Ahol a pénz, ott az igazságosság?

Az eladásban és vásárlásban megőrzött igazságosságról és szeretetről beszélt a pap az új bevásárlóközpont megszentelésén. És az Isten által teremtett javak igazságos elosztásáról. Majd áldást kért azokra, akik a közjó előmozdítójának mutatkoznak.

Pont így mondta, hogy annak mutatkoznak.

Kemény volt. Mosolyogtam, de fájt. Szerencse, hogy ott volt a zsebemben a bekapcsolt diktafon, mert ha nem lett volna, nem is tudtam volna felidézni utólag, hogy mit is mondott pontosan a kicsavart mondataiban. 

Egy nagyon személyes hangvételű beszámoló következik, amelyben elmesélem, mit éltem meg a megszentelésen, kikkel találkoztam és hogyan, majd hogyan értettem meg a pap prédikációjából, hogy az igazság és az igazságosság miért van mindig a pénz oldalán.

A pap beszédének hangfelvételéből készítettem egy kis videót is képekkel, amit érdemes megnézni, ha látni akarjuk, hogy a pénz és a vásárlás Istene milyen érvekkel dolgozik.

A volt rendőrfőnök kitámad, de én leszek a hibás

Kaptunk meghívót, hogy menjünk el az avatóünnepségre. El is megyünk ketten Hunival. Mivel fotózni akarok, és közben nem tudok jegyzetelni, a diktafont berakom a zsebembe. Elkezdek fotózni.

Picit odébb beszélget László Szabi Szenátor Lócival. Köszönök nekik. 

„Mi a helyzet, Ufó?” – kérdi Lóci szokása szerint. Odamegyek, kezet fogunk, én is megkérdem, jól van-e. Tény, hogy most eléggé a barikád ellentétes oldalán állunk, de attól még nem kötelező gyűlölni az ellenfelet, és meg lehet adni a tiszteletet neki.

Kezet nyújtok László Szabinak is. Gyűlölettől eltorzult arccal néz, majd kitámad, hogy én hogy képzelem, hogy ő kezet fog velem. Bocsánat, hogy kezet nyújtottam, mondom, s mennék is tovább, mikor elkezd ömleni belőle a panasz.

Közben ránéz Lócira, s nem tudom, hogy mit lát az arcán, mert hirtelen felveti, hogy menjünk odébb. Picit úgy szólt az ő szájából, mintha azt mondta volna, hogy „gyere, menjünk ki a hóra”, de nem akadunk fent ezen. Mondom, hogy menjünk.

Elvonulunk egy csendesebb részre.

Nekem esik, hogy hazudok a cikkeimben. Például azt írtam, hogy ellopta a kutyát. Én ilyet nem írtam – válaszolom, hanem csak azt, hogy nála került meg az eltűnt kutya. 

Nem hallgat meg. Csak mondja a magáét, hogy ő megmentette azt a kutyát, de én csak a Pethők és Matyók verzióját nyomom. 

Mondom neki, hogy én őt ismételten megkérdeztem minden vele kapcsolatos témában, de nem válaszolt, s ha nem válaszol, ne csodálkozzon, ha nem jelenik meg a mondanivalója.

Hiába érvelek, nem hallja meg. Csak támad és támad, elkezd jelzőket és minősítéseket használni. Jelzem neki, hogy személyeskedik, de tovább folytatja. Én is bekeményítek, elkezdek az ő stílusában beszélni. Panaszkodik, hogy én is minősítem őt. Igen. Felemelt ujjal magyarázom neki, ha ő genya, én is tudok genya lenni. Erre kikéri magának, hogy ne emeljem fel rá az ujjam. És hogy az én minősítéseim keményebbek, mint az övéi.

Hiába húzódtunk félre, nem lehetünk valami szívderítő látvány, mert odajön két ember, a tulajdonos László Zsolt és a nagyon fontoskodóan viselkedő projektvezetője. Mondják Szabinak, haverileg,  hogy legyen több esze, mint nekem. Aztán mondják nekem, lenéző stílusban, hogy rengeteget dolgoztak ezen, és ne rontsam el. 

Mondom nekik, hogy sajnálom, nem én kezdtem, de nem akarják meghallani, a mondat felénél hátat fordít a főnök, az embere irányt mutat az ujjával, és mondja, hogy menjek odébb. Majd gyors színeváltozásban hatalmas szigorúságából hirtelen felveszi színpadias mosolyát, és ő is hátat fordítva visszalép a körbe, fogadni a gratulációkat.

László Szabit magukkal viszik, beáll László Zsolt jobbjára, mintha a testőre lenne, vagy a jobb keze, s ott kajánul vigyorog.

Azt hiszem, kezdem érteni, hogy ki kinek a kije. És roppant igazságtalannak érzem a helyzetet.