A nagy déli átkelés 2: Fogarasi-havasok
Az egész túra arról szólt, hogy mindenki dicsérte Kukut, hogy milyen bátor és milyen ügyes. Az apját sokkal kevésbbé dicsérték.
Ez egy Déli-Kárpátok gerinctúra (szinte) élő közvetítésének második része. Az első részt, amelyben leírtam, hogy miért és hogyan és merre indultunk el, itt olvashatjátok.
Egyed Ufó Zoltán
Ugyancsak az első részben van a Bucsecs és a Királykő átkelésének leírása, és sok hasznos tudnivaló is, például hogy mit eszik a zerge, vagy hogy miért fontos része a történetnek az én lila gatyám. Ami időközben balesetet szenvedett, még a Bucsecsben, de a hozzátartozók kérésére eddig nem beszéltem róla. Most fogok.
Olvasóink panaszkodtak, hogy nehéz úgy olvasni az anyagot, hogy a bevezető után elöl van a legfrissebb nap. Ezért most a végére fogok frissíteni. De kérem ugyanazokat az olvasókat, hogy ne panaszkodjanak, hogy most mindig el kell olvasniuk az összes régit, mire az újhoz érnek.
Nem húzom a szót, vágjunk bele!
Elérkeztünk a Fogarasihoz.
A Fogarasi olyan a Királykő után, mintha Európából átrepültél volna Amerikába. Sokkal nagyobb formák, minden méretesebb és távolabb van egymástól. A csúcsok is, a völgyek is, a szöcskék is nagyobbak.
A Fogarasi nem az a fuldokló, betegeskedő királynő, mint a Bucsecs, nem is az ékkő a mellén, mint a Királykő.
A Fogarasi az egy erősen élő, és hatalmát fitogtató óriás. Egy kolosszus. Egy király, aki megadja neked a pofot, amit kérsz, csupán azzal, hogy odadugod az orrod.
Míg a Bucsecsben és a Királykőn mosolygós, a túrát élvező embereket látsz, itt a Fogarasiban mindenkinek látod az arcán a szenvedést, aki legalább 3-4 napja tapossa a gerincet. Míg a Királykőben napsütésben örülsz a zergéknek, átnézel a Fogarasiba, és itt esik az eső. És esik és esik. Míg a Bucsecs az elmúlt években száradásnak indult, a Királykő pedig emberemlékezet óta egy száraz mészkőszikla, addig a Fogarasi tömbje még ma is vonzza a vizet. Itt a vízesés az vízesés, a tó az tó, és a forrás az augusztusban is forrás.
A medve nem a szemeteskukát turkálja, a farkas kerülgeti még a nyájat, és a bölény jó nagyokat tojik.
Egy kivétel van mindez alól: a Transzfogarasi út környéke. Ott az ember belenyúlt a természet rendjébe, és minden megfordult. Ott kocaturisták vannak, a medve kéreget, a táj posztindusztriális kinézetű és miccsszagú. Ezért azt a vidéket normális hegyi ember kerüli, maximum kiindulópontnak használja. Mi is kerülni fogjuk, ha nem lesz muszáj oda lemennünk.
5. nap
Éjjel esett az eső. Reggel a sátorponyva kívül-belül vizes. Rázom, rázom, hogy minél kevesebb plusz vizet kelljen becsomagolnom a sátor zsákjába. Minden rázásnál a víz fele az arcomba jön. Valamit kellene innoválni ezen a rázáson, de most túl bágyadt az agyam hozzá.
Ma reggel kiszedegettem pár fenyőtűt a hátizsákom szivacsos-hálós hátpárnájából. Be voltak oda ágyazódva, és folyamatosan szúrták a hátam menés közben.
Kukut egyre nehezebben ébresztem. Sajnálom, de muszáj.
Ki próbálom műteni a tüskét a kezemből, ami indulásunk napján ment bele s azóta begyűlt oda a genny.
Indulás előtt két órával elmentem kipucolni az örökölt házunk kertjét. Hogy ne legyen annyira gazos, s ne hagyjam így egy hónapig. Tele van rózsával. Az előző kertész, néném, szépen beültette rózsával, aztán rám testálta, hogy gondozzam immár én. Még szabályokat is hagyott rám a telekkel kapcsolatban. S én nem bizonyultam a legjobbnak más hobbijának a folytatásában. Nincs rá időm.
Életem egyik legnagyobb kudarca. De próbálok megfelelni. Most siettem is, az indulásunk miatt, és pár tüske hegye az ujjaimba törött. A javát kiszedegettem, de egy még mindig bent van, s nem tudom kiszedni. Egyre jobban gyűl köré a genny, s nem is tör a felszínre, csak ha felszaggatom. Remélem, nem fog kelleni emiatt félbeszakítanunk utunkat.
Meredek emelkedőn indulunk neki a hegynek. Mászunk és mászunk, egy közepesen unalmas erdőben, és egy kicsit elkeserítő, hogy ez egész nap így lesz, hogy felfele fogunk menni. Nem hiszem, hogy ajánlatos lenne alkudozni a Jóistennel, de mégis, nem lehetne, hogy legközelebb, a következő világban, amit majd alkot, ne legyen ilyen nehéz felmászni a szép hegyekbe?
Hatalmas vargányát találunk, nem is tűnik nyüvesnek, normális esetben bűn lenne otthagyni, de így, hogy nem tudjuk megkészíteni, bűn lenne leszedni.
Szúnyogok raja lep el minden megállásnál. S én pedig időnként muszáj, hogy megálljak, mert nem születtem Chuck Norrisnak. Miért van az, hogy az én véremet szeretik az élősködők, s a Kukuét nem?
Folyik rólam az izzadtság. Törlöm le a tenyeremmel, s kenem a bükkfákra. A bükkfák jobban megfelelnek erre a célra, mint a fenyők, mert nem gyantásak. Jobb a fákra kennem, mint a ruhámba, mert azt aztán ki kell mosni. S nem könnyű alaposan mosni, hideg vízben, mosógép és mosószer nélkül.
Megyünk az erdőben, s lassan minden biztonság elfogy. Ösvény sem látszik, s időnként a jelek sem. Nem egy túl járt ösvény ez. Próbáljuk tartani a gerincet, s vissza-visszatér a jelzés.
A málnabokrok lapistól-gyümölcsöstől le vannak legelve. Nem jó jel. Mondom Kukunak, hogy na látod-e én itt nem sátraznék szívesen, nem a Nagy Magurán, ahol érintetlenek, gyümölcstől roskadozóak voltak a málnabokrok.
Egy tisztáson hatalmas lapik közt evezünk, mikor belelépek egy hatalmas kakiba. De tényleg hatalmasba, az egész talpam és a cipőm körös-körül kakis lett. Ha élne itt nálunk elefánt, rá gyanakodnék, hogy az útba kakált. Kuku szivat, hogy olyan vagyok, mint Bambu, az ötéves fiam. Pedig én úgy látom a dolgot, hogy szerencsém lesz. Lehet, hogy ma jóllakok áfonyával?
Találunk egy áfonyást. Jóllakunk. Aztán találunk még egyet. Megint jól lakunk. Betyár élet.
Telefonjelbe botlok, aminek már egy napja hiányában vagyok. Gyorsan töltsem fel az anyagot! Órákig tökölődök. Van olyan kép, hogy ötször kezdem el újratölteni. A videók végképp nem mennek. A cuki zergés videók. Nincs elég jel. Megbeszélem Előddel telefonon, hogy átküldöm őket neki Whatsappon, s ő feltölti. Működik.
Ez a hegyi létem legnehezebb része. Nincs jel, nincs áram, nincs idő, de dolgozni kell, ha már megígértem. Napi 4-5 órát is elvesz a fotózás, képválogatás, átméretezés, írás, feltöltés.
Belefutunk egy hatalmas málnásba. Eléggé éretlen a gyümölcs ebben a magasságban, minden ötméteren találni csak olyan bokrot, amin egy-két érett szem van, de elég nagy a málnás ahhoz, hogy azért jóllakjunk.
Amikor elkezdünk málnászni, elkezd csepegni az eső. Annyit tökölődtem a feltöltéssel, hogy megérkezett a mindennapi déli zuhé. Még jól sem lakunk, annyira bekeményít, hogy menedéket kell keresni. A közelben mutat a térkép egy házikót. Odarohanunk.
Nincs teteje. Izolírból eszkábálunk magunk fölé tetőt, hátunkat védik a falak, lábunkra sátorponyvát terítünk. Míg esik, mi eszünk, majd később Kuku alszik, én képeket válogatok.
Eláll az eső, kisüt a nap. Kukut felébresztem, kikéri magának, hogy nem aludt, csak hibernált. Kiugrik egyet pisilni. Az ablakon át. Neveletlen! Hányszor mondtam, hogy az ablakon át nem közlekedünk!
A tisztás hatalmas levelekkel van tele, minden levelet megettek valamik, csak az ereiket hagyták meg. Tiszta szitás az egész tisztás.
Elindulunk az eső által elsimított sáros ösvényen. Egy ember és egy medve nyomait látjuk párhuzamosan, előttünk 10-20 perccel mehettek el, a zivatar után. Kuku kérdi: valaki kijött megsétáltatni a medvéjét?
Aztán valami hatalmas patás állat friss nyomára bukkanunk. Valami óriási szarvas lenne? Ekkorát még sohsem láttam. Időnként hatalmas kakit is látunk, olyat, mint amibe beleléptem. Tehéné nem lehet, mert nem olyan hely, ahol vadtehén éljen. De nem is medvéé, mert fűevő alkotta, és áfonyának nyoma sincs benne.
Gyönyörű, meseszerű mohás erdők vannak erre, nem győzök gyönyörködni.
Felérünk az első fontosabb csúcsra, a Komiszra. Hát, tényleg komisz volt ezt megmászni. De nem sok választásunk volt.
Állunk fent a Komisz csúcson, Kuku épp elhatározza, hogy nem állunk meg itt éjszakára, hanem megyünk tovább a Berevojig, mikor hirtelen a Királykő felé nézek.
A Királykő, ami az előbb még tiszta és fehér volt, most felhőben van, kékes, és egy bazinagy cumulonimbus ül fölötte. Szerencsére édesanyám földrajztanárnő volt, így ezt a felhőt ismerem. Szemmel láthatóan felénk tart. Mondom Kukunak, nem megyünk mi ma már sehová, itt alszunk a Komisz refudzzsóban.
Odaérünk a Komisz menedékhez. Két sátor van, két fiatalemberrel. Magyarok, fehérváriak. Székes, nem Gyula. Állatokat megfigyelni jöttek ide. Három nap alatt 9 medvét láttak, és egy bölényt. 50 bölény van itt a Kelet-Fogarasiban mondják. Na, mibe léptem én bele, és kinek a nyomát láttuk? Most már minden tiszta.
A vihar közeledik, hatalmas fekete fellegek vonulnak felénk hatalmas sebességgel, lelóg az eső lába. Olyan hirtelenséggel csapódik nekünk a vihar, mint László Szabi Dácsiájának Pethő Jóska.
Bevonulunk a refudzzsóba, aminek nincs alja, és sok helyen lyukas a teteje. Ezért bent a földön sár van, és fentről csepeg a víz. Ágyak nincsenek, csak a csupasz sáros föld. Komisz ez a refudzzsó. Muszáj felhúznunk a sátrat odabent, ha nem akarunk sárban és fentről csöpögésben aludni.
De jobb bent sátrazni, mint kint, mert itt legalább nem tombol annyira a vihar.
Vihar után kimegyünk megnézni a rózsaszínben pompázó Királykőt, váltunk még pár szót a fehérváriakkal és lefekszünk.
6. nap
Reggel szép időre ébredünk.
Kuku is aránylag könnyen ébred, több mint 13 óra alvás után. Nekivágunk az útnak, mert délre esőt várunk.
Előre szólok Kukunak, hogy megállunk egy kanyarban, amire tavalyról emlékszem. Attila egy félliternyi áfonyát szedett itt kedvesének, Noéminak egy palackba. Azóta elvette feleségül (Isten éltesse a fiatal párt), és most már nem lehet itt velünk. Már csak aranyékszeres boltokba kirándulnak. Nyilván, viccelek. De minden viccnek fele igaz. Persze, a szabadságára hivatkozik, hogy ennyi szabadságot életében nem tudna kivenni egyszerre, s mi megértően bólogatunk. Mi, nős férfiak összetartunk és megértjük egymást, hisz mindnyájunknak ugyanakkor és ugyanattól ment meg a szabadsága. Lehet, hogy Attila beugrik a túránk végére. Ha az asszony hagyja. Talán Fary is egy időre. Várjuk őket szeretettel, rég nem volt teljes a csapat. Az Attila-kanyarban tizedannyi áfonya sem volt idén, mint tavaly.
A hamvas áfonya jobban termett idén, mint a fekete. Csak nem olyan finom.
Emlékhely a kommunistaellenes ellenállás résztvevőinek, akik a hegyekbe menekülve próbáltak ellenállni. Érdekesek ezek az emberek. Emlékműveket állítanak a forradalmároknak, rendszerelleneseknek, majd újra megszavazzák a rendszerpártiakat. Azokat a rendszerpártiakat, akik koszorúzzák és ünneplik a rendszerelleneseket, és utódjaiknak vallják magukat. Diktátorok ünneplik a szabadságharcosokat. Oroszpárti diktátor ünnepli az 56-os hősöket. Fura állat az ember.
A Fogarasi eleje elég unalmas a hozzám hasonló sziklakedvelőknek. Ezt előre tudtam, de nem volt mit tenni. Hatalmas méretű, 2000 méter fölötti, de lomha füves dombok. Csak mész és mész a pampákon, időnként látsz egy nyájat, időnként jön az eső, kb. ennyi izgalom van. S közben mászol és mászol bolondul. Sziklára vágyom. Találkoztunk két csehhel. Mindenfélét beszélgetünk, kívánják, hogy csak a legszebb élményeink legyenek. Mondom, jöhet bármilyen élmény, nem csak a szépek, azért jöttünk hegyre. Ha csak szép élményeket akarnánk, csajokhoz mentünk volna.
Megtámadnak a pásztorkutyák. A pásztor lohol utánuk és megvéd minket, még mielőtt lefújnám a kutyákat a csípős sprayvel. Vettem pár éve egy ilyet, mikor a gyergyóremetei Orbán-csicskák jártak hozzánk haza a családomat fenyegetni. Gondoltam, legyen egy ilyen otthon a biztonság kedvéért. Most beraktam a hátizsákba, még jó lehet kutyák ellen. S medve ellen is, habár nem hiszem, hogy a medvékkel bajunk lenne. A pásztor megbékíti a kutyákat. Megvédi őket: nem ismerik szegények a turistákat, idén június közepétől vannak fent, és eddig tíz turistával ha találkoztak.
Összehaverkodunk, sok mindent mesél, s mutat egy felvételt is egy farkasról, amit aznap filmezett.
Szembemegyünk egy családdal. Legalábbis annak tűnnek. Két felnőtt, három gyermek. Egyik pont olyan szőke és nagyhajú, mint Kicsike fiam. Talán a következő nagy kalandnál ő is velünk lesz. Hiányoznak a gyerekek s az asszony.
Ránktör a köd és az eső. Szerencsére elérjük a Bratila-nyerget, és bebújunk a lepattant refudzzsóba, míg elmegy az eső. Erősen lepattant ez a refudzzsó is, valahogy ez a focilabda konstrukció nem a legtökéletesebb megoldás, könnyen szétmegy, s mindenütt ereszt.
Itt van már az új menedékhely alapja, ide a Fogarasi legpöpecebb menedékét fogják hamarosan felszállítani helikopterrel. Augusztusra ígérték. Már augusztus van, de még nem jöttek, s így nem volt szerencsénk elsőként kipróbálni ezt a cuki menedéket.
Amint eláll az eső, sietünk tovább. El kell érnünk a Zernye-nyereg melletti hatalmas áfonyamezőt, a legnagyobbat, amit valaha is láttam. Tavaly el kellett rohannunk mellette, mert siettünk haza, de idén belefekszünk. Délutánra nem jósoltak esőt. És mégis, mielőtt a várva várt áfonyamezőhöz értünk volna, egy akkora zuhé kap el, hogy csak. Ejsze a sok haragosom átka utólért. Habár Udvarhelyen az embereknek nem haragosaik vannak, hanem irigyeik. Mindig, mikor valakik panaszkodnak valakire, hogy mennyire genya, az azzal védekezik, hogy a másikok irigyek. Sok az irigy ember, az a baj. Elátkozhattak a politikusok és barátaik, sikerrel, mert idén sem tudunk belefeküdni az óriási áfonyásba, rohanunk a Zernye refudzzsó felé, miközben folyik rólunk a víz.
Eláztunk, mint Borboly Csaba a reptéren. Ha még emlékeztek arra, mikor tanácselnökünk rendesen becsiccsentve kezdett lájvolni egy reptérről, s akadt össze a nyelve.
Megérkezünk a Zernye-nyeregbe. Tökünkig vizesek lettünk. Átöltözünk szárazba, eszünk, kiteregetjük a ruhákat, majd az eső elálltával kimegyünk áfonyászni a közeli áfonyásba, ami egy ezrede sincs a nagynak, amit kihagytunk az eső miatt, de épp elég ahhoz, hogy jóllakjunk.
Míg kokojzázok, jön két ember, úgy néztem, mintha ők is ott akarnának megszállni a refudzzsóban. Odamegyek hozzájuk házigazdaként.
Egyik épp rángatja le a másiknak a bakancsát. Összehaverkodtunk, bírom őket, mert egyenes, őszinte embereknek tűnnek. Tony elmeséli a bakancsának a történetét.
Féláron vette a nagyon menő bakancsot 1000 lejért. 4 évszakosként árulták.
Aztán a Fogarasi gerinctúrán kiderült, hogy nemcsak négyévszakos, hanem hathólyagos is. Mint ahogy a laska négytojásos, vagy a remetei hotel hatcsillagos, csak nem akar már elkészülni, pedig a világ közpénzét is beleölték. Hosszasan dumálunk a kolozsváriakkal, vacsorázunk, s ágyba bújunk. Kuku befordul, és már durmol is. Én még képeket válogatok, írok, majd elalszom.
7. nap
Felébredünk, tovább dumálunk a kolozsváriakkal. Sorin elővarázsol a zsákjából egy kordelint, s megszereljük az ajtó öncsukodó automatikáját. Mert eddig csak önnyíló volt, ami nem tett jót neki, csapkodta a szél és eléggé tönkretette. Van érzéke a csávónak a gyakorlatias dolgokhoz.
Jófej ez a Sorin, mikor arról beszélgetünk, hogy az emberek otthagyják fent a szemetüket a refudzzsókban, pedig le tudnák vinni, kér tőlem egy nagy zacsit, s bepakolja az összes szemetet az asztalról. Több száz műanyag csomgolóanyagot. Neki úgyis ez az utolsó napja a hegyen, le tudja vinni.
Hogy legyen nagyobb a hely a zsákjában, elővesz pár marék mindenféle rudacskát, s nekünk adja, hogy legyen a hegyen, neki már úgysem kell.
Tony közben ragtapaszozza a lábujjait. Szegény! Mondja, hogy írjam meg a bakancsos kalandját, hátha más tanul belőle. Hát, nehezen. Az ember olyan, hogy leginkább a saját hibájából tanul.
Szeretnék indítani egy „Szárítóköteleket minden refudzzsóra!” mozgalmat. Szörnyű, hogy nincs ahova kirakni száradni a ruhákat.
Nekivágunk mászni. Addig a nehéz, míg megközelítjük a 2400-at. De addig még van másznivaló, egy jó 500-as.
Szép idő van, de hideg szél fúj. Elég erősen. Be kell öltözni.
A gyermek bőcselkedik, hogy keményebb, mint én. Beszélünk az előző lejtőről. Mondja, hogy nem is volt olyan nehéz. Én mondom, hogy „de megfogott”. „Téged igen” – pofázik vissza. Lehet, ha mégsem kellett volna elhozzam. :)
Mikor mondom, hogy fel kell írnom, hogy bőcselkedik, azt kérdi: „azt nem írod fel, hogy te panaszkodsz?” De, azt is felírom. Én panaszkodok. Szép ez a hegy, de kár, hogy ilyen meredek. Most egyet befeküdnék a tengeren a függőágyba.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Mondom neki, hogy felírtam azt is, hogy én panaszkodok. Erre visszapofázik: „jó sokáig tartott”.
Könnyű neki, ő csak megy, eszik és alszik. Én dolgozom is közben. Időnként fotózok. Időnként felírok egy-egy ötletet. Ő csak megy addig. Aztán ahol és amikor tudok, szöveget írok, képeket válogatok, majd mindent feltöltök. Ő addig csak alszik. S aztán pofázik, szellemesen és ironokusan. Kitől tanulta?
Tele van a hely békákkal. Kuku megfigyeli, hogy a békák mindig felfelé mennek az oldalban, soha lefelé.
Urlea-tó. Fent vagyunk a magashegyen. Erre vágytam már mióta.
Az a terv, hogy találkozzunk régi túratársakkal, akik a hétvégén erre túráznak. De le kell lassulnunk, hogy találkozhassunk velük, ne rohanjunk túl a találkozóhelyen, mire ők odaérnek. Ezért ma csak a Szombatfalvi Kisablak refudzzsóig mennénk.
Vannak, akik sietnek a hegyen. Múltkor egy híres udvarhelyi hegyjáró hölgy, akit épp akkor ismertem meg, eldicsekedte büszkén, hogy ők pár nappal gyorsabban végigcsinálták a Fogarasi gerincet, mint mi. Gratulálok! Büszke vagyok rájuk.
Valamikor nekem is fontos volt a sebesség, azzal próbáltam bizonyítani. Most már próbálom lassítani az élvezetet, nyújtani az orgazmust. Minél többet vagyok a hegyen, minél többet van időm nézelődni, fotózkodni, annál jobb.
Tücsökszerű ciripelés 2400-on. Fura érzés.
Látunk egy hófoltot a Dara oldalában. Hó folt, hó nem folt, folt ecce egy nagy szöcske. Mit egy? Rengeteg.
Hatalmas kövér szöcskékkel van tele az ösvény, akkorák, mint a fél kisujjam. Háromból jóllaknék.
Kell vigyázzunk, hogy nehogy rájuk lépjünk, tele van velük az ösvény. Aztán egyet letaposunk véletlenül, s kiderül, hogy valami endémikus faj miattunk halt ki. Lehet, hogy ezek ciripelnek?
Alaposan megfigyeljük azt a Fogarasira jellemző jelenséget, hogy az északi oldalról jön fel a köd, a déliről pedig a nagy szél, s nyomja vissza a ködöt északra.
A nagyablakban mindent összetojtak a zergék, Kuku panaszkodik, hogy nincs ahova leüljön. Én példát mutatok neki, s a híres lila áfonyázó nadrágommal beleülök az egyébként száraz kakába. Ide inkább a feketét kellett volna felvennem, mondja Kuku.
Kuku kétszer akkora szöcskét talál, mint eddig amiket láttunk. Edd meg, mondom neki. „Ő akar megenni engem” – mondja Kuku. Kitüntetés, ha a Szöcskekirály téged akar megenni ebédre.
Fent a Szalonna csúcson megtartjuk a hagyományos szalonnázást. Székely bicskások, szevasztok! Hiányzik egy urológus a tavalyi csoportképhez képest. Fogy a magyar. S a szalonna.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Jön egy hirtelen forgószél, felkapja a kenyeres zacsinkat. Kuku szaladna utána, de nem éri el, három másodperc alatt már 20-30 méter magasan jár, s mire előveszem a telefont, hogy lefilmezzem, már el is tűnt a ködben. Ezt elszúrtuk, nem szép dolog szemetelni.
Kukunak feldolgozom a protékciámuncsit: jobban kell vigyáznunk a zacskóinkra. Ha valaki talál egy lidlis zacsit a Szombatfalvi völgy környékén, kérjük vigye el a szemétbe, és írjon, hogy nyugodjak meg.
Ködben érkezünk a Szombatfalvi Kisablak refudzzsóhoz. Egy nagy csoport álldogál előtte, vezetőjük utasítást ad, hogy rakják az elekroliteket a vízbe.
A Moldoveanuról jönnek, és a Darára mennek, 4 darab 2500-ast pipálnak ma ki. Az a céljuk, hogy egy hét alatt az összes 2500-ast meghódítsák. Ez egy másik válfaja a teljesítményorientált túrázásnak, a gyorsan mindent is kipipálós. Teljesítménynek izgi, csak az a kérdés, hogy utána mi marad kipipálnivaló? Mi értelme marad a túrázásnak, ha már mindent is elértél? Jöhet az összes 8000-es?
Ez nálunk is kérdés. Ha most a teljes Déli-Kárpátokon végigmegyünk, mennyire veszi el az újdonságvágyunk? Mindenkiben benne van valamennyire, hogy inkább olyan helyre megy, ahol még nem járt, mint olyanra, ahol járt.
Bemegyünk a refudzzsóba, hont foglalunk. Tavaly ennek a menedéknel félig hiányzott a teteje. Visszafedték és az ágyakat Tego lapokkal borították. Hála érte!
Nekiállok dolgozni. Hamarosan elkezd esni az eső.
Egyszercsak érkezik négy angol srác nagy lendülettel, szétázva. Jófejek, mérnökök, dumálunk picit, de aztán visszavonulok dolgozni. Egyébként is nehezen értem a british angolt, folyton vissza kell kérdeznem, hogy mit is hadartak.
Ők nekiállnak főzni. Egyszer látom, hogy az ajtóba raktak egy flakont, amivel próbálják felfogni az esővizet. Ugyanakkor ketten állnak kint az esőben, s egy ponyvával próbálnak esővizet fogni.
Mondom nekik, hogy adok én nekik vizet, s majd ha eláll az eső, hoznak az 50 méterrel lejjebb lévő forrásból. Előbb elfogadják, majd úgy dönt egyik, hogy úgyis csuromvizes, lemegy a forráshoz. Hol a forrás?
Mutatom a telefonomon a térképet. Erre elővesznek egy papírtérképet, s egy ősrégi gps-készüléket, s próbálják betájolni. Nem megy nekik. Mondom, odaadom a telefonom, menjenek azzal. Nem akarják. Aztán mondom, hogy menjenek a völgy alján lefelé, s megtalálják. Ez megy nekik. Repülőtervező mérnök. Csoda, ha esnek le a repülők?
Összességében nagyon jófejek a srácok, és tudnak élni. S van pénzük is hozzá. Minden évben a világ más tájára mennek így négyesben kirándulni.
Nagy élet van a refudzzsóban, esznek, isznak. Kuku kérdi: Mi van abban a kék fagyálló folyadékos zacskóban, amit meg-meghúznak?
Rum. Megkínálnak egy nyalintásnyival. Nem rossz. Dominikai. Kuku szerint melegít.
Engem annyira nem melegít. Ki kell mennem a szikla szélére feltölteni az anyagot. Fújja az erős szél az arcomba a nedves levegőt és a ködöt. Több mint félórát tökölök ott a feltöltéssel. Az eső is elered.
Közben nézem lent a papok építkezését. Van, akiknek bejött az élet. Remélem, nem teszik tönkre ezt a völgyet és a környékét. Még egy Bâleára nincs szüksége ennek a hegynek.
8. nap
Kuku ma magától ébred, negyed 10-kor. Nem ébresztem fel, hadd aludjon, úgy egyeztünk, hogy ma pihenőnapot tartunk. Odakint úgyis csak fújja a szél a ködöt.
Ha vannak hetednapi adventisták, akik a vasárnapot a hatodik napon tartják, akkor mi nyolcadnapi hetednapisták leszünk, akik nyolcadik napon tartjuk a vasárnapot. Ejsze nem haragszik meg ennyiért a Jóisten.
Aztán meggondoljuk magunkat, és úgy egyezünk, hogy mégis picit többet megyünk, és fent a Moldoveanu-n alszunk, mert brassói haverünk, Valentin, napfelkeltés túrát szervez oda. Szóval ma sem lesz pihenőnap.
Volt egy másik találkozás is tervben, hogy szombatról vasárnapra virradólag hullócsillagokat nézünk a Zerge-tónál Dianával és csapatával, de azt lefújták három hét szervezés után autóhiány miatt, pedig mindent úgy időzítettünk, hogy pontosan akkorra érjünk oda.
Azért nincs meleg, szólal meg a filozófus Kukuból.
Folyamatosan óvatosságra intem Kukut. Jó dolog zergének lenni, de most egy hónapot kellene kibírjunk baleset nélkül. Szeretnénk helikopterezni, de nem a Salvamonttal.
Látunk messziről egy csávót, aki még nálunk is óvatosabban jön velünk szembe. Szóba elegyedünk. Német a fickó.
„I make smiles, not miles”, ez a jelmondata. Akkor találta ki ezt a mottót, amikor a CDT-t csinálta végig Amerikában, ami egy fél éves túra. Megadja a blogjának a címét.
Egy pihenőnél ráülök a lábamra, s elzsibbad. Mászkálnak benne a hangyák. „Lassabban Kuku, nem érzem a lábam” – mondom. Majd nevelési szándékkal hozzáteszem: erre azt kell válaszolni, hogy „akkor szagold az enyémet”.
Egy kis forrásnál megállunk mosakodni és mosni. Kihasználom az alkalmat, hogy nem teljesen meztelen (ahol tehetjük, teljesen meztelenül zuhanyozunk vizespalackokból) és engedélyével lövök egy képet az anyagba.
Kifejlesztem a szárazon mosás technikáját. Mivelhogy csak egy kis forrás van, nincs patak, amibe beletehetném a ruhát, azt csinálom, hogy kirakom a fűre a ruhát, és töcskölöm rá a vizet csészével. Mi ez a szó, kérdi Kuku. Jó, akkor legyen lötykölöm.
Mosás közben szembejön velünk egy ukrán sebész. Hosszasan beszélgetünk az ukrán dolgokról, a háborúról. Érdekes, mennyire másképp látja bentről a dolgokat, mint mi innen.
Szerinte ez lesz a végső összecsapás az oroszok és ukránok között. Nincs már lehetőség a barátságra, annyit sanyargatták az évszázadok során az oroszok az ukránokat.
Mikor azt mondom, hogy bizonyára vannak normálisabb oroszok is, és ha változik a hatalom, akkor változhat minden, akkor azt mondja, normális oroszok nincsenek. Ezek évszázadok óta imperialista gondolkodásra voltak nevelve. Cári rendszerben gondolkodnak. És azt tanulják meg, hogy vagy szolgáld a hatalmat, vagy hallgass.
Nem értek egyet azzal, hogy nem lehetnek normális oroszok. Ezen egyet jót vitázunk. Érdekesnek találom, hogy egy szabad gondolkodású ember ebben a kérdésben mennyire nacionalista tud lenni. A háború sok mindent felülír.
Folyamatosan jön fel északról a köd. Olyan, mintha valami kráternek a peremén kirándulnánk.
A Viștea refudzzsónál valami szemeteszsákok vannak kiszakadva, a szemét szétfolyva. De hogy került ide ez a sok szemét? Mondjátok meg, hol kellene tanítani, hogy az embernek a saját szemete a saját felelőssége?
S ha már szemétről van szó, ma jött egy levelem, ezzel a címmel: „Kelemen Hunor: Az államnak nincs joga megmondani, mit kezdjen az ember a saját pénzével!” Szép gondolat. S akkor most el fogják törölni az általuk éppen megemelt adókat? Jaj nem? Hát nem. Kamu az egész.
Farkas báránybőrben. Próbálnak nekünk tetszelegni, ha már tükörbe nézniük fáj. Basszus, a hegyekben vagyok, legalább itt hagyjatok a hazugságaitokkal! Nem ilyen hangzatos címekkel kell jönni, hanem abba kell hagyni a közpénz elherdálását. Meg kell változtatni ezt a közpénzen élősködő rendszert. Jaj, nem akarják, mert nekik ez így jó? Ugyanabban a politikai ködben vagyunk, sötét felhők vannak, nincs fénysugár. Csak itt a hegyekben.
Van egy olyan jelenség a hegyekben, hogy ha hátulról süt a nap, s előtted köd van, s még valamik teljesülnek, de nem tudom, hogy mik, akkor a ködre vetülő árnyékod körül szivárvány jelenik meg.
Mostanság divatban vannak azok a képek, hogy egy pia vagy egy kaja az asztalon, s háttérben egy gyönyörű táj. Én itt kávézom az Alpokban, én itt iszom a koktélomat Bora-Borán, én itt eszek a Taste of Transylvania-n a sóbányában (miközben a törpék nem tudják, hogy hova bújjanak el), Borboly Csaba élőzik, hogy mit eszik a csíkszentröcsögei disznófesztiválon. Mintha egy evő-ivó nemzet lennénk mostanság, a kaja lett az istenünk és az érdekes helyen fogyasztás a legnagyobb megvalósításunk. Na, de ha már divat, nekem sem illik kivonnom magam belőle. Adtam nektek málnát, áfonyát, kenyérbe csinált levest. És most nesztek egy szalámi a Moldoveanun.
Egy barátommal, Csabával csettelek Whatsappon. Többek között az foglalkoztatja, hogy milyen jó nekem, le fogok fogyni a nagy úton. Hát miért kellene lefogynom? Nem vagyok én kövér, csak dús a bundám. Ez idézet a Jégkorszakból, a mammutapuka mondta. S nem tudok lefogyni, mert Kukuval enni kell.
Felhúzzuk a sátrat.
Szép naplemente ígérkezik.
Van fent egy srác velünk. Mikor hallja, hogy fent akarunk sátrazni, eldönti, hogy ő is itt marad.
11 évesen vitték el a szülei Olaszországba. Rendszeresen járja a hegyeket, a Dolomitokat, és évek óta vágya, hogy meglátogassa a Moldoveanut. Nagyon el van most érzékenyülve, oda-vissza van, többször el is sírja magát.
Sokat beszélgetünk, s megértek valamit, amit magamtól nem tudtam volna megérteni, mert nem voltam ilyen helyzetben még soha: hogy milyen hontalannak lenni. Milyen az, mikor két hazád is lehetne, de egy sincs, egyikben sem vagy otthon.
Naplemente az ország legmagasabb pontján.
Aki elsőként meg tudja mondani, melyik csúcs melyik, annak van egy söre.
Mi szépen felvesszük az összes ruhánkat egymásra, és bebújunk a sátorba.
9. nap
Egész éjjel csattog a sátor a szélben a Moldoveanu-n. Magyarul ez Moldován-csúcs, csak senki nem nagyon használja a magyar nevét.
Reggel 5-kor mozgolódás van odakint. Megjöttek a napfelkeltéző fagyoskodók. Negyed 7 után kel fel csak a nap, ezek meg fognak itt fagyni a szélben, gondolom, s visszabújok a hálózsák alá.
Mint kiderül, éjjel 3-kor értek fel a gerincre, és még egy adagot üldögéltek a Viștea refudzzsóban is. Nagyon örülhettek nekik az ott alvók.
Napfelkeltekor mászok csak ki. Hát, ez nem olyan látványos, mint a napnyugta, nyugtázom, majd pár szót váltok a régi ismerősökkel, Valentinnal és Güntherrel, de sokat nem, mert azonnal mennek is le, szét vannak fagyva.
Egyik srácnak, akivel többször túráztunk együtt, de most nem ugrik be a neve, erősen folyik a könnye a nagy széltől.
Miután a miénkek elmennek, jön fel egy másik csapat, amelyik nagyon kiéli az örömét, egyik menő csávó még rúdtáncol is a fotók kedvéért.
Visszafekszem, hátha eláll a nagy szél. Nem áll el. A sátor fele rám van feküdve és csattog.
Valamikor fél 9 körül felébresztem Kukut, hogy lépjünk odébb, mielőtt a tömeg elkezdene szállingózni.
Szedjük össze a sátrat a nagy szélben. Kukut folyamatosan óvatosságra intem, s hiába meséltem el neki fiatalkori tapasztalataimat, csak elköveti az én hibámat, a meredély szélére rakja a hátizsákját. Ráparancsolok, hogy rakja a csúcs közepére.
Kb. 25-27 évvel ezelőtt, nem emlékszem pontosan, hogy melyik évben, elindultam egy hasonló déli gerinctúrára. És kitaláltam, hogy a Fogarasiban minden éjjel egy 2500-as csúcson alszom. Dara, Moldoveanu, Vadász, Negoj. Meg is csináltam.
Egyetlen hiba történt csak: a Moldoveanu-n reggel mikor a hátizsákomat már összecsomagoltam, és elmentem a sátrat összeszedni, a nyitott hátizsákom, ami a meredély szélén állt, elindult lefelé, és miközben bukfencezett, szétszórt mindent az oldalba.
A leglennebb a hálózsákom ment, a háromszögű tó mellett találtam meg, a kövek szétvágták a tokját szalagokba, a hálózsák a lyukakon kibújt, felfújódott, és úgy állt meg. A hálózsáknak, egy -40 fokos goretexes pihezsáknak, amit azelőtt kicsivel rendeltem, és többhavi fizetésembe került, szerencsére semmi baja nem lett, még a mai napig is használjuk. Csak a tokja ment meg, amit, ha jól emlékszem, Nyuszi barátom anyukája által varrt tokkal helyettesítettünk, és mai napig azzal használjuk.
De a cuccaim úgy szétszóródtak, hogy egész délelőtt mászkáltam a hegyoldalban, hogy összeszedjem őket. Ha jól emlékszem, a deóm és a fogkefém nem is került meg, hiába kerestem.
A dolog külön pikantériája, hogy mikor lemásztam a tópartra a zsákomért, akkor jutott eszembe, hogy fent a sátrat biztosítás nélkül hagytam. Szerencsére szélcsend volt, de ha jött volna egy széllöket, és a sátrat elviszi, az egész kirándulásnak befellegzett volna. Elkezdtem lentről ordibálni a fent már gyülekező tömegnek, hogy fogják meg a sátram. Azok nem értették, hogy mit akarok.
Ezt a kalandot nem akartam megismételni most. Szerencsére sikerült elkerülni egy újabb szerencsétlenséget.
Elindulunk. Kuku mondja: a pihenőnap megtette a hatását. Én: milyen nőnap? Nem is volt még pihenőnapunk, csak lazább napunk.
Beütött a nyár a Fogarasiba. A hideget és az esőt felváltotta a kánikula.
Szombat van, és százak jönnek a Bâlea–Moldoveanu autópályán. Tavaly is pont szombaton jártunk erre.
Jönnek szembe az emberek és kérdik: vannak sokan a csúcson? Mutatok felfelé: számold meg a pálcikákat. Lentről vékony pálcikaként jelennek meg az emberek. És sok pálcika van, egyre több, ahogy a nap emelkedik.
Lassan megyünk, nem sietünk. Minden északi gerincet megvizsgálunk Kukuval mindkét oldalról. Szeretnénk végigjárni ezeknek a gerinceknek azt a részét, ami nem igényel különösebb technikát. Találtunk elég jó leírásokat a gerincekhez, de nem árt tanulmányozni őket nekifutás előtt.
Mindenki a „la trei pași de moarte”, magyarul „három halálos lépés” helytől fél. Kuku rímbe szedi a gondolatát a „la trei pași de moarte”-ról: ha nem vizes, nem vészes.
Jön szembe egy magyar pár, már több száz méterről hallatszik, hogy a pasi rossz térdéről és éppen aktuális hasmenéséről beszélnek. Kegyeleti okokból nem rakok be képet róluk. Az asszony szidja az embert. Megtanítom, hova kell a zsúfolt gerincen elbújni kakálni.
Hiányzik tőlünk egy orvos, nincs akivel a székletről és vizeletről beszélni.
Találkozunk egy sráccal, aki viszi a nője hátizsákját is, a csaj pedig lazán és mosolygósan baktat utána. Remélem, az asszony nem olvassa el ezt a részt.
A Podu Giurgiului tónál ebédelünk, tisztálkodunk és mosunk.
Itt egy takarító akció végét kapjuk el épp. Ez egy olyan kaláka, ahol önkéntesek összeszedik és letakarítják a hegyről a régi, lavina által összetört refudzzsó maradékait és az ott összegyűlt szemetet. Eredetileg én is terveztem rajta részt venni, fel is írtam már tavasszal a határidőnaplómba.
Csak most nemrég kiderült, hogy a bázis lent lesz a hegy alatt, és onnan kell 3 óra alatt feljönni, majd visszamenni oda a szeméttel. Hát, mi ebből most kimaradtunk, semmi erőm nincs most kétszer lemenni a völgybe s felmászni a hegyre nagy zsákkal, pedig szívesen segítenék.
A forrásnál ebédelünk. Ahol még mindig tele van PURhab-darabkákkal. Mondom Kukunak, egy távolabbi forrásból kell ezentúl vizet vegyünk, mert lassan itt tele lesz mikroműanyagokkal.
Ebéd közben odajön egy fickó, leül velünk szembe, s kérdi, hogy nem adunk-e neki egy szelet kenyeret. Nekünk sincs elég, de adunk neki. Meséli, hogy moldáv, de Bukarestben lakik és dolgozik. És most lát életében először magyart. És szászt is. Közben megjelenik egy pasi, akiről kiderül, hogy segesvári szász, de már rég kint él Németországban. Mondja, hogy egy csoport némettel van. Kérdi a moldáv csávó, hogy vajon a németek közül senkinek nincs cigije? Mert olyan jól esne most ebéd után egy cigi.
Én már mosok, Kuku még mosdik, amikor megjelenik egy női csapat, az egyetlen tiszta női csapat, akikkel aznap találkozunk. Hirtelen elkezdenek barátkozni velünk, bemutatkoznak. Temesváriak, illetve az egyik moldáv származású. Éles ellentéte a honfitársának.
Mesélik, hogy egész úton pasik legyeskedtek körülöttük, úgy bántak velük, mintha gyengék lennének, és védelemre lenne szükségük. De most ők bánnak úgy velünk, mintha gyengék lennénk és védelemre lenne szükségünk. Ejsze Kuku felébresztette bennük az anyai ösztönt. Én nem tiltakozom, örülök a női törődésnek. Gyümölcsöt adnak nekünk, aminek nagyon megörülünk, már két napja, hogy nem találtunk becsületes mennyiségű áfonyát. Adnak még egy tábla krumplicukrot is, és két eugéniát. Meg két szendvicset, amit próbálunk visszautasítani, de nem hagyják, mert nem bírják már a nagy csomagot, és felesleget nem akarnak cipelni. Viszonozzuk mi is a törődést, mondják, hogy nincsenek a legjobban, fáradtságilag és izomilag, erre mi adunk nekik magnéziumtablettát vitaminokkal.
Szelfizünk egyet, majd szomorú búcsút veszünk, és elmennek.
Mi is elindulunk, amikor látjuk, amint egy mentőhelikopter köröz a Moldoveanu körül. (A képen ott van a trapéz fölött középen.) Figyeljük, olyan mintha valami mentőakció lenne, de ilyen távolságból nem látszanak a részletek. Amint lesz jelem, írok a túrázós listákra, nem látott-e valaki valamit, mi történhetett.
Hamarosan jelzik, egy pasit kellett kimenteni, aki 100 métert zuhant a Moldován-rovátkába (Spintecătura Moldoveanului), mert megpróbálta kikerülni a láncokon araszoló embersort, de közben leesett.
Egy jelzetlen, és elég meredek úton ereszkedünk le a Sárkányablak refudzzsóhoz. Elkapunk egy szép kövér mormotát, aki a farkát csóválva menekül előlünk. Cuki lény. Valamiért eszembe jut Böjte Csaba hirtelen, rég nem hallottam róla, vajon, jól van? A Jóisten adjon neki sok egészséget és bölcsességet!
A refudzzsóba be van fészkelődve egy nagy család, gyerekestől, kutyástól, barátostól. Elfoglalták az ágyakat, el az asztalt is, és nem akarnak leszállni róla.
Mi csak egy homorú, középen behajlott emeleti ágyat kapunk, az asztal mellett, de nem nagyon tudjuk megközelíteni, mert ezek folyton az asztalnál vannak. Még este tízkor is főznek, amikor mi már rég alszunk.
A nagy családon kívül egy váradi hegymászó van még a menedékben. Nagyon jó fej, és habár már 63 éves, úgy nyomja végig a Fogarasi gerincet, ahogy mi nem. Sok jótanácsot ad a következő hegyekre, hol érdemes felmenni, hol van víz, hol vigyázzunk a kutyákkal, hasonlók. Nagyon jó fej. Három évvel ezelőtt járta végig ugyanezt az utat, amit most mi, csak ellenkező irányból.
Sajnos, horkol a bácsi. Szörnyen horkol. Az éjszaka horkolás és kutyaugatás keverékével telik. Egymásnak válaszolgatnak.
Hogy a dolog még csodásabb legyen, a refudzzsóban van egy lekapcsolhatatlan hangulatvilágítás, egy régi, kiégett ledsor, amolyan girland formájában. Ez szolgáltatja a karácsonyi hangulatot a fehér éjszakához. A fentebbi videót hanggal érdemes fogyasztani, hogy érvényesüljön a kutyaugatás és a horkolás is.
10. nap
Reggel felébredek, mikor a váradi bácsi pakol, hogy minél hamarabb útra keljen. A többiek a refudzzsóból sehol. Kérdem a bácsitól, hol vannak.
Nem tudja. „Eu am adormit tun” – válaszolja. Azaz elaludt, mint egy ágyú. Pontosítanék: inkább mint egy gépfegyver és egy ágyú keveréke.
Mikor felkelek, látom, hogy kint sátraznak mind az ajtó előtt. Pedig ott nem alkalmas sátrazásra a hely, Kukuval futottunk az este egy kört, s nem kaptunk jó helyet, ahová felhúzzuk a sátrat.
Nem tudom, hogy a bácsi horkolása vagy a mi szagunk kergette ki őket. Azaz tudom, csak itt szerénykedek.
De tény, hogy kezdünk enyhén szagosak lenni. Hiába mosdunk minden nap, ruhát cserélünk naponta, vagy naponta kétszer is sokszor, s mossuk napi szinten a ruhákat, mégis van egy szaga a környezetünknek.
A hátizsákom például szagos. Olyan CFR szaga van, mint a régi vonatok bőrüléseinek.
A poláros windstopperem, amit mindennap használok, és nincs amikor kimossam, mert folyton kell, szintén szagos. Azt a szagot érzem rajta amire régebb édesanyámék azt mondták, hogy cigányszag. Most már ilyeneket nem mondunk, ezért inkább a mesékből vett emberszagot használnám. Mikor jött a griffmadár vagy a sárkány, s azt mondta, hogy „emberszagot érzek”.
Habár nem érzem rajtuk, valószínűleg a mindennap mosott ruháink sem teljesen szagtalanok. A sok izzadtság nem jön ki mosószer nélkül tökéletesen. Hoztam egy pici darab szappant, de azt nem akarom hegyi vizekben használni. Majd két hegy között, ha sikerül, kimossuk szappannal is a cuccokat.
Indulás előtt még elvégzem a nagydolgom. Olyan rég nem áfonyáztam, hogy világosodik ki a székletem. Erről nem teszek be képet, nem baj?
Elindulunk. Egy jelzetlen rövidítésen, egy párkányon megyünk, amit tavaly fedeztünk fel, a Mapy térképe alapján. Most már nincs rajta azon a térképen, levették róla. Már csak az OsmAnd-on találom meg.
Apa csak egy van. De nem én vagyok, akiről ez szól, mert engem Apád-nak szólítanak a gyerekek.
Kiérünk a főútra. Jönnek szembe páran. Köszönünk, mert hegyen úgy szokás. Egyik kérdi Kukut: „Mere treaba, juniorule?” Kuku valamit hümmög. Mikor pár lépéssel odébb érnek, mondja magyarul a pasi a társának: „hű, mekkora szemei vannak a gyereknek”. Utánaszólok, hogy hogy ne lennének akkorák, mikor egész éjjel horkolásban aludt, s reggel az apja felébresztette. Röviden dumálunk.
Az övem kezd túl bő lenni, befér még két kezem mellé, kellene új lyukat fúrnom. Ezt akkor nagyon kövér emberekre tervezhették, mondja Kuku. Pimasz gyermek, folyton álcázottan kövérezi drága szerető apját. Nem én vagyok kövér, mondom neki, ő túl sovány. Nincs olyan nadrág vagy hátizsák a piacon, ami találna rá derékban.
Jönnek a Moldoveanu felé vezető autópályán az embertömegek. Gyenge a női felhozatal, kevés a nő. Látszik, hogy Kiss Tibi nem járt itt. Tibi a női utánpótlást szervezi az UEKÉben.
Persze, egy-két nő azért csak kerül, s néha még a fotóimba is belémásznak pimaszul, de azért szomorúan látja az ember, hogy női emancipáció ide vagy oda, a hegyen az emberek több mint háromnegyede pasi. A Fogarasi gerincét végigjárók között pedig szerintem 10% alatt van a nők aránya. Pedig a hegy megadja az egyenjogúság esélyét, csak élni kellene vele.
Ki van itt verve keményen az ösvény, ma is vagy 500-an elmennek rajta. Kuku korosztályának lazább lesz a hegymászás, nem lesznek annyian ejsze a hegyen. Az ő korosztályából eddig 5-10 gyereket ha láttunk a hegyen, nem tűnnek túl mászós fajtáknak.
A Zerge tónál mondom Kukunak, kóstoljam meg a tegnap kapott szőlőcukrot. Kijavít, hogy az krumplicukor. Megnézem, mit ír a zacsiján: 100% kukoricakeményítő.
Ereszkedünk a Bâlea-hoz. Kuku kérdi: itt nem fogy el a sor soha?
Tényleg rengetegen vannak. Ha itt ma nem megy fel 2000 ember a Zerge nyeregig, akkor egy sem.
És kutya is néhány.
Egy srác meztelen felsőtesttel és fejszével a kezében indul kalandra. Minek a fejsze alpesi övezetben, ahol csak fű és zuzmó él?
Beérünk a Bâlea tó zsibvásárába. Az első bódé, ami a szemembe ugrik, egy farkaslaki kürtőskalácsos.
Veszünk is gyorsan egy kürtőskalácsot, erősen jól esik. Meglepő, hogy olcsóbb itt a kürtős, mint otthon. És az emberek is nagyon okésak a bódéban, röviden beszélgetünk velük.
Tudjátok azt, hogy mikor az amerikaiak először leszálltak a Holdon, a farkaslakiak már ott árulták a kürtőskalácsot? Na, most a korondiak megsértődnek minnyá, mert eredetileg róluk szólt ez a vicc. És a korondiak is ott voltak, persze, a sok kínai cuccal, ott árulták, három korondi bódé volt minden egyes farkaslaki kürtőskalácsoshoz. És a parajdiak is ott voltak, na, nehogy megsértődjenek. Az amerikaiak azért is mentek a Holdra, hogy segélyt vigyenek a parajdiaknak, és hogy megnézzék azt a sokezer fotóból összerakott kiállítást, ami megmenti majd a parajdi turizmust.
Aki szerette a parajdi hangulatot, megtalálja a Bâlea tónál. Parkolási problémák, zsúfoltság, sok pocsék cucc és szolgáltatás méregdrágán. Medvés fotó emlékbe.
A farkaslakiak ajánlottak egy boltot, ahol érdemes kaját vásárolnunk. Mert azért jöttünk le ide a gerincről. Elfogyott a Törcsváron vásárolt készletünk.
Elmentünk oda, ahol a farkaslakiak mondták, hogy ők is vásárolnak. Megszívtuk. Elmesélem a Bâlea-átverést pár pontban, hátha ti tanultok belőle.
Szóval odamentünk, tudván, hogy a kürtőskalácsosok is itt vásárolnak, tehát megbízható a bolt, semmi kétségünk nem volt. A kiszolgáló hölgy nagyon kedves volt, végtelenül kedves és rendes. Mindent meg akart kóstoltatni, ez jól esett nekünk.
Mondtam neki, hogy olyan kajákat szeretnénk, amik bírják a hegyen egy hétig. Ajánlott ezt-azt. Én elfogadtam az ajánlatait, kértem belőlük valamennyit, kifizettem a 270 lejt, amit 272 lejről engedett le a hölgy nagyvonalúan, és csak akkor lepődtem meg, mikor a kezembe kaptam a zacsit. Ez két kiló sincs, éreztem. Megkerestem az árlistát, ami elég fura helyen volt, a húsos oldalon első ránézésre láttam, hogy 70-80 lej körül van minden. Akkor hogy lett nekem 135+ lej átlagosan a kilója a csomagnak?
Kértem a hölgytől a kasszabont. Arról minden kiderülne. A hölgy türelmet kért, megfogta a kasszagépet, idegesen járt-kelt fel-alá vele, közben egyet telefonált, majd odajött, hogy ugye azért kérem, mert soknak tűnik. Mondom, igen. Akkor menjek be, és mérjük meg együtt. Oké, bementem, és megmértük együtt. A következőkben leírom, miket tapasztaltam, és mik az átverések.
1. Az árak nincsenek feltüntetve a terméknél. Az árlista jobb oldalon van, lábmagasságban, és miközben a néni ajánlgat neked, nem látod, hogy amit ajánl, mennyibe kerül.
2. Azt ajánlja főleg, ami drága. A 150 lejes burduf-túró kóstoltatásával kezdi. A 150 lejes sajttal folytatja. Abból vettünk. Nekünk beajánlotta a 350 lejes szalámit is, hogy az jól eláll. Vettünk abból is. Az árát nem mondta, mikor ajánlotta.
3. A 350 lejes szalámi úgy van feltüntetve az árlistán, hogy 35 lej 100 gramm. Míg a többi termék kilóra van feltüntetve. Nem lehet véletlen.
4. A kilónként 125 lejes szalonnabőr, amiből egy maréknyit vettem, nincs feltüntetve az árlistán. És az árát sem említik. Mondjuk, azt nem a néni ajánlotta, hanem én kívántam meg az izületeimnek.
5. Mikor a hölgy lemér valamit, mindig felfelé kerekítve írja be a számológépbe. Ha 27,2 lej volt az összeg, 28-at írt be, ha 75,5-öt mutatott a mérleg, akkor 76-ot. Tehát az öt terméken, amit vettem, nyert pár lejt csak a kerekítéssel.
6. Felkerekítéssel együtt kijött a közös mérlegelés végére 270 lej neki. Tehát blöffölt, mikor azt mondta, hogy 272 lej, és abból elenged nekem 2 lejt. Inkább 267 vagy 268 körül lett volna a termékek ára.
7. Kasszabont csak nem kaptam. Alapvetően nem vagyok annak a híve, hogy adót fizessünk ennek a pocsék államnak, amit a politikusaink szétlopnak, miközben a gyerekeim oktatására rámegy egyikünk fizetése, és az egészségügyi szolgáltatások javát is mi fizetjük. Szóval én sem örömmel fizetek adót ezeknek a gazembereknek. De ha kérem a kasszabont, akkor csinálják meg, és adják ide, mert abba nem pusztulnak bele, ha minden tízezredik embernek kasszabont adnak.
Kb. ennyi. Nem vesztettünk olyan nagyot. És ennyi pénzért elég sokat tanultunk. A termékeik egyébként minőségiek, tényleg finomak, azzal a megjegyzéssel, hogy a kolbász, amit a néni ajánlott, hogy egy hétig bírja a melegben, másnap reggel már elég taknyos volt.
A kenyerük, mert kenyeret is vettünk, lazán veri a Diószegit, de magasról.
Szóval nem bánom, hogy ott vásároltunk, de nem tudom nem meglátni a trükkjeiket.
Máshol már nem állunk meg, medvét nem veszünk, pedig van százféle, bocsos és bocstalan, mézes és méztelen, amilyet csak akarsz. Igyekezünk kiverekedni ebből a zsibvásárból és forgalmi káoszból. Mindennek az alja, ami itt van, egyszerűen embertelen.
Pedig azt hittem, a keményfalvi búcsús vásárt semmi nem überelheti.
Annyira nagy az autós forgalom, hogy rendőr irányítja, és ezen az oldalon lenézve a harmadik nagy kanyarig áll a kocsisor dugóban. Tehát 2 kilométeres a dugó, térképes mérés alapján. Menekülünk kifelé a gerincre innen. A farkaslaki kürtőskalácsos pozitív csalódáson kívül semmi, de semmi örömünk nem volt az ittlétben.
Amire csak itt képesek az emberek: a jelzett turistaösvény közepébe szarni. Értem én, hogy nagyon kellett, s bent a vásárban drága a budi. De mégis, pont a turistaösvény közepébe? Vagy nem is tudta, hogy ez jelzett turistaösvény, mert nem járt soha ilyenen? Bocsánat, hogy ennyire explicit vagyok, de ez felháborító. Legalább annyira, mint mikor valaki Udvarhelyen a kórház bejárati ajtaja elé küld egy hatalmas flegmát járvány idején.
Mászunk felfelé az ösvényen. Fösvényen.
Annyira meleg van, hogy még a fehér kutya is befeküdt az árnyékba.
A nyeregben egy tábla világosít fel: ez egy rezervátum! Tényleg az! Nemzeti örökség, írja. Ide össze kellene terelni az összes állatot, akinek ez tetszik, és rangereket fogadni, hogy nehogy megszökjenek innen.
A Paltinu alatti forrásnál egy ünnepi vasárnapi ebéd keretében megesszük életünk legdrágább szalonnabőrét hagymával. Finom. Mosdunk, mosunk, majd utána lépünk tovább.
Két fiatal csávó rokkantként, lógó orral ereszkedik le a Kis-Lajtáról. Egyiknek a kezében hálós szatyor, tele üres sörösdobozokkal. Kérdem tőle: sok volt a sör? Ránknéz fáradtan, s megkérdi: dar nu vă e greu cu ghiozdanul ăla?
Jön szembe egy spanyolszerűen beszélő csapat, egy különösen kedves, csilingelő hangú, jókedvűen csivitelő csajjal. Kuku kérdi: Ez milyen nyelv? Nem tudom, de aranyos a csaj, válaszolom.
Jönnek mások is. Légkürttel és hangfallal a hátizsákján megy egy csajszi, hangosan szól a zene. Kuku: „azt nem értem, ezek miért nem raknak fülest”.
Másik csapat. Nagydarab bögyös csajon ökölnyi csengő, mi az?
Félnek az emberek a medvétől. Nagyon.
Minden szaros csúcsra egy zászlót raknak. Minek? Hiába raknak zászlót, mert attól az a csúcs nem lesz az övék. Ezek a hegyek itt voltak már akkor is, mikor még románok (és magyarok) nem is voltak, és itt lesznek akkor is, amikor már minden büszke nemzet történelem lesz.
Ezek a hegyek nem valamelyik néphez vagy országhoz tartoznak, ez egy másodpercnyi állapot a világ történelmében, hogy épp egyik vagy másik országhoz csatolnak egy hegyet. Nem az a haszonélvezője a hegynek, aki bezászlózza, hanem aki járja és szereti. Nemzetiségtől függetlenül.
Szerintem a zászlókkal csak bemocskolják a hegyet. Aki szereti a hegyet, az a szemetet leviszi róla, nem fel a csúcsára.
A zászlózás nem a hegyről, és nem is a nemzetről szól, hanem a kirakójának a nemzeti frusztrációjáról. Az emberi butaságról és birtokolni vágyásról.
Megérkezünk a Kalcun tóhoz. A refudzzsóban senki, csak egy irdatlan nagy meleg. Hosszasan szellőztetünk. Beköltözünk. Kimosom a szagosodó poláros windstoperemet, azzal a reménnyel, hogy reggelig megszárad a szélben. Nem tudom egyedül kicsavarni, Kuku segít.
Este kezd betelni a refudzzsó. Ülünk a menedék előtt, jön négy lengyel gyerek, a 20-at alulról súrolják, a szószólójuk érdekes módon kérdezi meg, hogy van-e még hely: „Sziasztok! Ti itt alszotok? Igen? Mi is.” Persze angolul.
Két máramarosi felnőtt és három gyerek a sátorból költözik be, mert félnek a medvétől. Erősen parasztok. Egyik kiszedi a priccsről a csomagtérbe a lengyelek egyik izolírját. Mert ő ott akar aludni. Pedig hely van még bőven. Rá kell szólnom, hogy ilyet nem csinálunk. Tolja odébb picit, ha feltétlenül oda akar feküdni, de ne lakoltassa ki a másikat.
Mi lefekszünk. Míg elalszunk, sorra érkeznek az emberek, teljesen megtelik a refudzzsó.
Fél 12-kor halálüvöltésre ébredünk.
Mint utólag kitisztázzuk, egyik lengyel srác üvöltött fel álmában. Erre többen is azt hitték, hogy medve van a menedékben, talán el is hangzott a medve szó, és mindenki el kezdett üvölteni.
Én is felülök, hogy nézzem meg, mi van, erre a szomszédom (nem Kuku, a másik, idegen) bebújik mögém. Utólag bocsánatot kérve kisomfordál onnan, miután kiderül, hogy medvéről szó sincs.
Az emeleten is hasonló jelenség történhet, de ott annyian másznak be egymás mögé, és annyira lökdösődnek, hogy lelökik az egyik felült embert, aki sípcsontjával ráesik a lenti padra. Annyira megüti magát, hogy reggel is alig tud a lábára állni.
Basszus, szörnyű ez a magasfokú medve-félelem. S mikor megkérded, miért félnek, kiderül, hogy azért, mert pár hete egy olasz turistát megölt a medve. De azt tudják-e, hogy az olasz turista szelfizte épp magát a medvével? Azt nem.
11.nap
Szép reggelre virradtunk.
Habár nem sokat aludtam, mert hárman is horkoltak, mégis jobb állapotban vagyok, mint a srác, akit lelöktek az emeletről a nagy medvefélelemben. Ő most azon gondolkodik, társával együtt, hogy folytassa-e az utat vagy sem.
A nagybányai városi parasztok kávét főztek. Kifutott. Úgy hagyták, nem törölték le. Beszívta a fa.
Egy adag szemét is ott maradt a menedékben, ami tegnap még nem volt ott. Amivel csak az a baj, hogy holnap valaki meglátja, hogy itt lehet hagyni a szemetet, és még rak rá egy adagot. És egy hét múlva már egy hátizsáknyi szemét lesz itt, és azt valakinek le kell vinnie.
Nekivágunk a tótól a hegyre vezető kőlapoknak. Nem túl kellemes emlékek törnek fel. Legutóbb sötétben, ködben ereszkedtünk itt le, miközben Farynak annyira fájt a lába egy esés miatt, hogy másnap le kellett mennie a hegyről.
A Dáma-csorbán (Strunga doamnei) úgy átpattanunk, hogy a láncokhoz sem kell érjünk. Kuku kérdi: „ezen a kicsi mocskon szenvedtünk mi annyit?” A tavalyi gerinctúrára gondol. Más helyzet volt. Sötét volt, nedves volt, fáradtak voltunk.
Felérünk a csúcsra. A Negojra. Kuku fájlalja a száját, ami kiszáradt. Lefotózom.
Leülünk egyet falni. Kérdem Kukut, mit kér? Sós magot, vagy édességet? Sósat, mondja. Rágjuk a sós napraforgómagot az ország második legmagasabb csúcsán, mikor egyszer csak hátunk mögül belehasít egy köszönés a csendbe: „Bună ziua!” Egy kimért, de nagyon erős, karakteres köszönés, ami a tudatalattimba hatol, és onnan visszacsapódva üt pofon: te ezt ismered, ezt nagyon ismered! Ezt a hangot ezerszer hallottad már! És az a hangsúly, az az erős hangsúly, amit nem tudsz soha elfelejteni. „Jo nopot kivánok, PSD”. Megvan!
Hátranéztem, és ő volt. Ott állt előttem a legenda, az ország volt elnöke, hatalmas mosollyal. Tökéletesen pontratett fogsora teljes összhangban patyolattiszta hófehér rövidnadrágjával, és vagány, de mégis elegáns testtartásával. Odamentem, megkérdeztem, lefotózhatom-e. Örömmel állt be elnöki csúcspozícióba. Megköszöntem, s minden jót kívántam. Nem tudom, ilyenkor mit ír elő az etikett, hogy szabad-e vele beszélgetni, vagy megkérdezni fontos dolgokról. Egyszer találkoztam Markó Bélával egy benzinkútnál. Nyalta a fagyit. Lefotóztam. Egyszer Băsescuval is találkoztam az Universității-nél. Még elnök volt. Kezet nyújtott, viszonoztam. Egyszer pedig ültem egy kávézóban (nem emlékszem, hogy miért, mert amúgy nem szoktam), s bejött Csaba testvér egy hatalmas köszönéssel, ami mintha az egész világnak szólna, majd elvonult egy másik terembe. És kábé ennyi a hosszú életem során az ilyen véletlenszerű, nem formális találkozásokból, ahol egyszerűen nem tudtam, hogy illik viselkedni, s mit engedhet meg magának az újságíró. Visszamegyek Kukuhoz, mondom neki: te Kuku, nagy nap ez, hát ez itt a volt elnök, bő fél évvel ezelőtt még ő volt az ország legfontosabb embere. Kukut nem hatja meg, szeme sem rebben. Ha őt kérded, az ország első embere valami Olasz Gyuri. Ez egy humorista, egyszer hallgattatta velem pár órán át. Mentünk a hegyekből haza, aludtam el, olyan fáradt voltam, s mondtam Kukunak, rakjon valamit, ami felébreszt. Na ezt rakta, s fel is ébresztett, mert folyton jött volna, hogy a szájára csapjak. Mármint az Olasz Gyurinak. Jó humora van a csávónak, de miért kell a jó humort ilyen tömény csúnya beszéddel elrontani? Rendben, időnként belefér egy csúnyább szó. S még passzolhat is időnként. De minden második-harmadik mondatban, az azért sok. Lehet, hogy az ő közönsége ezt szereti, s ezen röhög, mint az én fiaim is. Nem értek ehhez a bizniszhez. Mindegy, Kuku ilyenekért rajong. S mivelhogy fontos, hogy példaképei legyenek az életének ebben a szakaszában, hagyom, hogy rajongjon, remélve, hogy csak a humort tanulja el, a csúnya beszédet nem. Visszatérve, Kukut nem nagyon izgatja az elnök. Mást sem nagyon a csúcson lévők közül. Mindenki eszegeti az ennivalóját, vagy csak ül bambán, s nézi a tájat.
Olyan, mintha ledobtak volna épp egy atombombát, de mindenki nézne a másik irányba, mert ott jön fel a köd. A kutyát sem érdekli a volt elnök.
Johannis szegény, látván a nagy érdektelenséget személye iránt, készíttet magának egy csúcsfotót az egyik biztonsági emberével, csendben előveszi kis Mammut hátizsákocskájából a kis barna kenyérkéből készült szendvicskéjét és kis csípőspaprikácskáját, leül saját magányában (habár ötön jöttek a csoportban), és elkezd rágni.
Ha most politikus lennék, erről úgy kellene beszámolnom, egy közös csúcsfotóval tálalva, hogy „a közösségünk érdekében egyeztettünk Johanissal egy csúcstalálkozó alkalmából.” Újságíróként nem hazudhatok, csak annyit mondhatok, hogy közösen ettünk. Ő azt, amit az előbb felsoroltam, én pedig sózott napraforgóbelet Kukuval. Ha címet kellene adnom a közös csúcsmászásunk hírének, valahogy így szólna: harmadik típusú találkozás a második országos csúcson az ország volt első emberével. Vagy, picit bulvárosabban: Ufóval találkozott Johannis, de nem nagyon látta. Amúgy az egész helyzet nagyon szomorúnak tűnt. Egyrészt Johannist nagyon magányosnak éreztem. Olyannak, aki vágyja a társaságot, vágyja a figyelmet, de nem igazán kapja meg. Volt vele egy idősebb ember, talán barátja, s három fiatal, akik inkább testőröknek, SPP-seknek néztek ki, de az, hogy nem beszélgettek, még inkább fokozta a magányérzetet.
Másrészt volt egy kellemetlen helyzet. Miközben kajáltunk, érkezett egy csapat, amiből az egyik pasi, ahogy a volt elnök befejezte az étkezést, megkérte, hogy készíthetne-e egy közös képet vele. Aztán pedig elkezdte hívni a társait, hogy jöjjenek a közös fotóhoz. Azok pedig sorra nemet mondtak, látványos nemet. Roppantul kényelmetlen volt, én rosszul éreztem magam. Mert egy dolog, mikor csak úgy magányos vagy, s más dolog, mikor a szemed láttára fordítanak hátat neked mások, mintha leprás lennél. Johannis is egy ember, és ezt, mikor az emberek viszolyognak tőled, nehéz emberként elviselni, bárki is lennél. Jött volna, hogy szóba álljak vele, s felvidítsam, de mégsem jött, hogy szóba álljak vele, mert olyan volt a helyzet, valahogy olyan volt a viselkedése, és környezetének viselkedése, hogy nem jött, hogy közelíts hozzá. A hegyen naponta szóba állunk legalább ötven emberrel, és a legtöbbjüket közelinek, testvéremnek érzem, egyből megnyílunk, de most Johannisszal valahogy másképp éreztem ezt, nem éreztem ezt a közelséget. Szóltam Kukunak, hogy megyünk. Mintha értette volna, mit mondok, mert mire felhúztam a cipőm, összepakoltam és készen lettem volna, az elnöki különítmény is pakolt, s elindult. Hagytam egy ötperces előnyt nekik, hogy ne kelljen megelőzzük őket. Mégis, egy öt perc múlva utólértük őket, azon a részen, ahol a legmeredekebben kell leereszkedni a sziklán a Kleopátra-nyereg felé. Jó lassan, türelmesen mentek.
Amíg ott muszájból álldogálunk mögöttük, kérdem a hátsó emberét, hogy melyik úton jöttek fel. Ezt így hegyen meg szokták kérdezni, merre jöttél, merre mész, hogy információkat gyűjtsél az útvonalakról. A hátsó SPP-s helyett az öreg túratárs válaszol: Șaua Podeanu. Johannis hozzáteszi, egyébként jóindulatúan, de nagyon keményen és határozottan, hogy „din Topolog”. Olyan keménység van ebben az emberben, hogy nem tudok közös valamit találni vele. Bármit. Már-már megelőzném őket, egy másik sziklasávon leereszkedve, mikor hallom, hogy Kuku hátul szívja a taknyát. Mondom neki, fújja ki. Nincs zsebkendője. Megvárom, adok neki. Akkor látom, hogy a gyermek keservesen sír magában, azért taknyol. A szája fáj nagyon. Na, nem gondoltam, hogy ennyire durva a dolog. Kezelnünk kell. Megelőzzük az elnöki különítményt, s a Kleopátra-nyeregben előkerül a szalonna, azzal bekenjük. Más nincs. Az oroszhegyi szalonna maradéka lesz Kuku fiam ajakírja.
Miközben Johannis még mindig patyolatfehér rövidnadrágja eltűnik a Kleopátra-tű magasságában (ez egy gyönyörű sziklatű, mondom az amatőröknek), megjelenik a nyeregben egy maréknyi palóc. Legalábbis annak vallják magukat, s a kiejtésük is arra vall. Kérdik, hogy a Negoj-e itt az ezeréves határ. Hát ez picit túlzás szerintem, mert ezer éve nem hiszem, hogy valaki felmászott a Negojra, s kimondta, hogy ez a határ, de igen, a Fogarasi gerince volt a határ, elvileg. A Negoj Erdélyhez tartozott, ha jól tudom. A térképeket és a határjeleket szerintem jóval később, csak pár évszázaddal ezelőtt rajzolták meg és tették ki. Hamarosan többet fogok tudni erről, mert rendeltem pár könyvet a Határjárók sorozatból, volt osztálytársam, Dréher segítségével, de csak azután érkeztek meg a könyvek, hogy mi eljöttünk, így nem merek határokról leckét adni, míg azt el nem olvastam.
Nagyon jófej emberek ezek a palócok, dumálunk, poénkodunk, hát egyszer kiderül, hogy a menyecske, aki velük van, galambfalvi. Igen, miénkféle galambfalvi. Évtizedekkel ezelőtt rabolták el a palócok tőlünk. Azaz egy palóc. Így fogy a székely! Megmenteném a drágát, a bicska még a kezemben van a Kuku-szájkezelős szalonnázástól, de nem akarja. Jól megvan a palócával. Na a Jóisten éltesse őket akkor. Búcsúzunk tőlük, mennek a Negojra, mi meg belevetjük magunkat a Szeréte-élbe. Románul Custura Sărății-be. Ez az egyik kedvenc helyem a Fogarasiban.
Sokak szerint a Szeréte-él a legkeményebb jelzett turistaút az országban. Mások szerint a Deubel-út (a Láncos) a Királykőben. Szerintem ez. Aki olvasta az első részt is, a Bucsecs–Királykővel, az most tudja, mi a csel. Mindig azt kell a legkeményebbnek beállítani, amit épp csinálsz. És akkor te leszel mindig a legkeményebb. Ismerek ilyen hegymászókat, hogy bármit csinálnak, mindig az a legkeményebb dolog a világon. S rengetegen rajonganak értük. Az emberek java szeret a nyertesek és a kemények mellé felsorakozni. Nem sokan vagyunk, akik a gyengébbel tartunk.
Hogy melyik a keményebb, a Szeréte-él, vagy a Deubel-út, mindenki tesztelje le magának. Maradandó emlékek lesznek, garantálom, főleg ha nincs túl nagy tapasztaltuk a sziklamászásban.
Nehéz összevetni a kettőt, mert mindkettő más jellegű, egyik olyan nagyon mészköves, karsztikus, a másik pedig a Fogarasira jellemző pala lapocskás elrendeződésével, lapos és hegyes fogásokkal. Már ha az ember a sziklát is megfogja mászás közben, nem csak a láncokat.
Kuku ezt vette most a fejébe, hogy a sziklán mászik, nem fogja meg a láncokat. S muszáj volt nekem is ezt tennem valamennyire, mert ha nem, lenéz. Párszor azért megfogtam, főleg lefelé, mikor nehezebben kaptam állást, és nem akartam sokat tökölni ott a kereséssel. Nekem most fontosabb volt, hogy Herkulesfürdőig eljussunk épen, mint az, hogy vashoz nyúlás nélkül másszunk. De Kuku elég jól tartotta magát hozzá, nem láttam vashoz érni. Jól mászik a gyerek, jobban, mint én valaha is fogok. Kicsike fiam pedig talán még jobban mászik, csak ő lusta elgyalogolni a szikláig.
A Szeréte-élen leljük meg a Fogarasi központi részének legnagyobb termésű áfonyásait. A lila nadrágom tapsol örömében. A Zernye-nyereg óta nem laktunk jól áfonyával, ez itt egy áldás. Ejsze itt a turisták nem arra figyelnek, és nem szedik le előlünk. Legelünk is rendesen.
Találkozunk több bátor emberrel ezen a szakaszon. Vannak meglepetések is. Egyszercsak hallom fentről, hogy valaki énekli, hogy „gilimb-galamb”. Válaszolok rá ugyancsak énekelve, hogy „szól a harang”. Egy vásárhelyi sráccal, Rolanddal találkozunk, aki valamilyen rokonom. Ő sem tudja, pontosan milyen, de édesanyám valamikor mondta neki, amikor még tanította. Anyum pedig tudta a teljes családfát kívülről, nagyon jó memóriája volt, nem úgy, mint nekem. Ha ő azt mondta, biztos úgy volt. S ha ez nem lenne elég, Roland még a fogadott anyámnak, Jutkának is keresztfia. Szóval erősen keresztkomások vagyunk mi ketten, jó, hogy megismertem. S még jobb, hogy ilyen szép helyen. Csókoltatom Mámit és Tátit, Jutkát és Andrást innen a KuszturicaSzerecéből. És az összes frátyémat és szórámat. A nagy rohanás miatt kevés időm van foglalkozni velük, de szeretem őket. Sok jó képem van innen a Szeréte-élről, rakok fel párat csak úgy, szöveg nélkül, érezzétek, milyen szép a hely.
3 és fél órát mutatott a tábla, hogy annyi idő átkelni a Szeréte-élen, de mi 2 és fél óra alatt átjöttünk, úgy, hogy abból szinte egy órát átáfonyásztunk. A Serbota-csúcson lazítunk. Azok a legnagyobb örömeink, mikor lehúzhatjuk a bakancsot. Egy-egy hosszabb megállónál le is húzzuk. Johannis is látta a meztelen lábfejem. Miért kell zászló minden csúcsra, de minden-minden csúcsra? Oké, a Moldoveanu az ország legmagasabb csúcsa, van rajta minimum 5 zászló, rendben van. De minden apró kis csúcsot miért kell nemzeti szeméttel megtölteni?
A Skála-nyeregig hátralévő részt lerohanjuk. Picit szúr a térdem helyenként.
Megállok egyet a Serbota-völgynél gyönyörködni. Olyan, mintha egy filmből lenne, az óriások földje. Eddig én ezt a völgyet nem láttam. Mindig ködben jöttünk erre. Most hátradőlök a földön a napsütésben, és élvezem az energiát, ami innen árad. A Skála menedékházban találunk egy fiatal német párt. Nagyon cukik, főleg a csaj nagyon kommunikatív és nagyon közvetlen. Pontosan ellentéte a Johannis-féle németességnek.
Ők azért jöttek hozzánk, hogy a Via Transilvanica egy szakaszát végigjárják. De olyan meleg volt rajta, hogy inkább feljöttek a hegyekbe. Még nem tudják, hogy mi vár rájuk a Fogarasiban, először vannak magashegyen.
Lemegyünk a forráshoz mosdani és mosni. Kuku ismét lealáz, míg én kínlódok, hogy a vizet is és a mosott ruhát is cipeljem, neki a bringás polárjának van hátul három zsebe vízcipelésre.
Örömmel tapasztaljuk, hogy ennek a refudzzsónak, ami jelenleg a legprofibb a Fogarasiban, van két reklámtáblácskája, amire ki tudjuk akasztani a ruhákat száradni. Kimegyek a ködfújásos gerincre jelet fogni és feltölteni az anyagot. Szétfagyok a ködfújásban. Egyúttal kifizetem a villanyszámlát is, hogy ne vágják le az otthoniaknak az áramot. 500+ lejt fizetek ki, egyúttal üdvözlöm Kelemen Hunort, és azon gondolatát, hogy az emberek arra költsék a pénzüket, amire akarják.
Hirtelen a köd eltűnik, és megjelenik a Negoj, felhőben, naplementében. Este jön egy csapat szebeni fiatal csillaghullásnézőbe. Megkínálnak visinátával, amit angolul moonshine-nak hívnak. Kuku szerint finomabb, mint a dominikai rum. Kifekszenek, gitároznak, s várják, hogy a felhők elmenjenek. Mondom nekik, költsenek fel, ha tiszta lesz az ég. De nem költenek fel. Valamikor éjjel bejönnek, feladják a várakozást, lefekszenek ők is.
12. nap
Úgy terveztük, hogy végre megtartjuk a pihenőnapot, 11 napnyi gyaloglás után. Ez egy tökéletes hely lenne pihenőnapnak. Szép refudzzsó, áram feltölteni a cuccokat, telefonjel aránylag közel, víz aránylag közel.
Hagyom Kukut aludni, ameddig bír. Úgyis hatalmas köd van kint. Én addig írok.
Kuku olyan édesen alszik, pedig hatalmas buli van a menedékben, mindenki pakol, mindenki beszélget. Irigyelem az alvókáját, és örülök, hogy így neveltük a gyerekeket, hogy bárhol, bármikor aludni tudjanak.
A csillagnézőkről hátizsákjaik alapján kiderítem, hogy katonák, sőt katonatisztek. Pedig milyen jófejek. :) Főleg ezt a pirosfelsőst bírom nagyon, hihetetlenül jó kommunikációs készsége van. És az az ösztönösen barátkozós fajta, amilyen én szeretnék lenni, de nem vagyok. Kérdem tőle, nem félnek a háborútól? Ilyen háborús időkben nem a legjobb szakma az övék. Meséli, hogy mikor kirobbant a háború, nagyon be voltak tojva, hogy elviszik őket. Aztán mikor látták, hogy az ukránok megbírják maguk is a terhet, megnyugodtak.
Kitisztul az idő, a szebeni katonák elmennek. Aztán a németek is. Kukuval maradunk ketten.
A németektől úgy hallottam, hogy az Avrig tóban lehet fürödni, mert meleg, és vannak kicsi húsevő halacskák is, amik eszik rólad a bőrödet, ráadásul az idő szép, emiatt úgy döntünk, a mai nap sem telik el gyaloglás nélkül, átmegyünk a Feleki-tóhoz (Avrig-tóhoz).
A katonák is, a németek is példásan viselkedtek, a refudzzsót tisztábban hagyjuk mint kaptuk. Sajnos nem minden szemetet tudunk kiszedni. Azért eltörném a kezét annak, aki egy rácsos aljú menedékben beszotyizik a rács alá.
Délben indulunk el, azonal kukujzába botlunk. Két órányit szedjük. Elvégre pihenőnapunk van. Ígértem, elmesélem, milyen baj érte a lila nadrágomat. Szerintem öngyilkos akart lenni szegény a Bucsecsben, mikor első nap nem kaptunk áfonyát.
Kibomlott egy varrása a sliccénél. De nem úgy, hogy szétnyíljon az anyag, nem-nem, nem lóg ki semmi a nadrágból, minden bent marad. Csak az a varrás bomlott ki, ami egyenesen tartja a sliccet, így most az picit ferdén áll, s kidudorodik, mintha valami nyomná hátulról, pedig nem. Udvarhelyen sok a varrónő, szerintem ők már értik a teljes diagnózist. Megmásszuk a Skála csúcsot. Ejszen kezd beállni a ritmusunk, mert egy nekifutásból, megálló nélkül felgyalogolunk a csúcsra.
De onnan nem akaródzik, hogy lemenjünk a Feleki-tóhoz, az ott uralkodó sűrű köd miatt. Úgy döntünk, picit várunk, hátha elmegy. Eszünk. Majd én feltöltök, mert van jel, Kuku pedig elterül és alszik.
Hogy tud telni ez a mocsok idő az ember szabadnapján! Aztán jelei mutatkoznak annak, hogy felszakadozott a köd, ébresztem Kukut és megyünk.
Kuku még mindig szenved a szája miatt. Smárolja a szalonnásdobozt és a szalonnát.
Sírós fajta, mint az apja. Én is sírós vagyok, de főleg a lelki fájdalmak miatt sírok. Vagy amikor elérzékenyülök.
Békéscsabaiakkal találkozunk. Apa-fia. Nem nagyon jön nekik, hogy belevágjanak a Skála megmászásába. Meggyanúsítom őket, hogy a következő csoportot várják, amiben jó csajok vannak. És tényleg, a következő, román-német vegyescsoportban van pár aranyos leányzó. Aztán debreceniek jönnek, figyelmeztetnek a békéscsabaiak. A debrecenieket még nem látjuk tisztán, de már halljuk őket. Kuku pukkad meg a nevetéstől a következő párbeszéd hallatán: – Ki jött ide fel? – Mi. – De mi a fenének?
Jó fejek, laza csávók ezek a debreceniek. Mesélik, hogy marhasteak-et sütöttek gázégőn idefent. Az apuka kolozsvári születésű. A gyerekek pedig nehezen fogják bírni a Fogarasi gerincét, előre látom, bármilyen jó humoruk is van. Kuku megállapítja: úgy látszik, hogy ez a Fogarasi gerinc ilyen apa-fia program. Egyetlen anya-lánya párost sem láttunk.
Gyönyörű esti napsütésben érkezünk meg a Feleki-tóhoz.
Emlékszem, mikor először érkeztem ide, Ninjával együtt, közel 30 évvel ezelőtt, mennyire elbűvölt a tó zöld színe. Most is különösen szépnek tartom a tavat és a környékét.
Elszórakozunk a húsevő halacskákkal, nagyon izgalmas, ahogy rágják az ember lábát, egymással harcolva a finomabb falatokért.
Ingyen pedikűr. Ilyet csak a filmekben láttam eddig, hogy helyenként a kirakatban vannak ilyen halak s az emberek kiülnek oda, lábukat az akváriumba lógatva. De mostantól nem kell ezért messzi földre menni, elég felmászni a Feleki-tóhoz. Jó lenne egy nagyot fürdeni. De mi van, ha a halacskák nem csak a lábunkat, hanem az izénket is... hamm?
Végül belemerészkedek. Hát, a víz nem a legjéghidegebb, de a meleg nem ilyen. Rövid mosdás után gyorsan bújok is ki. Gyorsan leellenőrzöm, a fütyülőm még megvan, nem rágták le. Most már büszkén dicsekedhetek, hogy túléltem egy fürdést a húsevő halakkal teli tóban.
13. nap
Jó a telefonjel a Feleki-tó kifolyásánál, anyagfeltöltéssel kezdem a napot. Aztán belépek a halacskáimhoz egy kezelésre.
Reggel nem harapnak annyira. De mi igen. Rég nem menőztem azzal, hogy mit eszek és hol, hadd menőzzek egyet: 350 lejes szalámi a Feleki tónál. Menő, mi?
Úgy döntünk, ma lemegyünk a Fogarasiból. Összepakolunk és nekiiramodunk.
Búcsút veszünk a gyönyörű, zöld vizű Feleki-tótól és meg sem állunk Vöröstoronyig.
Azaz többször megállunk, áfonyászni. Tudom, hogy már unjátok, hogy mi ezerszer áfonyászunk, mi is unjuk, de nagyon jól esik, minden egyes alkalommal.
Találkozunk profi áfonyászókkal is. Megerősítik, hogy sokkal kevesebb a kukujza idén, mint tavaly. „A dat cu piatră”, magyarázzák az okát. Azaz jégeső volt.
Gyönyörű bükkösben halad az út egy része a vége felé.
A kukujzát szederrel nyomtatjuk, már a kolostorhoz közel.
A kolostor és falu közötti aszfaltozott úton elkezdünk gyalogolni, de aztán felvesz egy süketnéma házaspár pindurka autójukkal. Egymásra néznek, az asszony bólint, a pasi megáll. Találkoztunk már velük, vízért voltak fent a hegyen, egy jó forrásnál.
Mikor szállunk ki, a pénztárcámban kotorászok egy tízesért, a pasi jelzi, hogy ne adjak semmit. Látom, hogy nem veti fel őket a jólét, tovább kotorászok. Tízesem nincs, ötösöm nincs, egy ötvenes túl sok lenne, de van egy marék egylejesem. Az összeset a pasi kezébe nyomom. Úgy viszi oda az asszonynak, mint egy zsákmányt, és az olyan boldog lesz tőle, hogy én még ilyen boldognak senkit nem láttam egylejesektől. Nem lehet könnyű süketnémaként jól keresni, odáig még nem jutottunk a fogyatékosok felzárkóztatásában.
Az első utam kiszállás után a patikához vezet, hogy Kukunak a szájára vegyünk valamit. Nem mintha nem szeretném, hogy kevesebbet pofázik és bőcselkedik a kamasza, amióta fáj mozgatnia a száját, de sajnálom szegényt. Sajnos, a patika már zárva van.
Így átsétálunk a piacra, és gyümölcsöt veszünk. Falu Vöröstorony, de van piaca. És van légkondicionált boltja, önműködő ajtóval.
És van központi csorgója, vályúval, és valahonnan odavezetett vízzel. Ott találkozunk egy laza kutyával.
Irigyelem picit a vöröstoronyiakat, szép rendezett, és ésszerű a falucskájuk. Nálunkfelé melyik faluban van működő piac, csorgó és önkormányzat által kihelyezett padok? Leülünk egy padra és eszünk a csorgónál megmosott gyümölcsből.
Aztán lemegyünk a folyóra, fürdeni. Az Olt medre nagyon szabályozott ott, ahova épp leérünk, olyan erős sodrása van a beton közé szorított mederben a víznek, hogy nem merek ott próbálkozni a fürdéssel. Van egy holtág, ami picit koszosabb, de megteszi. Lemosdunk, ruhákat mosunk, majd a vonatállomás felé tartunk.
A stadion mellett húzzuk fel a sátrunkat, és ébresztőt állítunk be reggelre.
Itt ér véget túránk fogarasi szakasza, folytatjuk a Kapacina és a Páring hegységekben.
Szép volt a Fogarasi, ilyen lassan végigjárva talán szebb volt, mint bármikor eddig. Sok emberrel találkoztunk, beszélgettünk, jó volt.
Az egész túra arról szólt, hogy mindenki dicsérte Kukut, hogy milyen bátor és milyen ügyes, és hogy hegyekbe jön. Bezzeg a szerető apját sokkal kevésbbé dicsérték.
Kuku annyi szép szót bezsebelt, hogy abból hegyet lehetne építeni. Meg is érdemli, én is nagyon büszke vagyok rá, csak nem merem túl sokat dicsérni, mert így is azt hiszi, hogy keményebb, ügyesebb és szebb, mint az apja.
Tény, hogy jobban megy már nálam, picivel, és ez csak fokozódni fog, ő egyre erősebb, én egyre öregebb leszek. Csak a feje lágya kellene még benőjjön, mert bölcsesség nélkül hiába van erő, az könnyen vezet önmegsemmisítéshez.
De jó irányba halad a gyermek, és nagyon büszke vagyok rá, csak sajnos olvassa az anyagaimat, és ha túl sokat dicsérem, még beképzelt lesz. Családi vonás. Én is beképzelt voltam régebb, még mielőtt tökéletessé és főleg szerénnyé váltam volna.
Nyugi, ez csak vicc. Ahogy vicc az egész kirándulásunk, és az egész életünk is. Habár viccnek picit durva.
Nem volt időm követni minden reakciót a cikkekre, de valaki küldte, hogy panaszkodnak páran, hogy ez, amit írok, egy panaszáradat, és kevés benne a jó. És akkor miért kellett eljönni szenvedni? Hát ez ilyen, sajnálom, tényleg nem egy „titta öröm és bódottá” kirándulás.
Megvan benne a szépség is, aki akarja, meglátja. De sok izzadtság, fájdalom, és kellemetlen emberi tapasztalás is keveredik belé. Mentségemre legyen mondva, én már az elején megmondtam, hogy nem szórakozni jövünk ide.
A szenvedés folytatódik. Tartsatok velünk és híres lila nadrágommal a következő részekben is!
Az uh.ro azért működik, mert van néhány hozzád hasonló szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ezért arra kérünk, ha megengedheted magadnak, akkor legyél te is az előfizetőnk.
