Ahol a hit és a pszichológia egymásnak feszül
Hogyan lehet biztonságos egy közösség? Meddig segíthet a lelkipásztor, és mikor válik nélkülözhetetlenné a pszichológus? Van közös nevező? – pszichológusokat kérdeztünk.
A valódi újságírás nem a semmiből születik. Emberek dolgoznak nap mint nap azért, hogy a rólunk szóló történeteket hitelesen és szabadon mesélhessük el. Vannak írások, amelyekről azt gondoljuk, mindenkinek látnia kell. Ez is ilyen. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A fiatalok sok esetben két világ között őrlődnek: az egyház morális elvárásai és a pszichológia önelfogadásra épülő szemlélete között. De vajon melyikük érti, hogy mire van szüksége egy serdülőnek – meddig tart az egyik, és hol kezdődik a másik szerepe?
HitTok sorozatunkban a fiatalok és az egyház kapcsolatáról eddig két oldal szemléletét mutatta be: a Z generációét – fókuszcsoportos beszélgetésekben –, illetve öt különböző felekezet lelkipásztorainak meglátásait. Azonban maradt még egy elengedhetetlen szempont: a pszichológusok bevonása arra adott választ, hogy hol vannak a lelkipásztori támogatás határai, mitől egészséges egy közösség, és hogyan tud együttműködni a két terület.
Mircse Andrea, Forró-Erős Gyöngyi és Szakács Veronika pszichológusokat vontuk be, akik az alábbi kérdések mentén alkottak véleményt a témáról:
- Milyen szerepe lehet a lelkipásztornak a fiatalok lelki egészségének támogatásában, és hol kezdődik a szakember feladata?
- Milyen egy olyan biztonságos közösség, ahol a fiatalok meg tudnak nyílni?
- Milyen jó gyakorlatokat emeltek ki a lelkipásztorok, amelyek segítik a lelki egészséget?
- Mely szokásokon vagy hozzáállásokon lenne érdemes változtatni?
- Milyen területeken jelentkezik feszültség a két megközelítés között, és hogyan kezelhető ez?
- Hogyan erősítheti egymást a pszichológia és az egyház a fiatalok támogatásában?
Mit tehet a lelkipásztor?
Forró-Erős szerint több tanulmány is alátámasztja, hogy a vallásosság és a spiritualitás összefügg a pozitív lelki egészségi mutatókkal, például kevesebb szorongással és depresszióval, nagyobb elégedettség- és értelemérzéssel. Ugyanakkor a vallási közösségek egyfajta szociális hálót nyújtanak, ami csökkenti az elszigeteltséget és növeli a támogatottság érzését.
A vallásosság erősíti a lelki megküzdési képességet, az úgynevezett copingot, hiszen a hívő ember, amikor nehézséggel küzd, hite által értelmet tud találni a szenvedésben, reményt, megnyugvást kaphat, és kialakulhat benne a „magasabb rendű kontroll” érzése – azt érzi, ami vele történik, az Isten terve.
Ugyanakkor nem minden vallási, illetve spirituális élmény pozitív. Van negatív vallási coping is, amikor valaki úgy érzi, hogy Isten elhagyta őt, bünteti, haragszik rá, vagy bármilyen formában bűntudata van Isten miatt. Ez erősen összefügghet a depresszióval, pszichés distresszel. De egyes vallási közösségek is okozhatnak stresszt, például ha az egyén hitét, viselkedését a közösség negatívan ítéli meg, vagy ha nem illeszkedik teljesen a közösségi normákhoz.
A spirituális jóllét különösen fontos a fiatalok számára is. Nem elég csupán a vallási hovatartozás, sokkal inkább számít, hogy az illető lelkileg kapcsolatban legyen a saját hitével, hogy értelmet találjon benne. Fontos az is, hogy hogyan használja fel valaki a hitét a nehéz helyzetek kezelésére, azaz milyen a vallási copingja – vélekedett.
Lehet neki, de nem muszáj
Forró-Erős meglátása, hogy a lelkipásztoroknak fontos szerepük lehet a fiatalok mentális egészségének támogatásában. És itt a kulcsszó: lehet, és nem muszáj – ez egy opcionális „feladat a lelkipásztorok számára”. Úgy hiszi, ez túlmutat a kötelező hittan- vagy bibliaórákon, a kötelező szentmisén vagy istentiszteleten, illetve nagyban függ az illető lelkipásztor személyiségétől, habitusától. Nem minden lelkipásztor „érti” a fiatalok nyelvét – hozzátette, ez ugyanígy igaz minden más felnőttre: tanárokra, szülőkre is.
Forró-Erős példaként említett egy csíksomlyói lelkipásztort, aki köré az 1980–90-es években önként gyűltek a fiatalok, az általa szervezett programokra mindenki magától járt. A közös alkalmakon a pap nem megmondóemberként, hanem figyelmes hallgatóként vett részt, beszélgetett a fiatalokkal, tapasztalatairól és meggyőződéséről mesélt, nem pedig szabályokat és ukázokat állított fel.
Ezzel a hozzáállással a fiatalok megtanulták egymást meghallgatni, elfogadónak lenni és együtt gondolkodni. A lelkipásztor aktív jelenléte és a fiatalok megértésére fordított energiája hitelessé tette őt számukra, ami rendkívül fontos a mentális és érzelmi fejlődésük szempontjából.
Forró-Erős arra a fiatal papra is visszaemlékezett, akihez évekig járt hittanra, akinél zsúfolásig telt a terem minden héten. „Beszélgetett velünk abortuszról – pedig az 1990-es évek legelejét írtuk –, fogamzásgátlásról, szexualitásról, őszintén, tabumentesen. Kérdezhettünk, válaszolt. Nem játszott mindentudót. Levetítette nekünk a Tövismadarakat. Elájultunk tőle, hogy milyen nyíltan beszélt velünk a szerelemről, a határokról, azok átlépéséről, a bűntudatról, a vezeklésről, esendőségről. Ma is tudom idézni egy-egy mondatát, amit akkor, annyi idősen, abban az élethelyzetben úgy éreztem, éppen nekem szól. De tudta úgy mondani, hogy nem tűnt kioktatásnak. Ezért voltunk vevők a szavaira.”
Szerinte a mai fiatalság is valami hasonlóra vágyhat. Hozzátette, nem hisz a kötelezés, a feltételként szabás eredményességében vagy az abszolút igazságok kinyilatkoztatásában. Ezek sokkal inkább távol tartják, mint vonzzák a fiatalokat az egyházak felé – mondta.
Mit mondanak a többiek?
Szakács és Mircse válasza is megegyezett abban Forró-Erőssel, hogy a lelkipásztor lehet jelen bizalmi személyként, meghatározó, identitásformáló szerepben a fiatal életében.
Mircse szerint lehet egy olyan apa- vagy anyafigura, amilyennel a másodlagos szocializáció során találkozik a gyermek (az elsődleges általában a család szűk körére vonatkozik). Egy lelkipásztor emiatt nemcsak az egyházat képviseli, hanem potenciális mentor, tanító. Ilyen szempontból hasonló szerepe lehet a mentális egészség támogatásában, mint a tanároknak: ha észreveszi például, hogy egy fiatalt bántanak, megpróbálhat beszélni vele vagy a szülőkkel.
Ő is elmondta, a vallásnak egyébként nagy szerepe van az erőforrások és megküzdések terén. „Ugyanakkor egyes témáknál visszahúzó, bűntudatkeltő ereje is lehet, ilyen a szexuális felvilágosítás témája például, amit jó lenne megkapjon egy fiatalkorú, és az ezzel kapcsolatos kérdéseire nyitottan, érdeklődve kellene egy felnőttnek reagálni. Az ilyen esetekben is jó lenne a lelkipásztornak tudni, kihez irányítható a gyermek, és figyelni arra, hogy ne legyen káros, bűntudatkeltő hatása egy hittanórának” – mondta, hozzátéve, az egyházi közösségen, a plébánián belül dolgozóknak vagy a hitoktatóknak is hasonló szerepe lehet egy fiatal életében.
Hol húzódik a határ?
A lelkipásztorok válaszaiból az rajzolódott ki, hogy amikor egy fiatal kirívó magatartást tanúsít, esetleg depresszióra utaló jeleket vagy öngyilkosságra való hajlamot mutat, szakember segítségét kell kérni.
Forró-Erős szerint nagyon leegyszerűsítve az egészség és patológia határán kell pszichológust bevonni: amikor generalizált szorongással, pánikkal, esetleg depresszióval, önsértő magatartással küzd egy fiatal, vagy ha abúzus, bántalmazás áldozata. Szakács is erre csatlakozik: „Ott húzódik meg, ahol tartós szorongás, depresszió, trauma, önkárosítás, családi krízis fogalmazódik meg.”
Mircse elmondta, jó lenne, ha a lelkipásztorok fel tudnák ismerni azokat a tüneteket, amelyekhez már biztosan szakember kell, illetve ismernének megbízható szakembert a környéken, aki tudja fogadni a fiatalt; ha pedig otthon vannak olyan jellegű problémák, értesíteni kell a gyermekvédelmet.
„Egy támogató beszélgetés jó hatással lehet a fiatal lelki életére, de az ezen túlmutató, gyermekkort feltáró beszélgetést és diagnosztizálást mindenképp szakemberekre kellene bízni” – vélekedett Mircse.
Ahol elmondhatom, mi bánt
A közösség képéről, amiben bátran meg lehet nyílni, a fókuszcsoportban résztvevő fiataloknak és a lelkipásztoroknak is volt elképzelése. Most már tudjuk, a pszichológusok is hasonlóan látják: a fiatal biztonságosan kell, hogy ott érezze magát, szerepek és megfelelési kényszer nélkül, adjon teret a kérdéseknek. Szakács szerint fontos, hogy a felnőttek ne kontrollálják, hanem figyelemmel kísérjék őket. A kapcsolat legyen megértő és nem ítélkező – mutatott rá Mircse. A közösség minden tagja érezze úgy, hogy elfogadják hibáival, erényeivel, erősségeivel és esendőségével együtt. Érezhessék, hogy komolyan van véve a mondanivalójuk.
„A közösségi média világában felnőtt fiatalok mindennapi életérzése a megfelelés. Az iskola is erről szól. Sokszor a családi elvárások is terhesek. Az online világban pedig nagyon magas a mérce, amit minden nap meg kell ugrani. Aki lemarad, az sajnos sok esetben nagy árat fizet: hihetetlen méreteit látjuk a cyberbullyingnak, azaz az online bántalmazásnak. Ezért, ha sikerül olyan közösségnek a tagjává válnia, ahol megélheti a feltétel nélküli elfogadást, ahol önmaga lehet, el tudjuk képzelni, milyen lelki felüdülés egy fiatalnak” – mondta Forró-Erős.
Ugyancsak Forró-Erős arról is beszélt, hogy az ilyen közösségekben barátságok köttethetnek, ami serdülőkorban meghatározó; ez az a korszak az ember életében, amikor a kortárskapcsolatok felértékelődnek, és sokkal fontosabb, hogy mit mond egy barát, mint az, hogy mit mond az apa vagy a pap. Éppen ezért nem mindegy, hogy kik az illető serdülő barátai, milyen érdeklődésűek, milyen gondolkodásúak, milyen értékrenddel rendelkeznek.
Forró-Erős és Mircse is még a kiszámíthatóságot és a stabilitást hozta be a képletbe, mint fontos szempontot egy egészséges közösséghez. Ehhez szükséges a csoporttagok stabilitása, egy időpont lefixálása, állandó programok. Ugyanakkor teret adni az érzelmek széles skálájának: legyen helye örömnek és bánatnak is. „Egy tágabb közösségben fluktuálnak az emberek, de ott is fontos az ismerősség, ha az a cél, hogy valaki otthon érezze magát és megnyíljon. Az mindig egy opció; keretszabály lehet egészséges közösségekben, hogy az illető annyit oszt meg a problémájából, amennyit éppen szeretne, tehát a teljes nyitottság sem elvárt. Egy egészséges közösség nem gyűlöl más közösségeket, nem néz le, nem aláz meg másokat, hanem tiszteletben tartja a másik közösséget is” – tudtuk meg Mircsétől.
Mit érdemes eltanulni?
A lelkipásztorokkal készült interjúkban részletesen olvashattunk arról, egyes gyülekezetek milyen programokkal várják az ifjakat, a lelkészek pedig milyen gondolatokkal állnak az őket érintő kérdésekhez. Megkértük a pszichológusokat, emeljék ki azokat a gyakorlatokat, amelyeket érdemes eltanulni, illetve azokat is, amelyek változtatására lenne szükség.
Szakács szerint a valódi jelenlét, az őszinte párbeszéd, a személyes, hiteles példamutatás, a közösségi élmény erősítése, valamint a közös szertartáson (liturgia, mise, istentisztelet) való részvétel – olyan kapcsolódások, amelyek érzelmi stabilitást jelenthetnek a fiatalok számára.
Forró-Erősben az fogalmazódott meg, hogy mennyire nehéz dolga van azoknak a felnőtteknek, akik arra adják a fejüket, hogy a fiatalokat megszólítsák, mivel az online világgal sokszor nehéz konkurálni. „Nehéz a fiatalok számára hihetetlenül gyors és nagy mennyiségű ingert adó, az azonnali jutalommal pozitívérzés-dömpinget biztosító virtuális világgal vetekedő offline élményeket kínálni. De mindeközben igényük van a kapcsolódásra, igényük van a valahová tartozásra.”
Úgy látja, nem a fiatalok zárkóznak el a felnőttektől, hanem a felnőtteknek nem sikerül tartani a lépést. Szerinte ez a kíváncsisággal hidalható át, még ha nem is értjük, de érdeklődéssel vagyunk, figyelünk, meghallgatjuk a fiatalt – így talán lehet kapcsolódás, és „ha kapcsolódtunk, nyertünk. Mert nyílnak az utak: minden kapcsolódás új és új témákat hoz elő, és ha mi meg tudjuk őrizni a kíváncsi, érdeklődő, nem ítélkező és ‘tutit megmondó’ attitűdünket, lassan kiépülhet az a bizalom, ami szükséges ahhoz, hogy mélyebb témákban is megnyíljanak előttünk.”
Meggyőződése Forró-Erősnek, hogy ahol jól működnek az egyházi ifjúsági programok, ott a lelkipásztorok tudnak ezzel az attitűddel működni. „Ahol nem, hát ott nem. [...] Ettől egyik fiatalnak sem sérült a mentális egészsége, csak éppen elveszett egy lehetőség. Kár, de nem világvége.”
Jó, hogy mondod
Mircse jó gyakorlatként kiemelte, hogy a lelkipásztorok figyelnek az internet veszélyeire. Ugyancsak fontosnak tartja annak felismerését, hogy a fiatalok életében továbbra is a szülők játszák a legmeghatározóbb szerepet – ezt a pszichológiai kutatások is következetesen alátámasztják.
Pozitív hozzáállásként értékelte, hogy a lelkipásztorok rálátnak a fiatalok szorongásaira, és igyekeznek az egyházi közösséget elfogadó térként működtetni, ahol csökkenhet a közösségi média által felerősített megfelelési kényszer. Értékesnek nevezte azt a gondolatot is, miszerint „szabad nem jól lenni” – ez teljes összhangban áll a pszichológiai szemlélettel.
Szakmai szempontból kiemelte azokat a megszólalásokat is, ahol a lelkipásztorok felismerik saját kompetenciahatáraikat, és szükség esetén pszichológus bevonását tartják helyesnek. Hasonlóan fontos szerinte a nyitott, felelősségteljes beszélgetés a pénzügyekről, a szexualitásról és azok pozitív aspektusairól, valamint az LMBTQ-közösség felé mutatott elfogadó hozzáállás. Egészséges szemlélet az is, amikor a nemi erőszakot jelentendő cselekményként kezelik, és a válást megérthető élethelyzetként látják. A tévedések emberi voltának elismerése szintén támogató szemlélet a fiatalok felé.
Fontos felismerésként említi, hogy a felnőttek is tanulhatnak a fiataloktól: a fiatalok gyakran görbe tükröt tartanak a közösség elé.
– Az őszinteség és hitelesség közös érték volt az egyházi vezetőkkel készült interjúinkban, és ez a pszichológiai munkában is kiemelkedően fontos. A közösség, a társaság gyógyító erejű; ezt is közös témaként emelném ki, a mentális jóllét támogatásában talán ez az egyik legfontosabb – állította.
Konkrét gyakorlatként több pozitív példát is kiemelt. Ilyen az ismerős, átfedő szereplők (hitoktató, kántor, gyülekezeti tagok) jelenléte a programokon, ami biztonságot nyújt a gyerekeknek. Ugyancsak hasznosnak tartja a házaskört és a házasságra való felkészítést. A fiatalok kompetenciaérzetét és autonómiáját erősíti, ha bevonják őket a programok szervezésébe, vagy ha vannak alkalmak, ahol magukról kell gondoskodniuk – például az önellátó sátorozás során. A közös alkalmak akkor működnek jól, ha van tér az elcsendesedésre, a beszélgetésre és a minőségi időre, és ha ezekhez kapcsolódva időnként a digitális eszközök letétele is elvárás. Emellett nagyon hasznosnak tartja annak felismerését, hogy külön tér szükséges ahhoz, hogy a fiatalok valóban meg tudjanak nyílni.
Szép példaként említette a közösségben pótolt születésnapi ünnepléseket, amelyek azoknak a fiataloknak nyújtanak érzelmi támogatást, akik otthon ezt nem kapják meg.
Végül kiemelte, hogy több lelkipásztor is hivatkozott a Kamaszok című Netflix-sorozatra, amelyet ő maga is elemzett.
„A sorozatban egy kisfiú az internet legkárosabb bugyraiban, az incel-kultúrában talál otthonra. Az instabil családi környezetből érkező fiú az interneten tanultakat magáévá téve végül gyilkos lesz. Más értékeknek is be kell törniük az internetre, hogy kiegyensúlyozzák ezeket a káros hatásokat.”
Ez nem egy verseny
Forró-Erős a negatív vallási coping jelenségét emeli ki fejlesztendő területként – azt a belső, büntető istenképet, amely félelmet, bűntudatot és önvádat kelt a fiatalban. Úgy látja, mára szerencsére ritkul az a kommunikáció, amely félelmet társít Istenhez, de továbbra is fontos lenne következetesen az irgalmas, szerető, megbocsátó istenkép erősítése. Ez a belső tapasztalat alapfeltétele annak, hogy a fiatal képes legyen saját hibáit is megbocsátani magának – ami szélsőséges helyzetekben akár életmentő jelentőségű is lehet.
Szerinte az egyház egyik legnagyobb, mégis sokszor kiaknázatlan erőforrása a közösséghez tartozás élménye. Több egyházi tevékenység révén a fiatalok amúgy is kapcsolatba kerülnek az egyházzal, de hogy később is maradnak-e, sok múlik azon, kik fogadják őket.
„Nem baj, ha nem minden felnőtt ért szót velük. De jó lenne, ha lenne legalább valaki, aki igen.”
Szakács szerint szükség lenne a túlzott moralizálás és a fiatalok problémáinak leegyszerűsítése helyett árnyaltabb, empatikusabb megközelítésre. Úgy látja, fontos lenne túllépni azon a feltételezésen, hogy a pszichológus az egyházi szereplők „versenytársa”: a két terület nem ellenfele, hanem kiegészítője egymásnak, hiszen a fiatalok lelki folyamatai sokszor szakmai érzékenységet igényelnek.
Nem elég, ha Isten kézben tartja
Mircse elsősorban a kommunikációs mintázatokra hívta fel a figyelmet. Szerinte a lelkipásztorok válaszait érthető módon befolyásolják az egyházi értékek, de ez olykor torzíthatja a fiatal döntését, különösen érzékeny témákban (például abortusz, transzneműség).
Úgy látja, jó volna végiggondolni azokat a nevelési gyakorlatokat is, amelyek figyelmen kívül hagyják a gyermek véleményét – például a „templomba menni akkor is kötelező, ha nem akarod” típusú szabályokat. A demokratikus nevelési stílus nem a keretek felszámolása, hanem a gyermek bevonása a saját életére vonatkozó döntésekbe.
Mircse szerint megbélyegző lehet az a nézet, miszerint csak az lelkileg egészséges, aki rendszeresen gyón, illetve stigmatizáló az a megfogalmazás is, hogy a pszichológus nem tudja a bűnöket megbocsátani – „a pszichológus nem ítélkezik, tehát nem bűnöst keres, és ez nem hátrány. Ha ezt egy lelki vezető hátrányként emeli ki, azt stigmatizálónak tartom.”
A mély, sérülékeny beszélgetések kapcsán Mircse óvatosságra int: nem minden csoport bírja el a traumák megnyílását. „Néha egy csap megnyitása ártalmas is tud lenni, ha nem tudjuk azt szabályozni vagy elzárni” – fogalmaz. A traumahálózat könnyen elárasztóvá válhat, ezért fontos a kompetenciahatárok tisztelete.
Mircse szerint a „kell” típusú elvárások (például hogy valakinek „hasznos, vidám, mosolygós” tagnak kell lennie) szintén nyomasztóak lehetnek. Ezzel szemben a „szabad nem jól lenni” sokkal támogatóbb, reálisabb üzenet.
Az önmagukkal kapcsolatos kérdéseket, az identitáskeresést sem szabad elbagatellizálni: a serdülőkor egyik központi folyamata, hogy a fiatal megpróbálja megválaszolni a „Ki vagyok én?” kérdést. Ennek elismerése és biztonságos keretezése önbizalmat épít, míg a lenéző vagy megszégyenítő megjegyzések („mit enged meg magának”) rombolók lehetnek.
Végül Mircse arra hívja fel a figyelmet, hogy bár hiteles dolog beismerni, ha egy lelki vezető nem tud valamire választ, problémás lehet minden dilemmát azzal lezárni, hogy „Isten kézben tartja a dolgokat”. Egy hívő ember számára Isten valóban lehet támasz, de a dolgok ettől még összeomolhatnak, és néha össze is omlanak. A realitás megkerülése nem segíti a fiatal valódi megküzdését.
Ahol nem értünk egyet
Ahol abszolút igazságot tételezünk fel, és domináns élményalapú megközelítést alkalmazunk – ott van feszültség és egyet nem értés az egyház és a pszichológia között, Szakács szerint. Ennek kezelése a kompetenciák ismeretén és a kölcsönös tiszteleten alapul: a cél nem az „igazság” tulajdonlása, hanem a fiatal valós támogatása.
Vannak olyan területek, ahol a pszichológia és az egyház nézőpontjai között természetes, néha elkerülhetetlen feszültség van, vélekedett Forró-Erős, de ez szerinte nem azt jelenti, hogy összeegyeztethetetlenek, csak azt, hogy más kérdésekre helyezik a hangsúlyt, és más válaszokat adnak.
Egy példával él: az egyház erősen hangsúlyozza a morális felelősséget, a döntés felelősségét a helyes vagy helytelen viselkedésben, a bűn kérdését. A pszichológia ezzel szemben sok problémát a háttérben lévő mintázatokkal, traumákkal, kötődési sérüléssel magyaráz. Ebből jön a feszültség: ami az egyház számára helytelen döntés, az a pszichológia számára akár kényszeres, akár tanult, vagy éppen trauma-alapú reakció.
Az egyház gyakran normatív, tradicionális tanítást képvisel, Forró-Erős szerint, míg a pszichológia az elfogadás, az identitás- és a jóllétközpontúság irányába mozdul el.
„De én azt gondolom, a feszültség nem ellenség, hanem lehetőség. Nézetemben a párbeszéd a megoldás, mert az egymás szemléletének a megértése rengeteget segíthet.”
A két terület között Mircse szerint is sok a feszültség, hiszen a pszichológus is meghallgat, mint a pap a gyónásban, csak másképp. A pszichológus szaktudással teszi ezt, ami az emberi pszichére vonatkozik. Egy pap a Biblia tanításai szerint jár el, a teológus végzettség alapján, tehát van különbség, „ám az interjúkból is feltűnik egyes vezetőknél az erős emberismeret. Ők is emberekkel dolgoznak, és emiatt ráérezhetnek könnyen arra, milyen problémája van valakinek, vagy mire van épp szüksége, mi segít épp neki, hogyan lehet elég jól reagálni.”
Azonban van olyan egyházi vezető, aki nem reagál jól, és a gyónást például bűntudatkeltésre használja.
„Ez egy kóros folyamat, és pszichológusként nehéz elképzelni azt a gyónást, ami építő jellegű és egészséges, hiszen eleve úgy lép be a gyóntatófülkébe valaki, hogy ő most bűnös. Az egyháznak szerintem fejlődésre van szüksége – a katolikus papnak legyen nyugodtan felesége, vagy akár férje – nagyon távol állunk most ezektől.”
Rámutatott, az egyházban sok a visszaélés, és emiatt a bántalmazó szerepben van a támogató helyett; ezért a pszichológusok körében néhol van egy rossz konnotációja.
„A mély egzisztenciális kérdésekben, és a traumák feldolgozásában ugyanakkor egyaránt fontosnak tartom az egyéni jelenlétet, az egyéni felelősség jelenlétét. Egy mindent átható Istenhitnél ez nehézségekbe ütközhet: a kliens pajzsként használhatja Istent, hogy neki ne kelljen szembenézni a mélyebb fájdalommal. Ugyanakkor lehet a hit egy erős megküzdés, támasz is; ilyen esetekben kiegészíti a terápiát, erősíti a terápiás hatást” – beszélt Mircse a hit szerepéről a terápiában.
Félúton találkozunk?
A pszichológia és az egyház akkor találkozik, amikor mindkettő a belső fejlődést, a méltóságot és az önismeretet szolgálja – mutatott rá Szakács. Az egyház érzelmi és spirituális biztonságot adhat, míg a pszichológia olyan eszközöket nyújt, amelyek segítik a fiatal belső világának megértését és rendezését. Együtt integrált támaszt kínálnak, amely egyszerre emberi, érzelmi és spirituális – tette hozzá.
Mircse Maslow amerikai pszichológus elméletét idézi, miszerint a transzcendentális dimenzió az önmegvalósítás fölé helyezhető, lehetővé téve, hogy az egyén csatlakozzon valami magasabbrendűhöz. Az egyház erősítheti ezt a vágyat, de a legfontosabb a biztonság, az elfogadás és az elismerés igénye, amit egy jó közösség tölthet fel. A hit a megküzdés része lehet: például az imádság érzelemszabályozó eszköz.
„Ezt a megküzdést hozzáadhatja az egyén repertoárjához az egyház, és egy pszichológus is ajánlhatja, ha nem áll ez távol a klienstől. Az egyház támogathatja a pszichológushoz járást, a pszichológus támogathatja az Istenhez fordulást; ez egymást kiegészítheti.”
A legfontosabb: értelmes élet és jó kapcsolatok
Forró-Erős rámutatott, az egyház és a pszichológia különböző nézőpontból közelíti meg az emberi életet, de több fontos metszéspont létezik. Az egyik a közösség és a biztonság: az egyház stabil, összetartó közösséget kínál, a pszichológia szerint a támogató közösség védőfaktor a szorongás, a depresszió, a függőség és az önsértés ellen. Érdemes közös programokat, ifjúsági csoportokat vagy mentorálást szervezni.
Másik közös pont szerinte az értékek és az iránytű: az egyház erkölcsi irányt ad, segíti az identitás és a cél megtalálását; a pszichológia pedig azt mutatja, hogy a stabil érték- és céltudat csökkenti a szorongást, növeli a rezilienciát, javítja a döntéshozatalt. Így az értékalapú nevelésben, az önreflexió fejlesztésében és a hivatástudat támogatásában erősíthetik egymást.
Az értelemkeresés és az életértelem további közös pont: az egyház transzcendens perspektívát, reményt és magyarázatot ad, a pszichológia szerint az életértelem megtalálása kulcs a lelki egészséghez. Emellett a stabil kapcsolatok, a család és a közösség, valamint a pozitív példaképek jelentik a fiatal mentális egészségének alapját. Az egyház és a pszichológia kéz a kézben támogatják, hogy a fiatal egészséges, reziliens, önazonos legyen, és megtalálja életének értelmét.
– Ha már a fiatalokról beszélünk: értelmes élet és a jó kapcsolatok. A pszichológiai kutatások szerint a fiatalok mentális egészségét leginkább a stabil család és közösség, az értékek és célok, az érzelmi biztonság, valamint a pozitív példaképek védik. Ezekben az egyház és a pszichológia kéz a kézben tud működni. Mert a cél közös: egészséges, reziliens, önazonos fiatalokat látni a társadalomban. Olyan fiatalokat, akik megtalálják önmagukat, egészséges kötődéseket tudnak kialakítani, értelmes életet élnek, meg tudnak birkózni a nehézségekkel, és képesek hordozni magukban a reményt. És hogy ez megvalósulhasson, az egyház és a pszichológia együtt többet képes adni, mint külön-külön – vallja Forró-Erős.
Végső sorron
A HitTok-sorozat végére világosan kirajzolódik, hogy a fiatalok támogatása nem egyetlen szereplő feladata. Sem az egyház, sem a pszichológia, sem a család nem tudja önmagában betölteni azt az űrt, amelyben ma a serdülők eligazodást, biztonságot és meghallgatást keresnek.
De ha ezek a szereplők – különböző szemléleteik ellenére – képesek egymás felé fordulni, és nem versenytársként, hanem szövetségesként tekinteni egymásra, akkor valódi, megtartó hálót teremthetnek.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
A sorozat korábbi részei:
Máté Emőke
Máté Emőke
Máté Emőke
Máté Emőke
Máté Emőke
Máté Emőke
Máté Emőke
