minnesota államba is a tüntetők ellen.