Amikor a pénz nem fér össze a józan ésszel

Az elmúlt hetekben egyre több olvasói megkeresés érkezett a 137-es megyei út felújítása kapcsán. A Székelyudvarhely és Székelykeresztúr közötti szakasz modernizálása elvileg egy jó hírű, a fejlesztési minisztérium által finanszírozott Anghel Saligny-program keretösszegéből finanszírozott, jövőbe mutató infrastrukturális fejlesztés. A valóságban viszont sokak szerint egy nehezen kezelhető, átgondolatlan, lakossági igényeket figyelmen kívül hagyó beavatkozás a mindennapokba.

A panaszok hasonló mintát követnek: beázó udvarok, meredek vagy egyenesen használhatatlan bejárók, diszfunkcionális járda és átgondolatlan, repedező bicikliút. És mindez még a hivatalos átadás előtt. A kivitelezés közben felmerülő kérdésekre ritkán érkezett válasz, és ha mégis, a stílusuk valahol félúton van a „mi tudjuk, mit csinálunk” és a „már úgyis mindegy” között.

A 137-es út története persze nem egyedülálló. Hasonló eseteket láttunk már máshol is: amikor a fejlesztés az emberek feje felett történik, amikor a kivitelezési terv fontosabb, mint az, hogy valaki be tud-e állni az udvarába, és amikor a lakók legfeljebb statiszták lehetnek egy ekkora projekt díszlete között.

Ebben a cikksorozatban megpróbáljuk feltérképezni, hogyan lett egy infrastrukturális beruházásból lakossági konfliktus. Megnézzük, miért is emelték meg ennyire az út szintjét, hogyan lehet, hogy a munkálatok még el sem készültek, de már látszanak a hibák, és miért nem tudtak vagy nem akartak azokhoz is szólni, akik ott élnek mellette.

Az első részében a lakók szemszögéből mutatjuk be a problémát: ők mit tapasztalnak, hogyan érintette őket az építkezés, és milyen válaszokat kaptak, ha egyáltalán kaptak választ a panaszaikra. Terepen jártunk, dokumentumokat néztünk át, majd szakemberekkel is beszéltünk. Kíváncsiak vagyunk arra, hogyan lehet egy több millió eurós útépítés úgy „sikeres”, hogy közben falvanként tucatnyi ember érzi úgy: rajtuk egyszerűen átgázoltak.

Az emberek morgolódnak, félnek, hallgatnak

Augusztus 4-én, hétfő délután találkozom Major Leventével, nagygalambfalvi lakossal, és Hegyi Attilával, székelykeresztúri fiatal mérnökkel, aki besokallt az átadás előtti hibák okain, annak kompromisszumos, rögtönzött megoldásain. Elmondasa szerint jelen kivitelezői filozófiából sajnos hiányzik az, amit angolul „Value Engineering”-nek neveznek (értékalapú minőséget, a használhatóságot, hosszú távú fenntarthatóságot, és közösségi igényt előtérbe helyező műszaki szemlélet - szerk. megj.). A szerkesztőségnél vesznek fel autóval, hogy végigjárjuk a szóban forgó útszakaszt, és a helyszínen mutassák meg mindazt, amit korábban írásban is jeleztek: Elcsúfítottak hat falut, bicikliút épült, beerőltették mindenhová. Használhatatlan járdák épültek, a víz esők idején áll a sáncokban, az úton, bicikliúton, folyik be a kapukon. Az emberek morgolódnak, félnek, hallgatnak.

A következőkben a terepbejárás, a különböző települések lakóinak panaszai és a lakossági beadványokban megfogalmazottak mentén haladunk végig a 137-es megyei úton: idézünk a levelekből, helyszíni képeken mutatjuk hogyan is néz ki a terv a megvalósításban, majd azt is bemutatjuk, milyen hivatalos választ adott minderre Hargita Megye Tanácsa és hogyan reagáltak a polgármesterek. Így próbáljuk egymás mellé tenni a három nézőpontot: mit kértek az érintettek, mi valósult meg a gyakorlatban, és mit gondol erről a kivitelezést felügyelő intézmény.

Már az első kérésben, amelyet 2024 második felében a nagygalambfalviak 23 aláírással juttattak el Hargita Megye Tanácsához – amelyet ekkor még Borboly Csaba elnökölt –, megjelennek azok a problémák, amelyek aztán mai napig részben, vagy teljes egészében jelen vannak és nem csak Galambfalván.

Levelükben ezt kérik, hogy az előzetes konzultáció, valamint a helyiek előzetes tájékoztatásának hiányában az őket érintő útszakaszon a felújítás kivitelezést jelen formájában szüneteltessék, mindaddig, ameddig egy élhető, az utca adottságaihoz igazodó terv nem készül. 

Panaszkodnak az aszfalt, valamint a járda szintjének megemelésére, amely nehézzé, helyenként lehetetlenné teszi a kapukon való kijárást, valamint a megemelt szint miatt az esővíz sem tud kifolyni az udvarokból. Említik továbbá a szennyvíz-vezetékek áthelyezéséből adódó kanyargós árkokat és járdákat.

A levél végén arra kérik a megyei tanácsot, mint megbízót, hogy vizsgálja meg, ki és hol tévedett, valamint ki a felelős a kialakult helyzetért. További levelekben (összesen 4 hivatalos kérés a szerkesztőségünket is megkereső személytől, valamint különböző települések civiljeinek további e-mailjei és megkeresései) a tervekhez képest megváltozott dőlésszögeket problematizálják (ezeket részletesebben majd a második részben fejtjük ki) és a bicikliút is terítékre kerül. Kérik, hogy:

Akik a projekt során pénzt kapnak, vállalják a felelősséget a munkájuk után. Az új építmény legyen funkcionális, tartós, és mindenki számára használható. Semmiképp ne a sor végén álló egyszerű ember legyen az, aki akarata ellenére, önhibáján kívül kerül hátrányos helyzetbe.

A beadvány végén az előterjesztő arra kéri a hivatalt, hogy valaki vállaljon írásos felelősséget arra, hogy a kapun ki tud majd járni, anélkül, hogy az udvart fel kellene töltse, és biztosítsák az esővíz elvezetését.

A válaszok a már fentebb említett nesze semmi fogd meg jól stílusban érkeznek, és a végén helyenként még kicsit ejnyebejnyéznek is, hogy ha nem tetszik, akkor lehet, ha te húzod a rövidebbet, és még a kártérítést is fizetheted. De lássuk is, hogyan áll a Megyei Tanács a beérkezett panaszokhoz.