A NATO „borzasztó állapotban van”, de nem kell félni

Mozgalmas volt a február, szemezgessünk kicsit az eseményekből.

Taps és pofonok: Európa és a republikánusok

Évekig amolyan unalmas, a szakmán kívül keveseket érdeklő esemény volt a Müncheni Biztonsági Konferencia, egész addig, amíg tavaly az akkor még nagyon frissen beiktatott Trump-adminisztráció nevében JD Vance alelnök nem kezdte el Európát ostorozni Kína és Oroszország helyett. Azóta történt egy s más. 

Az amerikaiak gőzerővel dolgoznak azon, hogy minden szövetségesükből bizalmatlanságot váltsanak ki, minél több módon. Például a kaotikus vámpolitika, a védelmi egyezségek megkérdőjelezése, és legalább két szövetséges esetében közvetlenül területi elcsatolás – illetve Kanada esetében a teljes állami és nemzeti megszűnés az, amit az amerikaiak ígérnek.

Ehhez képest Marco Rubio külügyminiszter egész diplomatikusan mondta el a lényegében ugyanolyan ideológiájú szövegét, de még ez is olyan üdítő lehetett Vance és Trump szokott stílusa után, hogy álló tapsot kapott. Bár, mint utólag híresztelik, az is lehetséges, hogy ez csak azért sikerült ilyen ovációra, mert az amerikaiak elég nagy delegációt küldtek, hogy sikeresen elindítsák a tapsikolást.

Így nem felhőtlen a kapcsolat, Lindsey Graham azt a jóérzésű, tapintatos kérdést tette fel, a Politico tolmácsolásában, hogy Ki nem szarja le, hogy kié Grönland? (“Who gives a shit who owns Greenland?”). Ez önmagában is a teljes szembeköpése egy szövetséges országnak, amely az egyik Amerikával leghűségesebben együttműködő tagállam volt – van itt egy rejtett tanulság is, azt hiszem. De különösen pikáns úgy, hogy a második világháború óta nem volt ekkora területszerző háború, mint ami épp zajlik, ráadásul pont itt, az európai kontinensen. 

Legalább Thom Tillis, ugyancsak republikánus szenátor nagyon enyhén visszaszólt („A 85 ezer őslakos” (azaz aki leszarja), ugyancsak a Politico hasábjain). Valahol ez is szokatlan, hogy egymást moderálják a republikánusok. Sokkal inkább azzal szokták lekötni magukat, hogy hogyan licitálják felül Trump legelrugaszkodottabb beköpéseit.

Amikor meg Mike Waltz, az amerikai ENSZ-nagykövet (akit eddig sem az éles eszéért szeretett senki) azt ecsetelte, hogy hány háborút állított meg Trump, akkor Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője nem tudta megállni, hogy ne fújjon egy jó nagyot. 

Amivel együtt lehet érezni, ugyanis ezeknek a konfliktusoknak egy részében Trump dicsekvései ellenére nincs is változás, más részében meg nem volt az amerikaiaknak semmi közük a rendezéshez: például az indiai-pakisztáni fellángolás.

Nyafi a demokráciáról

Megleckéztette Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter Petr Macinka cseh miniszterelnökhelyettest, amikor utóbbi a szokásos populista stílusában elsiránkozta, hogy mennyire demokráciaellenes, hogy nincs közvetlen kapcsolat a szavazók és a brüsszeli intézmények között.

Amire Sikorski visszalőtte, hogy a parlamentet a szavazók választják, a bizottsági tagokat pedig a tagállamok demokratikusan megválasztott kormányai nevezik ki – pont, ahogy a cseh minisztereket sem közvetlenül és egyenként választják meg a cseh szavazók. Macinka már csak azzal tudott védekezni, hogy dünnyögött valamit arról, hogy nem azt állítja, hogy nem demokratikus a rendszer.

Ha kicsit az az érzése kezd támadni az embernek, hogy az európai vezetők 

beleuntak a gyümölcstelen mosolydiplomáciába 

az egyre hangosabb amerikaiakkal szemben, akkor van még három rövid sztori.

Kaja Kallas végre visszalőtt arra a szakadatlan amerikai támadásra, hogy szerintük mekkora nagy baj van a szólásszabadsággal minálunk. Az Euronews így idézi:

„Egy olyan országból érkezve, amely a sajtószabadság-index 2. helyén áll, kritikát hallani egy olyan országtól, amely ugyanezen index 58. helyén áll... Érdekes".

Egyébként Románia, a maga ötvenötödik helyezésével is megelőzi az USA-t, amely pontosabban 57. Ami elsőre furcsának tűnhet ugyan, de elnézve az Epstein-akták következményeit, sőt egyáltalán azt, hogy az amerikai média mennyire gyéren számol be róla, egyből érthetőbbé válik, hogy a tőke uralma mennyire árt az amerikai sajtószabadságnak.

Alexander Stubb finn elnök 

az oroszok stratégiai hibájáról beszélt, 

és arról, hogy az ukránok meg fogják nyerni a háborút, amint a Kárpát.in.ua is lehozta. Ebben a pillanatban ez furcsának tűnhet, főleg, ha túl sok magyar kormányzati média éri az embert, de jellemzően, ha egy ország (még a szuperhatalmak is) nem nyer gyorsan, akkor az elhúzódó háborút előbb-utóbb kénytelenek feladni. Ilyen volt Vietnám az amerikaiaknak, Afganisztán a szovjeteknek és az amerikaiaknak – még úgy is, hogy kezdetben az USA elég nagyot nyert Afganisztánban.

Úgy is el lehet veszteni egy egész háborút, hogy egyetlen vesztes csata sincs a számlán. És az oroszok nagyon-nagyon messze vannak attól, hogy ne legyen vesztett csata a számlájukon. Ezzel Stubb nem pusztán az orosz narratívát cáfolja, hanem azt is, amit láthatóan az amerikaiak tényként kezelnek.

Kinek a pénzével verik a csalánt?

A lengyelek sem maradnak ki az Amerikával szembeni határozottabb fellépésből: Radosław Sikorski szóvá tette, hogy az amerikaiak jelenleg profitálnak – és elég szépen – a háborúból, de a költségeket teljesen Európa viseli. Ez azonban nemhogy a tárgyalásban nem tükröződik, de még kellő tájékoztatást sem kap az európai fél. Tegyük hozzá, nem is csoda, hogy a tárgyalások nem haladnak semerre. 

Amellett, hogy az amerikaiak csak az ukrán félre próbálnak nyomást gyakorolni, amivel eleve lehetetlen háborút lezárni, hiszen ez csak felbátorítja a másik felet, pláne, ha az pont az agresszor. 

De igazából nincs eszközük erre a nyomásgyakorlásra sem, hiszen elvenni nem tudnak semmit a védőktől, legfeljebb úgy, hogy a saját profitjukat veszélyeztetve nem adnak el fegyvert. Azt pedig nem fogják megtenni. És, amint már említettük korábbi cikkekben, a kaotikus amerikai hozzáállás miatt sem az orosz, sem az ukrán fél nem tud bízni az amerikai fél ígéreteiben.

Az ukrán elnök,  Volodimir Zelenszkij is beszélt a konferencián, a Telex beszámolója jól összefoglalja. Egy kis poént is becsúsztatott. Amikor arról beszélt, hogy jelenleg Ukrajna védi a baltiak, lengyelek és románok szabadságát és függetlenségét, akkor hozzátette:

„Még egy Viktor is foglalkozhat a hasa növesztésével, és nem kell azzal törődnie, hogyan növelje a hadseregét, hogy megakadályozza az orosz tankok visszatérését Budapest utcáira”.

Amire a résztvevők tapssal reagáltak, Szijjártó pedig a szokott tiszázással és a „nem hagyjuk, hogy a magyar fiatalokat elvigyék az ukrán frontra” jellegű gondolatokkal, mintha valaha is szó lett volna ilyenről, miközben pont az volt a poén üzenete, hogy Magyarország nyugodtan alhat.

A NATO-katonákat simán lemészárolnák

A konferencián kívül is van élet. Sőt, az európai kontinensen kívül is. Számunkra a háború a szomszédban zajlik, és azt hihetnénk, hogy ettől elég messze van Japán és Dél-Korea. Tévedünk, ha ezt hisszük. Shinjirō Koizumi japán védelmi miniszter arról beszélt a konferencia után, hogy az oroszokat a fronton segítő észak-koreai katonák valós tapasztalatot szereznek a modern drónhadviselésről, amire Japánnak fel kell készülnie.

Ugyanaz, érthető okokból, még jobban foglalkoztatja Dél-Koreát. Így számukra ez nem valami távoli háború, hanem létkérdés – illetve ők is szó szerint földrajzilag szomszédosak egy közvetlenül háborúban álló féllel, mint mi.

Felteheti magának a kérdést az olvasó, hogy ugyan mit számít, ha pár észak-koreai katona tud drónokat röptetni. Hogy mit? Rengeteget. A napokban jött ki a hír, hogy még a tavaly, a Hedgehog 2025 keretében egy brit–észt alakulat „harcolt” egy ukrán ellen utánozva a 2022-es invázió korai körülményeit. 10–20 éve még simán nyertek volna, de a modern hadviselés 2022 óta teljesen átalakult, így „az ukránok” azt látták, hogy álca, sátrak és páncélosok nélkül sétálgattak a bázisukon a „NATO-katonák” – akiket a játékban annak rendje és módja szerint le is mészároltak a drónjaikkal. 10 ukrán katona 17 páncélost szedett ki, és 30 támadást intézett egy fél nap alatt. 

A GBNews szerint a résztvevők egyik vezetője, az észt ​​Aivar Hanniotti, borzasztóként írta le az eredményt a NATO-csapat számára. Nem kérdés, hogy ugyanígy járna minden, 2010-es stílusban harcoló csapat Koreát és Japánt is beleértve, hiszen az oroszok is ugyanolyan jók ebben a harcmodorban.

Ráadásul a döntésképtelenség tovább rontja az európai védelmi potenciált. 

Egy másik szimuláció – ez már nem csatatéri – a NATO teljes lebénulását mutatta. A Politico és Die Welt forgatókönyvében az oroszok kijelentik, hogy Kalinyingrád exklávéban (Litvánia és Lengyelország között húzódó orosz terület, amely nem érintkezik Oroszország többi részével) humanitárius katasztrófa van, nincs más megoldás, egy konvoj át kell hogy haladjon Litvánián. 

Nem egy rossz elképzelés, ha valaha megtámadná a NATO-t Oroszország, az valami hasonló kifogással történne. Vagy még inkább egyszerre sok kifogással, amint Ukrajnát is sok, egymással akár ellentétes okból „kellett” megtámadni (Ukrajna nem létezik, ukránok nincsenek, ugyanakkor meg kell védeni az orosz kisebbséget az ukránoktól, biolaborok, NATO-terjeszkedés stb). 

Az elképzelt jelenetben továbbá fontos, hogy Amerika befelé forduló politikát folytat, ezért nem válaszol (ez egy ideig elképzelhető volt Trumppal is, bár ma már világos, hogy nagyon is érdekli a külpolitika). A jelenetben maroknyi, 15 ezer katonát mozgósít az orosz fél, a németek elakadnak a saját bürokráciájukban, a lengyelek pedig egyedül nem mernek cselekedni.

Noha ez a szimuláció nagyon hasznos arra, hogy rávilágítson a döntésképtelenség bénító hatására, 

de azért ne ijedjünk meg. 

A balti államok nem ma kezdték a védekezést, nem véletlenül aknásították el az orosz határt – még mielőtt jönnek az oroszok segíteni, és az ukrán háború bemutatta, hogy a 21. században az egyetlen jó védelem az, ha az ellenséget nem engedjük még rálépni sem a területünkre.

Bár 15 ezer katona nem olyan sok az ukrán-orosz háborúhoz képest, ennyi embert nem lehet feltűnés nélkül a határra vezényelni, azt pedig nem néznék tétlenül a szomszédok. A játékban csak németek vettek részt, de a baltiak nagyon nem úgy gondolkodnak a honvédelemről, mint a németek.a német és lengyel vagy balti gondolkodás a védekezésről és hazáról nem épp ugyanaz.

Arról nem is beszélve, hogy 15 ezer katonát semmiképp sem tudna elvonni a frontról az orosz fél, és még Putyin is biztosan belátja, hogy mekkora bajt csinálna magának, ha most, a háború közepén, újabb országba tenné be orosz katona a lábát.

Végül pedig, a legfrissebb hírek szerint, a német hadsereg ukrán kiképzőket fog bevonni a katonai képzésbe, itt például a Maszol számol be róla.

Csillagjaikban a hiba

Ebben a pillanatban nagyobb bajuk az orosz katonáknak az, hogy annyira rászoktak az amerikai Starlinkre, hogy most, hogy Elon Musk végre lekapcsolta a termináljaikat február elején (a Starlink szateliten keresztül biztosítja az internetkapcsolatot), hirtelen probléma lett a legalapvetőbb kommunikáció is. Névleg ugyan az oroszoknak megvannak a saját technikai megoldásaik, de a gyakorlatban az amerikai Starlink és a GPS nélkülözhetetlen kellékek lettek számukra. 

Erre még az is rájön, hogy a saját államuk korlátozza a Telegram applikáció használatát, ami alapvető volt a katonák eszköztárában, így duplán ütés éri a kommunikációs csatornáikat.

Ez egy modern háborúban nem „pusztán” csapatmozgásokat jelent, mint Napóleon idejében – ami már akkor is döntő volt az ütközetekben –, hanem mindenféle adatáramlást, szenzorok, csapatmozgások, célpontok koordinátái. Minden. Amíg alkalmazkodnak az új helyzethez, addig okoz pár nehéz órát ez is.