A páholy fényei, a pálya árnyékai: Kinek épül a magyar kézilabda?
VIP-szektor, üres ígéretek és egy soha meg nem épült akadémia története. A kézilabda itt csak biodíszlet a lojalitásvásárhoz?
Van, hogy vegyes érzésekkel érkezem egy-egy sporteseményre. Egyrészt örülök, mindig örülök, ha sportot fotózhatok – a pálya széle az igazi otthonom, ez segít kiszakadni a hétköznapokból.
Másrészt viszont egyre gyakrabb az, amikor már a bejáratnál arcul üt a realitás: a plakátokon sorakozó „fővédnökök” és politikai delegáltak névsora. Azoké az öltönyösöké, akik éppen azt nem engedik, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból, és akiknek a neve fontosabb a beharangozókban, mint a csapatoké, a játékosoké vagy az edzőké.
Ilyenkor akarva-akaratlanul felmerül bennem a kérdés: tulajdonképpen kiről szól ez az egész?
Amíg a játékosok a pálya parkettjén izzadnak két szervezés között, nekik a VIP páholyról, a koccingatásról, a politikai beszédekről szól ez az egész, és a végén még a babérkoszorú is az ő fejükre kerül, sok esetben többen tapsoljuk meg őket egy-egy elért szép eredményért mint a sportolókat, hálásak vagyunk. Hát nélkülük hogyan érhetnénk el bármit is?
A sportolók persze már megtanulták, és azt hiszem, főleg Udvarhelyen tanulták meg, hogy alá vannak rendelve a sok öltönyös döntéseinek, a velük ápolt kapcsolatnak. Nincs panaszkodás, megcsinálják a dolgukat, majd újra meg újra megteszik szó nélkül. Nekem meg ismét vannak akaratlan gondolataim, mégpedig, hogy ha csak a játékosainkon, edzőinken múlna, hol tarthatna az udvarhelyi kézilabda…
A koccintgatás nem mai dolog.
Emlékszem, azokra az ünnepélyes találkozókra a magyar kézilabdaszakik és Udvarhelyi egykori városvezetése között még 2017 környékén, amikor 441 millió forintnyi magyar állami támogatás érkezett Székelyudvarhelyre, egy helyi kézilabda-akadémia létrehozására. Hét év telt el, és még ha nem is tűntek el a forintok, vagy nem is tűnt el minden forint, az akadémiának azóta is hűlt helye.
Lett egy kimeszelt csarnok, néhány új, modernebb kondigép, új fénytechnika. Ezt én fotózni szerető emberként különösen értékelem, de sajnos megvilágítja azt az űrt, ami a szakmában, jobban mondva annak pénzügyeiben tátong. Se elszámolás, se magyarázat. Csak a nagy hallgatás – odaát is, idehaza is. Mert a pénznek itt nem az a dolga, hogy utánpótlást neveljen. Ennél sokkal fontosabb dolga van: hogy lojalitást vásároljon.
Ez a lojalitás-vásárlás a legfelsőbb szinteken is szemkápráztatóan működik. Míg mi itt a végeken, a szellem-akadémiák falait meszelgetjük, addig a magyar kézilabda-diplomácia a BL-trófeák csillogásával vakítja el a nagyérdeműt. Ott az ETO, a világ legjobb klubcsapata, amely magyar színekben, magyar pénzből, de szinte magyar játékosok nélkül hódítja meg Európát. Egy gyönyörűen csomagolt termék, amire büszkén lehet mutogatni a páholyokból.
De mi van a kirakat mögött?
A realitás:
