A nagy déli átkelés 3: az oltyánok istenverte motorizált hegyein
A tizenkilencedik napon kiderül, hogy Ufó lyukas zoknija tökéletesen passzol az államkassza állapotához. Csak a zokni problémát könnyebb megoldani.
Ez egy Déli-Kárpátok gerinctúra (szinte) élő közvetítésének harmadik része. Az első részben leírtam, hogy miért és hogyan és merre indultunk el.
Ugyancsak az első részben van a Bucsecs és a Királykő átkelésének leírása, és sok hasznos tudnivaló is, például hogy mit eszik a zerge, vagy hogy miért fontos része a történetnek az én lila gatyám.
Egyed Ufó Zoltán
A második részben van a Fogarasin való átkelés, melyben beleléptem egy bölényfosba, fél nappal kerültünk el egy szörnyű balesetet, leírom a Bâlea-átverésünk részleteit, egyeztetek Johannisszal a Negoj tetején, és Kuku abszolút hőssé válik.
Egyed Ufó Zoltán
A Fogarasi után a Déli-Kárpátok gerince három párhuzamos gerinccé válik szét. Három hegy közül lehet választani: Szebeni-havasok (Csindrel), Lotru, Kapacina vagy Kapcina (Căpățânii).
Én most ez utóbbit választottam. Több okból is.
A Csindrelen mentem huszonvalahány évvel ezelőtti hasonló próbálkozásomkor, és egy aránylag unalmas, nagy füves hegynek tűnt. Az egyetlen jó benne az volt, hogy a végén ott volt az Oașa tó, ahol egy jó nagyot pancsoltunk, és megnéztük a teljes napfogyatkozást, amit nem is igazán láttunk, mert felhős volt az ég.
A másik ok, amiért a Kapacinára esett a választás, az az, hogy nem jártam még ott soha. Ráadásul a neten nézve láttam, hogy egy szép magas hegy, sok 2000 méter feletti csúccsal. És egyes képeken sziklákat is láttam, nem tűnt annyira füves lapálynak.
Plusz az is e hegy mellett szólt, hogy ennek a folytatásában van a Páring.
Sorozatunk harmadik része arról fog szólni, hogyan kelünk át a Kapacinán és a Páringon.
14. nap
Reggel a vöröstoronyi focipálya mellett ébredünk. Korán. Gyorsan összepakolunk, és húzunk át az állomásra.
Hatalmas állomásuk van, de hiába, mert nem használják. Egyik feliraton írja, hogy merre kell menni a pénztár felé, de pénztár nincs, minden zárva.
Mintha egy fantomépület lenne. Veszünk jegyet a vonaton.
Kuku leméri, 25-30 km/órával megy a vonat. Ezt a sebességet bringával is lehetne hozni, teszi hozzá. Mikor a Fogarasiból ereszkedtünk le, ott is brinázásra utalgatott, hogy sokkal könnyebb lett volna bringával legurulni.
Mondtam neki, legközelebb jöjjön bringával.
Azért kell vonatoznunk, mert a Kapacina a legdélebbi a három párhuzamos hegyvonulat között, s le kell mennünk délre.
Brezoi városka vonatállomása messze van a várostól, és kihalt. Egy srác száll ott le, kérdezzük, hogyan lehet bejutni a városba, van-e tömegközlekedés. Ő kihívja az apját autóval, mondja, s bevisznek minket is. Így is lesz, a Penny előtt tesznek le. Ez a legnagyobb bolt a városban.
Gyorsan bevásárolunk, szupergyorsan bekanalazzuk a vaniliás pudingot, amit vettünk, mert félünk, hogy elkéssük a buszt, ami a hegy tövébe visz minket. Mert innen Brezoi-ból nincs egy út vagy egy ösvény sem a hegy felé, két falunyit kell buszoznunk vagy gyalogolnunk. S aszfalton gyalogláshoz most semmi kedvünk.
Elrohanunk még egy patikába, Kukunak valamit venni a szájára, adnak is vazelint meg egy ajakírt. S azt mondják, hogy igyon többet. Lehet, hogy kevés volt neki az a fél korty rum és a fél korty visináta a Fogarasiban? Attól repedezett ki az ajka?
Elérjük a buszt is, sőt, várunk rá egy órát, mert valamiért később jön, mint ahogy a buszos cég telefonos nénikéje mondta nekem.
A sofőr nagyon rendes, Kukunak féláron ad jegyet, pedig nem kérem. Jó a hangulat a buszon, falusi nénikék pletykálnak, csivitelnek. Olyan, mint egy régi falusi „kursza”.
Amint leszállunk a buszról, futunk is neki a hegynek. Csak egy fosókaszilvafa és a bal oldalról folyamatosan kacsintgató szeder lassít kissé.
Egy udvaron struccokat látunk.
A hegy alatt, ahol az ösvény utoljára találkozik a patakkal, megállunk mosakodni és mosni.
Csillámpala itt az uralkodó kőzet, a patak vize tele van csillámmal. A mosás után egyetlen más ruhadarabom sem csillog, de a bugyim az nagyon. Ha majd az asszony pár nap múlva a Retyezátban meglát csillámporos popsival, mivel magyarázom meg neki?
Nekiállunk mászni, hogy még aznap érjünk ki a gerincre. Durva. Meredek a mászás, és tele vannak a zsákjaink kajával.
Az a kegyetlenség ebben a műfajban, a hátizsákos hegyi túrázásban, hogy tele zsákkal mászol, s üressel ereszkedsz. Pedig fordítva sokkal jobb lenne.
Homlokomon bugyog fel az izzadtság, mint Cekenden a kóla, majd cseppen le a szemöldökömről és az orromról.
Kuku mondja, hogy neki a haja felfogja az izzadtságot, nem folyik le. Ezt úgy tudom csak elképzelni, mint az erdőt, ami sokkal jobban felszívja a csapadékvizet, mint a csupasz mező. Az én homlokomon árvíz van, mint Parajdon, nála pedig nagy érintetlen erdőségek, mint... Na, erre nem tudok példát hozni Székelyföldről, de még az országból sem nagyon.
Találunk egy forrást, ami a térképen kilátópontként szerepel. Jó kilátás nincs innen, erdő közepén van. De van egy filegória mellette, jó hely lehet félrehúzódni egy éjszakára. Kuku azt mondja, ne éjszakázzunk itt, menjünk ki a gerincre.
Az ösvény egyre inkább kezd motorversenypályára hasonlítani. Minél meredekebb részhez érkezünk, annál erősebben érződik a motoros rombolás hatása.
Normálisan egy gyalogos ösvény egy 40-50 centi széles, a járástól kilaposodott profilú hely. Na mostmár, ha ennek a közepébe egy 20-30 centi széles, és ugyanolyan mély U profilú sáncot váj egy motorbicikli, akkor az gyaloglásra alkalmatlanná válik. Mint ez itt esetünkben.
A szomorú az, hogy ennek a hegynek északról ez az egyetlen jelzett turistaösvénye, térképünk szerint. És ezt is tönkrevágták.
Nálunk otthon is van egy-egy genyó, aki képes autójával, kvadjával, motrával, akármijével feltúrni, felszántani a Szarkakő tetejét, vagy kidönteni információs táblákat. Vagy az emberek kaszálóján, gyümölcsösén keresztül sáncot motorozni szórakozásból. De ami itt van, az nagyságrendileg nagyobb rombolás. Ezt a helyet megalázták, megmocskolták.
Több száz kilós kövek vannak kimozdítva a helyükből, motor által. 30-40 centi mély árkok vannak kaparva.
A kikapart föld 20-30 centis halmokban várja, hogy esőkor térdig érő dagonyává dagadjon.
Minden, de minden fel van lazítva. Ahogy a gyalogos próbál mászni a 45 fokosnál is meredekebb emelkedőn, csúszik vissza a fellazított földdel és kövekkel együtt.
Helyenként, a meredekség, sziklák, gyökerek miatt azt sem tudom elképzelni, hogy miként tudtak kimászni itt a motorosok, hisz gyalog is nehéz kimenni. Ezek nem amatőr falusi motorosok voltak. Olyan érzésem van, mintha a világ legprofibb motorosai versenyeztek volna itt egymással, hogy kinek nagyobb a farka. És a megerőszakolt áldozatot ott hagyták saját vérébe fulladni, miután pár százan megerőszakolták.
Hogy rohadna le a szelepsapkájuk! Azoknak is, akik csinálták, és azoknak is, akik engedélyt adtak nekik.
Ennek az ösvénynek annyi. Itt a gyalogos turizmus meghalt, éljen a motorozás!
Már közelebb vagyunk a gerinchez, mikor a motorok által széttúrt ösvényt felváltja egy erdőkitermelő TAF-út. Ezek még a TAF-utat is a jelzett ösvényre rakták. Mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék a gyalogos turizmust.
A gerinc alatt ér véget az erdőkitermelő út, és ott jelenik meg a kukujza. Megérkeztünk haza!
Egy olyan helyen sátrazunk le, ahol elvileg, a térképek szerint forrás van. Gyakorlatilag nem is lehet forrás, mert olyan a hely. Megszívtuk.
Takarékoskodnom kell a vízzel a másnapi forrásig. Kukunak van bőven vize, ő teletankolt odalent.
15. nap
„10.10-kor indulunk”, mondja Kuku az órájára nézve. „És 10.15-kor fogunk megállni először 2 órát áfonyázni” – teszem én hozzá.
Tévedtem, egy percet sem mentünk, megálltunk kukujzázni.
Tovább tépetünk a gerincen. Ez olyan, mint nálunk a Láz, állapítjuk meg. Egy lapos füves valami. Csak közel 1000 méterrel feljebb van.
Ide kifejezetten el lehetne bringával is jönni, folytatja a bringás vonalat Kuku. Nekem az a hegy, ahova bringával el lehet menni, az nem hegy.
Az a hegy, ahova Daciával fel lehet jönni, az sem hegy. A hegy ott kezdődik, ahol a Dácsiát le kell tenni.
Rohan szembe hat galamb két futalău-val (ahogy fogadott apám mondaná) és egy gitárral. Annyira sietnek valahová, hogy nem merem megállítani őket beszélgetni. Ekkor még nem tudjuk, de ők lesznek az egyetlenek, akiket gyalogolni látunk ebben a hegységben.
Elérünk a következő forráshoz, amit a térkép jelez. Egy jó félóránkba kerül, míg leereszkedünk a forrás helyére, megállapítjuk, hogy egy ürülékekkel teli birkaitató pocsolya, amiből nem innánk, majd visszamászunk ismét az útra. Én továbbra is szomjasan.
Ez a Kapacina hegy mintha nem is létezne a térképészek számára. Minden térkép pontatlan erre a zónára. A Munții Noștri appon, amelyik a leghasználtabb hegyi túra-app az országban, nincs is részletes térképe ennek a hegynek. A többi app hamis információkat közöl.
Látszólag a helybélieket sem érdekli ez a hegy, mint túrahegy, mert kb. annyira használható ez a hegy túrázásra, mint az új Udvarhely-Keresztúr bringaút bringázásra. Autóutakon vezet végig a gerincút, és ötpercenként jön egy-egy autó vagy bármilyen motorizált jármű, ami miatt le kell szállnod az útról, hogy elsőbbséget adj neki. A gerincen pár tábla jelzi, hogy piros sávot kell követned, de egyetlen piros sáv jelzés sincs felfestve sehova. Szerencsére a térképeken sincs.
A térképen 4 jelzett útvonal szerepel az egész hegységben, ami 65 km hosszú, és kb. kétszer akkora területű, mint a Hagymás. Ebből a négyből az egyiket, az egyetlent, ami északról jött fel, felszántatták a motorosokkal. A többiről nem tudok semmit.
Ahol vizet jelez a térkép, ott nincs víz. Ahol nem jelez, ott van. Mikor már úgy tűnik, hogy le kell ereszkednem egy völgybe vízért, találunk az úthoz közel egy forrást. „A német forrását”. A négy térképből, amit párhuzamosan használok, egyiken sem szerepel.
Bővizű, jó hideg, a környezete picit hanyagul van megcsinálva. Errefelé a betont úgy kezelik, mintha oda kellene hajítani a kőműveskanállal, és annyi. A félig zárt filegória alapja és a kút teste is ilyen odahajított betonnal készült. De örülünk nagyon az áldott víznek.
A forrásnál mosom a koszos ruhákat, mikor megjelenik két vénasszony. Párbeszédet kezdeményez az egyik:
– Mossa a ruhákat?
– Igen.
– Ekkora ünnepen?
Akkor jut eszembe, hogy augusztus 15. van.
– Igen, ünnepen sem lehetek büdös. Minden nap muszáj ruhát mosnom.
Csóválja a fejét, nemtetszését jelezve.
– Képes feljönni ide autóval ünnepnapon, hogy ruhát mosson?
Elmagyarázom neki, hogy gyalog vagyunk, két hete gyalogolunk, és még sok nap áll előttünk. Ő folytatja:
– Nem találom helyesnek, hogy maguk itt a hegyekben gyalogolnak. Nem helyes.
Másképp vélekedik a forrás közelébe egy kvados csapattal érkező néni, aki egyből kinéz magának, mint gyalogosokat, és miután kikérdez, szuperlelkesen bátorít minket. Teljesen átszellemül, beizgul a nagy túra gondolatától, már-már várom, mikor jelenti be, hogy velünk tart.
Ebédelünk a forrásnál. Utána hangzik el a következő párbeszéd:
– Azta te, ilyen jól még kaja nem esett.
– Nekem sem.
Kuku olvassa a Fogarasiban ajándékba kapott Decathlonos Magne B6 könyvecskéjét. „A termék fogyasztása nem helyettesíti a változatos és kiegyensúlyozott étrendet.” Nekünk az van. Sajt-szalámi-sajt-szalámi-sajt-szalámi-szalonna. Egy kicsit kevés a szalonna, hogy teljesen kiegyensúlyozott legyen.
Virágzik a rhododendron.
Mint mindenhová ezen a hegyen, a hegység névadó csúcsára is kétsávos ösvény, azaz autónyom vezet.
Egy érdekes fém installáció van a Căpățâna csúcson, nem sikerül megfejtenünk, mire jó. Ha bárkinek van ötlete, jelezze!
A térkép szerint a csúcsról meredeken ösvény vezet le. A valóságban ez nem igaz. Csak egy hatalmas meredek kőfolyás vezet le ott, ahol a térkép ösvényt mutat. De legalább ez az egyetlen olyan helye a hegységnek, ahol nem vezet autónyom, és ahol nem látunk autót.
A kőfolyás alatt szép színes tájat találunk. Vannak gyönyörű kék foltok.
És vannak pirosak is. Szép színes itt az életünk a hegyen.
És picivel odébb degeszre esszük magunkat málnával is, de annyira, hogy jön vissza.
Megérkezünk mai végállomásunkhoz, a Cășăria refudzzsóhoz. Mindig mikor ezt a refudzzsó szót használom, akkor a Dzsodzzsó haverunk jut eszembe, aki nem tudom, hogyan írja a nevét, mert nem láttam soha leírva, de lehet, hogy olaszosan: Geoggio. Valahogy úgy kellene ezt a refudzzsó szót is kiejteni, mintha olaszul ejtenénk ki azt, hogy refuggio. A magyar dzs betű nem a legtökéletesebb erre, de ha jobb nincs...
Ha Dzsodzzsó itt lenne velünk, naponta tízszer figyelmeztetne, hogy vigyázzunk a vastagbokájú és zsírkarú nőkkel, vagy valami hasonlóval, a pontos szakkifejezéseket mindig elfeledem. És a jehovistákkal. De főleg a jehovista zsírbokájúakkal. A szakkifejezésekben a tévedés lehetőségét még mindig fenntartom.
De Dzsodzzsó bátyánk nincs itt, és én csak arra tudlak figyelmeztetni, hogy az alsó szinten a szivacsok koszosak. A felsőn tiszták. Azon kívül egészen pöpec a refudzzsó, kályha is van, ha télen jutnál ide, élvezet itt aludni.
És van budi is. Az egyhónapos túránk alatt az egyetlen hely, ahol budiba kakálunk.
Egy tábla figyelmeztet, hogy a refudzzsó nem az autós miccsezőknek van. Habár a vendégkönyv szerint szinte kizárólag ők használják.
Este kiülök erre a sziklára anyagot feltölteni, mert csak itt van jel, s itt is alig. Feltöltés közben megnézek egy nagyon érdekes és fura naplementét.
Lefekszünk, belülről egy csutakkal kitámasztom az ajtót. Mert nem záródik, úgy néz ki, mint amit valaki részegen szétrugdosott. Pár perc múlva megáll egy autó, az utasok be akarnak jönni. Lekászálódok az emeletről, kinyitom nekik. Brassói barlangászok, egy közeli táborban vannak, s kíváncsiak voltak, milyen a refudzzsó.
Jól eldumálunk mindenféléről. Harminc éve járnak ide táborba, egy olyan barlangot térképeznek fel, aminek már 12 kilométerét sikerült feltárják. Elképesztő munka lehet.
A srácok elmennek, visszazárom az ajtót a csutakkal. Megint megáll egy autó, ezek is be akarnak jönni. Ismét lemászok. Egy pasi és egy lány, ugyancsak barlangászok. Biztosítanak, hogy ők az utolsók ma estére. A lány szép és kedves, de nem akar velünk maradni, elmegy a pasival.
Visszarakom a csutakot, felmászom és elalszok.
16. nap
10-ig töltöm fel az anyagot. Kukunak nagy napja van, kialhatja magát.
Nehéz nagyon ez az „élőben közvetítés”, lehetetlen, hogy napi 8-10 órát gyalogolj, 2-3 órát áfonyásszál, egyél, mosdjál, mossál, és még 5-6 órát foglalkozz az írással, képek kiválogatásával és átméretezésével, és a feltöltéssel is. Telefonról különösen nehéz az egész, pláné, mikor nincs jel, vagy kevés a jel, s egy képet ötször kell feltölteni, míg sikerül. Ezért folyamatosan el vagyok maradva ezzel a melóval. Ez van, el kell engednem.
Reggelizünk gyorsan, s szinte dél van, mire elindulunk tovább a füves fennsíkon a kétsávos ösvényen a füves 2200-as csúcsok irányába, újabb autókkal találkozni.
Az első forrásnál már öt autó vár. Ilyen ez a hegy, adott pontokon találkoznak az autók. Nem tudod, hogy miért. Mindenféle autók.
Rendszám nélküli vagy lejárt külföldi rendszámú autók, terepre átalakított, áttuningolt kisautók, forgalomba íratott Dusterek, régi papucsdácsiák, bukaresti terepjárós túrázók kirándulásra kiképzett profi terepjárói, buggyk, kvadok, terepmotorok, mindent megtalálsz ezen a hegyen.
Egy újabb forrás, amit nem találsz meg, ha nem tudod, hogy ott a lyukban egy forrásnak kell lennie.
Városi autós turisták az egyik csúcson.
Nyolcsávos turistaösvény a legmagasabb csúcs, a Nedeia felé. Szét van barmolva az egész hegy.
Az enyészet és a rombolás, ez a kettő jellemzi az egész hegységet. Nem biztos, hogy valaha is visszatérek ide, legfeljebb télen, amikor a hó eltakar minden autónyomot, és autóval nem tudnak feljönni ezek ide.
Kuku megfigyelése szerint itt az emberek 80-90%-a Mitsubishit használ, abból is főleg Pajerot. Jön egy négyautós Micibusi (Bambu fiam szokta mondani) konvoj. Az első autó sofőrje nagyon barátságos, messziről villog, és angolul köszön: „hello, my friend”. Mert itt csak a külföldiek olyan balfékok, hogy gyalogoljanak, a románoknak van autójuk.
Áfonyaszedők várják társaikat. Egy néni lelkendezik, hogy milyen szép itt a hegyekben, „la iarba verde”, s megsimogatja a füvet maga körül.
Kérdi, hogy honnan megyünk hova. Mikor hallja, elképedt arccal tanácsolja, hogy találjak magamnak egy szép leánykát, és nősüljek meg. Nagyon jó ötlet, ennek az asszony nagyon örülne, mondom neki, négy gyerekkel.
Elkap az eső.
Egy forrásnál megállunk, magunkra terítjük a sátorponyvát, és megvárjuk, hogy elálljon. Közben kajálunk.
Ahogy lejár az eső, ismét elindul a motoros turizmus. Szembejönnek velünk a lepcsis kvadosok. Nagyon kedvesek, barátságosan integetnek. Ember, nem jó műfajt választottam. Én itt két hete nőtlenkedem, s neki bezzeg ott van a kicsi szőke cicája rátapadva.
Elérjük a Kapacina és a Páring határán lévő nyerget. A Kapacina oldaláról látjuk, amint a Páring oldalán kapaszkodnak fel a kvadosok, jó nagy port kavarva. Szóval itt sem szabadulunk meg a motorizált turizmustól.
Az Olteț nyergéből a Micaia csúcsra vezet utunk, egy 550 méternyi szintkülönbséget kell megmásszunk nagyon rövid távon. Útközben kukujzára bukkanunk. Kuku amellett érvel, hogy bármennyire is sietünk, mégiscsak álljunk meg áfonyázni: „menjünk, menjünk, de a túra küldetéséről ne feledkezzünk meg”.
A Micaia csúcs tövében sátorozunk. Fúj a szél, de ezt már megszoktuk.
Levetem a harcban elvérzett lila nadrágomat.
Az eleinte szépnek ígérkező naplemente felhőbe fullad. Én egy adagot még dolgozom, majd eltesszük magunkat holnapra.
17. nap
Ma korán ébredünk, mert déltől esőt jósoltak, s jó lenne addig haladni. Találkánk van a családdal a 20. napon, amit nem szabadna lekésni.
Ezek a zengőlegyek! Amint bújsz ki a sátorból, már ott vannak tízen, s néznek. S közben mondják, hogy zzzzzzz. Olyan sárga csíkos legyecskék, biztos, hogy láttatok már ilyet, képesek egy helyben állva repülni, és hangosan zümmögnek. Rengeteg van belőlük a hegyen.
Kérdem Kukut:
– Eszünk most, vagy megyünk egyet előbb?
– Megyünk.
– Könnyű neked, te vacsoráztál.
– Azt hiszed, érzem?
Pár perccel később visszatér a témára: „neked is jó, neked legalább van tartalékod”.
Már megint kövérez a gebéje.
Benyomunk egy-egy Ovo Maltine nevű csokirudat, amit a Fogarasiban örököltünk a kolozsváriaktól, s eddig nem volt bátorságunk megkezdeni. Olyan, mintha keserűcsokival bevont purhabot ennénk. Ilyet soha ne vegyetek, ha nem vagytok a halálotokon!
Megfigyeljük, hogy az izolírom kofrázsszerű szerkezete tökéletes méretű a zerge- és birkaürülék tárolására.
Elindulunk. Áfonyamentes uncsi füves hegyek következnek.
Autónyom itt is dögivel. Áll bennük a víz, jó nagy eső lehetett itt tegnap.
Ahogy ereszkedünk le a Transzalpinára, találunk egy sziklát „nu apăsați pe buton” felirattal. Nem túl kreatív ötlet, láttam már máshol is, de sokkal művészibb módja a természet betörésének, mint autóval vagy motorral csíkokat szántani rá.
Megérkezünk a Transzalpinához. Van itt egy tó, amit láttunk a térképen, s úgy terveztük, hogy itt mosunk. Hát, ez nem jött össze. Tiszta barna vizű és ganészagú a tó, és több százezer ebihal hemzseg benne, de annyi, hogy helyenként fekete tőle a víz. Én ennyi ebihalat egy vízben soha nem láttam még.
Ha szeretnél autómentő telefonszámot, a Transzalpina nagyon jó hely.
Elkezdünk gyalogolni az aszfalton. Sajnos, a jelzett turistaút itt pár kilométeren át rátevődik a főútra.
Vannak helyek, ahol az úttal párhuzamosan van ösvény. Egy helyen, ahol épp szállnánk le az ösvényre, egy lakókocsi parkol. Utasai, egy kedves bákói család, ég és föld között piknikeznek az asztalkájuknál. Idilli kép, meg is irigyelem picit tőlük.
Az anyuka, mikor meglátja Kukut, mindennel meg akar minket kínálni. Még csomagol is édességet neki. A férje vizet tölt nekünk, a Herkulesfürdőről hozott készletükből. Nagyon rendes és kedves család, röviden elbeszélgetünk velük.
Időnként el tudnám képzelni ezt a lakókocsis életet. Többször is gondolkodtam rajta, hogy jó lenne egy lakókocsi. Aztán mindig meggondoltam magam. Amennyit megyünk mi évente ilyen típusú kirándulásra, nem érné meg fenntartani egy akkora lakókocsit, amiben hatan elférünk. Egyszerűbb az élet sátorral.
Gyalogolunk tovább. Mindenféle érdekesség jön velünk szembe az úton, az egész ország keresztmetszete megmutatkozik.
Egyszercsak egy kanyarban megáll mellettünk egy autó, szinte keresztben, a sofőr leengedi az ablakot, és kiszól: „Bună ziua, jó napot!”
Kérdem, honnan tudja, hogy magyarok vagyunk. Nem tudta, csak bepróbálkozott, mondja.
Azért szólítottak meg, hogy készítsünk róluk egy fotót. Én készítek rengeteget, így is, úgy is, amúgy is, hogy legyen bőven emlék.
Vásárhelyiek. Elindultak Algyógyra kirándulni, s kikötöttek Szerbiában. Úgy szokták, hogy elindulnak, s amerre szép az idő, arra mennek. Jó csel.
Szimpatikus emberek. Cserébe, mert lefotóztam őket, elvisznek a maradék aszfaltos darabon. Mondom nekik, ha tudtam volna, hogy jönnek, nem gyalogoltuk volna le az aszfaltos darab felét.
Kövekkel van megpakolva a hely a hátsó széksor lábrészénél, magas térdemelésben ülünk be. Ismerős érzés, mi is ilyen gyűjtögetősek vagyunk, mindig hozunk valami követ vagy fát vagy akármit szabadságról, vagy a gyerekeknek, vagy az iskolának.
Búcsúzkodás előtt megtudjuk, hogy Szerbiában egy liter 96 fokos szesz 17 lej. Ők sem isznak, mi sem iszunk, de lehet, hogy ez az információ még jól jön valakinek olvasóink közül.
A nap első áfonyázását az Urdele nyereg utáni emelkedőnél ejtjük meg. Már kezdenek gyülekezni a felhők.
Mire felérünk a Iezer csúcsra, körülöttünk már mindenütt esik. Valószínűsíthető, hogy itt is fog, ezért kiadom a parancsot, hogy húzzuk fel a sátrat.
Eső előtt, villámlások és dörgések közepette megjelenik egy pár a csúcson. A nő román, a pasi magyar, egymással angolul beszélnek. Fura érzés, hogy mindkettőjükkel a saját nyelvükön beszélek, és a másik nem érti.
Sugárzik belőlük az egymás iránti tisztelet és szeretet. És az egymás iránti törődés, a figyelem. 30 éve ismerték meg egymást, de nem együtt élnek, mindenkinek megvan a saját élete. Mondhatnám azt is, hogy könnyű így ilyen szép párnak lenni, hogy nem együtt élnek, de inkább csak nézem és csodálom őket, hogy milyen szépek így együtt.
Kiss&go-znak, majd kéz a kézben tovább mennek.
Elered az eső. Bebújunk a sátorba. Előbb eszünk, majd Kuku alszik, s én írok. Körülöttünk villámlik és dörög, de minket nem nagyon hat meg. Párszor eszembe jut, hogy vajon nem sátrazunk-e túl közel a csúcsjelző oszlophoz, ami a szép pár érkezésekor sercegett az elektromos töltéstől, Kuku állítása szerint. De úgyis mindegy, most már nem rakjuk át a sátrat így esőben.
Este 6 után enyhül az eső és megjelenik egy világos folt az ég alján. Még csöpög picit az eső, mikor összekapjuk magunkat, és gyors léptekkel elindulunk a Gâlcescu-tó felé. Ott a hely is alkalmasabb sátrazásra, és forrás is van.
Sikerül még sötétedés előtt megérkeznünk a tóhoz. Gyönyörű a völgy, egyszerűen fantasztikus. A víz minőség uralkodik itt, mindenben a víz van jelen. Lehet, hogy az esős délután is rásegít erre az érzésre, de mindenképp nagyon erős vízérzésem van. Amiért nem feltétlenül rajongok, nekem a levegő az elemem, abban érzem magam biztonságban. Szeretem a vizet, de ez egy kicsit túlságosan víz jellegű. Azért mindenképpen érdekes ezt megtapasztalni és megcsodálni.
Amiért még kevésbé rajongok, az a mulatós népzene, ami a tó partján álló egyetlen sátorból szól. A tó zenével átellenes partján keresünk szálláshelyet, de ott is jól hallatszik.
Átmegyek vízért a forráshoz, ami a mulatós sátor mellett van. Háborús állapotok uralkodnak itt. A természetvédelmi területet jelző tábla mellett egy tűzzel felkormozott szikla, odébb egy rakás széthajigált egyszerhasználatos pohár, hátam mögött szanaszét hajigált mindenfélék. Ember nincs a gáton, ejszen pihennek, vagy odalettek valahová.
Lefekszünk. Kuku mondja, hogy nem érzi magát álmosnak. Ami azért ritkán szokott előfordulni. De attól könnyen elalszik, s reggelig felébredés nélkül nyomja.
Tőszomszédaink, azaz tószomszédaink felébrednek. Éjjel fél háromig buliznak. Engedik a zenét, énekelnek hozzá és füttyögtetnek nagyokat. Holnap lesz pár szép szavam hozzájuk.
18. nap
Reggel korán kelünk, mert ismét csak pár órás esőmentes ablak áll a rendelkezésünkre, hogy feljussunk a csúcsra.
Még mielőtt elhúznánk, megpróbálok barátkozni a halacskákkal a tóból. Ezek is odacsődülnek, de megállnak a lábamtól tisztes távolságra, nem kezdik el rágni. Ez nem az a gyógyítós sikertörténet, mint a Feleki-tónál.
Elindulunk. Mielőtt elhagynánk a tavat, meg kell látogatnunk a forrást, és vele együtt mulatós barátainkat is.
Ott áll a három vén alkesz, amint megyünk el mellettük, néznek nagy szemmel. Még jócskán van bennük alkohol, mert látszik, hogy nem tudnának könnyen megállni, ha nem kapaszkodnának a doboz sörbe. És egymásba. A jelek szerint épp sörrel próbálnak kikecmeregni a másnaposságból. Kedvesen köszönök nekik, kérdem, hogy hosszú volt-e az éjszaka. A hátsó kettő kedvesen válaszol, de az első az agresszív. Kérdem, hová valók, az agresszív fickó nagy bőcsen és ugyanolyan agresszíven odavágja, hogy „din România”. Egyik hátsó öreg rendesen válaszol, hogy „din Târgu Jiu”. A nagyvagány támadóan kérdi, hogy mi honnan vagyunk. Ugyanabban a stílusban, ahogy ő mondta, visszavágom: „din România”. Felháborodik, és elkezd méltatlankodni, kifogásolja a stílusomat. Én is az övét, mondom neki, főleg ami az éjszakai bulit illeti. Így kell viselkedni természetvédelmi területen? Füttyögtetni egész éjjel? A pasi erre nagyon fel van háborodva, hogy nem elég, hogy a Retyezátba nem mehetnek már, mert onnan kitiltották őket, már itt is természetvédelmi terület van? S egyébként is, ki vagyok én, hogy számonkérem őket, valami hatóság vagyok? Olyan pökhendien pattog, hogy hirtelen eldöntöm, picit megleckéztetem. Mondom neki, hogy eddig próbáltam kedves lenni, de ha ilyen stílusban beszél, akkor nem leszek az. Szeretnének egy büntetést? Csend lesz.
Szeretnének egy büntetést? A kérdést másodszor még jobban megnyomom, és valószínűleg segít picit az a Salvamont-piros windstopper is, ami épp rajtam van. A Lidl-parkolóban lévő turiból túrtam, nem volt olcsó, de a legjobb hegyi cuccom. A Kalcun-tónál kimostam, így most nem is olyan büdös. Nem szeretnének büntetést, motyogják ijedten az öregek. Nem szeretnének? Akkor takarítsák ki a helyet úgy maguk után, hogy tisztább legyen, mint ahogy kapták. És legközelebb úgy viselkedjenek a hegyen, mint ahogy otthon viselkednének! Kiadom a parancsot, és szigorú arccal elmegyünk a forráshoz. Amíg a vizet töltjük, elégedetten figyeljük, hogy hogyan szedegetik össze sietve a sátruk előtti kétárnyi tisztásról a szanaszét hajigált szemetüket. Feléjük vezet az út visszafelé is, ezúttal ismét kedvesen szólok hozzájuk, további jó szórakozást kívánok. Jaj, ők nem maradnak, válaszolják, pakolnak és mennek. Az nagyon jó, gondolom magamban, és kedvesen búcsút veszünk egymástól.
Elkezdünk mászni. Kuku talál végre egy békát, ami lefele megy. De ez kicsi, olyan szupermini béka. Vajon, időjárás-függő ez, hogy merre mennek a békák? Mintha emlékeznék valami olyan kísérletre, hogy ha egy borkánba beleraksz egy békát egy létrával, akkor szép időben felmegy, esős időben le. Lehet, hogy rosszul emlékszem? A szűk időre való tekintettel nekirontunk a meredeknek, és taposunk felfelé keményen. Aránylag gyorsan ki is mászunk a gerincre, totál szétizzadtan.
Kuku mondja: ennek jól nekijöttünk. Én: hát nem szórakozni jöttünk, fiam.
Ugyanazt a jelenséget figyeljük meg, mint a Fogarasiban, hogy északról jön fel a köd, és a déli szél nyomja vissza. Kuku kérdi: hogyhogy délen nincs köd, csak északon? Én: az erdélyi politikusok jobban ködösítenek. Mondom neki azt is, hogy az erdélyiek tudatosabbak, mint a regátiak, és ezért kell jobban ködösíteniük az itteni politikusoknak. De aztán meggondolom magam, és helyesbítek. Ha megnézem, hogy miként viselkednek a székelyföldi szavazók, hát, lassan jóval gázabbak vagyunk a román vidékek javánál. Birkanyáj, az vagyunk, minden importált politikai trükköt bevesz a székelység.
Találkozunk egy 7-8 személyes cseh csoporttal, akik szétszóródva, egyesével-kettesével érkeznek, s leghátul otthagynak egyedül egy túlsúlyos hölgyet, egyedül küszködni az emelkedővel és a nagy lemaradásával. Nem szép gesztus a kemények részéről, akik már egy kilométerrel előbbre járnak. Ahogy olvasgattam az utóbbi időben a gerinctúra-leírásokat, többen is tárgyalták azt, hogy a csehek nagy csapatokban járnak, és ha befészkelik magukat egy refudzzsóba, akkor ott senkinek nem lesz békés éjszakája, jobb továbbállni. Ez nyilván egy csúnya általánosítás, de örülök, hogy ez a csapat ellentétes irányba megy, nem kell velük osztozkodjunk a menedéken.
A rakétakilövő állomáson süt a nap. Van egy csúcs, ebben a felbontásban nem biztos, hogy látszani fog, amin van valami építmény, ejsze antenna, ami nagyon úgy néz ki, mint egy rakétakilövő állomás. Már pár napja látjuk azt a csúcsot, a Kapacinából láttuk meg először, és azóta kerülgetjük. Most látszik, hogy ott szépen süt a nap, míg nálunk nagyon esőre áll az idő.
Kuku megelőz, megaláz. Milyen szép ez a nyelv.
Találok egy szakállas ember profilú sziklát. Szerintem sokkal jobban hasonlít egy kortárs emberre, mint a Szfinx. Félek picit közzétenni a képet, nem akarok valamilyen Decebal vagy Burebista zarándokhelyet kezdeményezni ide.
Ez a Páring odafent a gerincen olyan, mint a Fogarasi, hatalmas kristályos tömb. Odalent a völgyekben pedig több a törtkő és a tó, pont mint a Retyezátban. Ennyi tört kő láttán hogy nem jutott eszébe még Ribizlimannek, hogy milyen jó mangóültetvényt lehetne ide létrehozni, egy szép zöld projekt keretében?
Egyre hidegebb van, és nagyon esőre áll az idő. Kuku kesztyűt húz.
Megérkezünk a csúcsra. Érződik, hogy egyébként pompás csúcs, de most nem látunk semmit. Kivéve a széltől cafatokra szakadt és felcsavarodott zászlókat. Kinek szép ez? Valakinek megmozgatja a nemzeti akármilyét egy szétszakadt zászlóroncs? Valakit boldogít egy szemétté degradált zászló? És ezt kérdem azoktól is, akik a Hargitán űzik ugyanezt magyar változatban. Én törvénybe adnám: csak az vihet fel zászlót vagy bármilyen nemzeti szimbólumot a hegyre, aki helyette cserébe lehoz kettő másikat a megrongálódottak közül.
A csúcsjelző oszlopon a szemetelés másik kinemesített formája: nem látod a csúcsfeliratot a matricáktól. Kuku alaposan kielemzi őket. Sajnos, nagyon sok köztük a magyar, picit szégyellem is magam ezért. Nem biztos, hogy szemetelésben és graffitizésben kellene az elsők legyünk. Ezek a matricák olyanok, mint valami graffitik, csak olyanoknak, akik túl tehetségtelenek rajzolni. De egy a lényeg, megmutatod, hogy nyomot tudsz hagyni egy helyen. Hogy mindenki lássa, hogy te ott voltál. És ez működik, mert közterület, és nem tud védekezni. Mert ha otthon nálad az ajtódra/kapudra rakna mindenki matricát, akkor fel lennél háborodva, hogy miért csinálják. Így, hogy mások nem tudják leolvasni a csúcs nevét a táblán a matricádtól, így nagyon vagánynak érzed magad. Bevonulunk a csúcs alatt lévő menedékbe, ahol eltöltjük majd a délutánt és az éjszakát. Ez egy üres konténer, takarítócuccokon kívül semmi nincs benne. Ennek megvan az előnye és a hátránya is, nem annyira otthonos, de könnyű takarítani, ezért aránylag tiszta.
Kuku sepreget, s miközben fotózok, mondja: „nehogy megmutasd Anyádnak!” Azaz nehogy megmutassam az asszonynak, hogy a gyermek tud takarítani.
Nincs ruhaszárítási lehetőség. Az egyik szikla alatt megtaláljuk a régi ajtó keretét, és fabrikálunk hozzá a csúcson begyűjtött szemétből szárítókötelet.
Ha arra kerültök, s kell ruhaszárító, ezt megtaláljátok az épület oldalánál hátul. A délután azzal telik, hogy fekszünk a konténerben, hallgatjuk, hogyan dobol az eső. Én dolgozom, Kuku főleg alszik, vagy ha épp ébren van, beszélgetünk. Estefelé az asszony sms-t ír, hogy valószínűleg covidos. Na szegény! Nem olyan rendkívül beteg, de nem fogunk találkozni vele és a pucákokkal két nap múlva, ahogy tervben volt. Ez ismét átírja a teljes programot. Az est részben újratervezéssel telik.
19. nap
Reggel kinézek, látom, hogy a tejföl lent van a völgyben, átlátni fölötte. Ébresztem Kukut, mondom neki, elszaladok fel egyet a csúcsra, napkelfeltét nézni. De mire felöltözök, cipőt húzok s kilépek, már megindul a szél, s az egész gerincet ellepi a köd.
Tegnap annyira beázott a bakancsom a vizes fűtől, hogy nem száradt ki az éjjel. Nem akarok pazarolni a száraz zoknikkal, amiből ez az utolsó, inkább nejlonzacsikat húzok a zoknis lábamra, mielőtt beledugnám őket a vizes bakancsba.
Már csak három pár zoknim van, mert egyet elveszítettem valahol, száradás utáni összepakoláskor. Emlékszem, hogy bepakoltam a zsákba, de aztán nem találtam, nem tudom, mi történhetett. Nem örülök, hogy szemeteltünk a hegyen (ideértem a Szalonna csúcson szél által elrabolt zacsit is), ezért cserébe rengeteg más által otthagyott szemetet viszünk le a hegyről.
A csúcson hiába várom a napfelkeltét, mert csak a köd jön fel. De legalább gyönyörködök a megtisztult csúcsban. Azok a matricák még zavarnak, de nem állok neki lekaparni őket. Mikor látom, hogy hiába várom a napot, elindulok gyorsan vissza, hogy lépegethessünk lefelé. Hosszú nap lesz ma, begyalogolunk Petrozsénybe, ami egy jó 20 km, 2000+ méteres szintkülönbséggel, gyorsan bevásárolunk, és estére már a Retyezát tövében alszunk. Ez a terv, amelyet az asszony bejelentése után tegnap este ötöltem ki. Azért kell sietnünk, mert így kifogunk egy kétnapos szép időt a Retyezátban, amíg végig tudjuk járni a végigjárnivalónkat, mielőtt jönne a nagyon rossz idő.
A gerincen lefeké haladva kisüt a napocska és szebbnél szebb ködös sziklákat burkol ellenfénybe. Sokat gyönyörködünk a tájban, a szép tavacskás völgyekben. Mutatok pár ködös képet, szöveg nélkül.
Pompás hegy ez a Páring. Kár, hogy ilyen messze van tőlünk, hogy nem érdemes 1-2 napos túrára eljönnünk idáig.
Ismét megjelenik a Brocken-hegyi kísértetem, már másodszor ezen a túrán. Nem semmi, ahhoz képest, hogy eddig egyszer sem láttam.
Egy utolsót áfonyászunk. S aztán még egy utolsót. Nem tudjuk, hol van az utolsó áfonyamező, ezért mindeniket úgy próbáljuk megélni, mintha az utolsó lenne.
Találkozunk egy bácsival, aki úgy megy felfelé a hegyre, mintha totyogna, 10-15 centiseket lép, és azt is nehezen, látom rajta, hogy szenved. Nagyon szeretne szóba állni, leállunk vele egy kicsit dumálni. Sokat járt régen a hegyekbe, de most már egyre nehezebb neki, egyre kisebb csúcsokra merészkedik. Dicsér minket, mondja, hogy példaképek vagyunk. Én pedig őt tartom példaképnek. Mert könnyű úgy menni, hogy visz a tested. De mikor már a tested nem szolgál, és a lelked erejéből vánszorogsz fel a hegyre, de még mindig csinálod, az a kemény.
Elérjük a Petrozsény külvárosának számító síközpontot, ami eléggé lepattant, és minden második ház eladó. Egy nagy meredekségű aszfalton folytatjuk a menetelést.
Az aszfalt jó, a gyaloglás rajta nem annyira.
Aztán a jelzett út leszáll az aszfaltról és bevágódik a sífelvonók alá. Semmivel sem jobb. Tudtam, hogy pocsék lesz ez a félvárosias gyaloglás, de nem volt mit tenni. Ha jött volna a család, itt levitettük volna autóval magunkat. De így most szenvedünk.
Azt írja, hogy telescaun. Ez átverés, mert nem hogy nincs tele, de legalább teljességgel üres. Kuku kérdi: megéri ezeknek üresben járatni a székeket egész nap? Nem tudom. Jobb lett volna bringával jönni, mondja Kuku, míg aszfalton jövünk. Könnyebb lenne itt sível leereszkedni, mondja, miközben a sífelvonó alatt gyalogolunk. Szeretem, hogy a gyermek minden sportágban otthon van, és legközelebb szorgalmazni fogom, hogy hozzon magával bringát és sílécet is. Eszembe jut egykori szomszédom, Mihály Laci, akivel volt egy mondásunk, még Váradon amit most biztos elsütöttünk volna: „inkább jöttünk volna villamossal”. Bármivel jobb lenne erről a hegyről lejönni ezen az oldalon, mint gyalog. Ahogy rohamosan ereszkedünk lefelé, egyre melegebb és melegebb lesz. Süt a meleg, úgy érzem a hegyen eltöltött hideg napok után, muszáj átöltözni valami könnyedébb ruhába.
Egy földúton próbáljuk elkerülni az újabb aszfaltot, de lennebb kiderül, hogy az utcát elmosta a nagy víz, és erősen hoppos. Kinézek egy rövidítést, egy kedves helybéli lakos javaslatára, ami egyből a Kauflandhoz visz le, és nem kell átgyalogolnunk a fél városon aszfalton. Csakhogy sem a helyi lakos, sem a térképeim nem készítenek fel arra, ami a helyszínen fogad.
Belegabalyodunk egy gyönyörű, de bonyolult petrozsényi tanyavilágba, ahol az utak lezárt kapukon, állatokkal teli kerteken és furábbnál furább csordajáró ösvényeken visznek, és nem ott, ahol a térképeken utak szerepelnek.
Ebben a tanyavilágban kóválygunk egy ideig, kerítéseken és kapukon mászunk át, dagonyás patakokat kerülgetünk, míg minden bölcsességünket összekapargarva meg nem találjuk a kiutat.
Leérünk egy patak völgyébe, ott zuhanyozunk palackból, hogy tisztán vonuljunk be a városba. Közben szárítgatjuk a két napja kimosott és azóta sem megszáradt ruhákat, sőt, egy újabb adag ruhát is mosunk mellé. Az enyhén szeles napsütés csodát tesz a ruhákkal, és velünk is. A frissesség élményével indulunk berohanni Petrozsénybe.
Annyi szeder van az út szélén, hogy belakunk belőle. De durván. Mire a bolthoz érünk, már semmi kedvünk gyümölcsöt enni. Pedig odafent a hegyen mennyire vágytuk, hogy leérjünk, és gyümölcsöt vehessünk. A másik, amire vágytam, az egy jó leves. Reméltem, hogy lesz ott a környéken, ahova leérünk, egy jó kis vendéglő, ahol benyomunk egy levest. De nem találok vendéglőt. Arra idő nincs, hogy felbuszozzunk a városba, s ott keressünk kajáldát, ezért örömteli kompromisszumos megoldásként beülünk, azaz beállunk a Kaufland grillezőjébe, és benyomunk pár csirkecombot.
Muszáj picit túlegyük magunkat, mert egy furcsa helyzetbe kerülünk. Záróra előtt nem sokkal érünk oda, és a kaja el van fogyva. De van ott egy csomag félretéve, benne 5 nagy combbal. Valaki megrendelte, hogy majd jön érte, de nem jött. Az elárusító picit aggódik, hogy már nem is fog jönni, mert rég eltelt már az általa megadott határidő, ezért eladja nekünk. Csak így meg kell, hogy együnk 5 combot ketten. Kukura lehet számítani, ezt ismét bebizonyítja. Kajálás után gyorsan bevásárolunk. Szalámi, sajt, szalonna, a bevált trió. Plusz két zacsi gumimaci, egy maréknyi Lion, és egy-egy vaníliás puding. Plusz egy nagy halom kenyér. Petrozsényben a Kauflandban minden kenyéren hatalmas betűkkel írja, hogy hány százalék kovász van benne. Ezek itt nagy kovászrajongók lehetnek a Zsil-völgyében. A kauflandos pirított napraforgóbelet a Napraforgó utca 1. szám alatt csomagolták. Mogyis. Csak épp feleannyiba kerül, mint a Mogyi hasonló terméke, amit Törcsváron vettünk.
Zoknit is veszek, egy hármas szettet. Nagyon jó döntésnek bizonyul, mert a maradék három pár zoknimból egyiknek fele kilyukad, s egy másiknak fele eltűnik. Eszem a zoknikat a hegyen.
Amint megvagyunk, kirohanunk az áruház előtti buszmegállóba, és felülünk a Zsil-völgyi buszra. Nézelődünk a buszról, tátott szájjal. Kuku először van itt, én pedig csodálkozom, hogy milyen hatalmasat fejlődött a hely, amióta nem jártam itt. Rendezett, szép, tiszta kisvárosoknak tűnnek ezek, s helyenként még a luxus nyomai is fellelhetőek.
Este Urikány határában fekszünk le, egy olyan környéken, ahol valaki imádja a sárga virágokat. Macskabagoly ordibál az erdőből, fölöttünk pedig a kabasólyom nyomja a nyik-nyik-nyik-ezést, mintha nehezen venné be a kanyart. Nem mintha ismerném én ezeket a madarakat hang alapján, sajnos sohasem volt memóriám ilyenekre, de van egy jó appom, amit Merlin-nek hívnak, s felismeri hang alapján a madarakat.
Kalandjaink az oltyán Himalájában véget értek, további utunkat a Retyezát-Godján-Cserna útvonalon már egy másik cikkben mesélem el. Köszönjük a figyelmet és a támogatást, köszönjük előfizetőinknek, hogy közvetve támogatták ezt az utat, találkozunk a Retyezátban.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Egyed Ufó Zoltán
Az uh.ro azért működik, mert van néhány hozzád hasonló szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ezért arra kérünk, ha megengedheted magadnak, akkor legyél te is az előfizetőnk.
