A nagy déli átkelés
Míg Udvarhelyen akció van, Pethő Jóska elüti László Szabit, mi a hegyekbe megyünk egy hónapra.
Hirtelen jött a dolog.
Visszatértünk szabadságról, és én akkora undorral kezdtem visszakaparni magam az udvarhelyi szenny világába, mint még soha. Őszintén: semmi kedvem nem volt visszarázódni ebbe a mocsokba, amiben a felszínen mindenki teszi a szépet, és játssza a pozitívat, de titokban mindenki szenved és panaszkodni jön hozzám.
Visszatérésem utáni első hétfői gyűlésen Robi, a főnököm, mondta, hogy az augusztus még szóljon a pihenésről, mert mind hullafáradtak vagyunk, s majd csak szeptembertől húzzuk meg ismét, de akkor aztán rendesen. Erre én azt mondtam, hogy akkor elmennék egyet világot járni augusztusban, nekifutok a Déli-Kárpátok gerincének.
A hegyre nem szórakozni megyünk
Félig poénnak szántam, de Robi elég könnyen belement. Akkor kezdtem el én is elhinni, hogy van ennek esélye.
Kicsit nyomasztott, hogy hátrahagyok egy rakás megkezdett és régóta toszogatott fontos témát, de ez van, a témák megvárnak, és nem fognak megoldódni úgysem, mire visszajövök. Sem a parajdi sótalanságok, sem a kányádi földmaffia, sem az udvarhelyi rosszul felújított blokktetők, sem a homoródfürdői fejetlenségek, sem a Pethő Jóska - László Szabi konfliktus, mely ma új fordulatot vett azzal, hogy Jóska bá autóval belefutott a helyi rendőrfőnök által vezetett autóba, miközben minden forrásom úgy tudja, Szabinak fel van függesztve a jogosítványa. (Frissítés 2025.07.31 16:00 /// A rendőrség szerint mindkét autóvezetőnek érvényes jogosítványa volt.)
Most van lehetőség erre a kalandra, ki kell használni. 2012 nyarán terveztük az asszonnyal, az akkor még kétéves Kukuval körbebringázni a Balkán félszigetet a tengerparton. Biciklit is vásároltunk, utánfutókat is, minden megvolt, de végül nem mentünk el, hogy itthon legyek és segíthessek megállítani a Homoród csőbe húzását. Az erőmű-projektet sikerült végül megállítanunk, de a bringatúrát azóta sem sikerült megejtsük, mert elkezdtek születgetni a gyerkek, és annyi gyerekkel már esélytelen volt az utánfutózás. De most úgy döntöttem, elmegyek, ezek a témák még várni fognak.
Az asszony is egyből belement, mikor elmondtam, mit tervezek. Ki tudja, szegénykém mióta várja már ezt a pillanatot, hogy egy kicsit megszabaduljon tőlem. Pedzegettem neki, hogy a túra alatt hétvégéken leugorhat hozzánk a Királykőbe vagy a Fogarasiba egyet találkozni, de röviden visszautasított, a hosszú vezetésre hivatkozva. Nem erőltettem, miért rontsam el a három hétnyi szabadságát. Ennyit megérdemel egy nő közel 20 év együttlét után. Üzenem a konkurenciának, hogy ennél jobb alkalom nem volt az elmúlt 15 évben a csajom megszeretgetésére, és igyekezni kell, míg haza nem jövök. De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy igényes egy lélek a kicsike, nem könnyű ám boldoggá tenni.
Úgy lett volna ez a túra az igazi, hogy egyedül indulok el, és magamba fordulva, önismereti gyakorlatként járom végig, mint egy El Camino-t. De mikor leghűségesebb túratársam, Kuku fiam hallotta ezt a gondolatot, a könnyek készülek kiszökni a szeméből, ezért bevettem őt is a buliba. Legalább lesz majd, aki elmondja az anyjának, hogy mi a hegyre nem szórakozni megyünk (ha emlékeznek még kedves olvasóink arra a viccre, amikor a gyermeket elküldi az anyja az apja után a bodegába). Tényleg nem lesz könnyű, és nem lesz titta öröm és bódottá.
A hegyre nem szórakozni megyünk
A híres udvarhelyi hős, Csigér Alex egy kihívás keretében kibírt valahogy 24 órát egy hegy tetején (és erre három millió ember volt kíváncsi), de mi egyszerű halandókként sokkal gyengébbek vagyunk nála, és egy hónap az sokkal több idő, mint egy nap.
Főleg agyban nehéz kibírni ennyi időt. Amikor az ember elmegy egy egynapos túrára, ráadásul, ha kinézte előre, hogy szép idő legyen aznap, akkor sajnálja, hogy le kell jönnie a hegyről. Amikor elmegy egy két-háromnapos túrára, sátorral, örül a végén, mikor lejöhet a hegyről. Mikor elmegy egy egyhetes Fogarasi gerinctúrára, megváltásként éli meg, hogy végre hazamehet és lezuhanyozhat. Három hétnyi hegy után olyan erős honvágya van, hogy alig tudja elviselni.
Hogy egy hónap után milyen érzés, azt még nem tudom, mert három hétnél tovább még sohasem voltam a hegyen. Hogy most fog-e sikerülni, hamarosan kiderül. Ha nem fog menni, férfiasan behúzzuk majd a farkunkat, s hazajövünk.
A kellemetlen részek: a honvágy, a szeretteid hiánya, a tisztálkodási nehézségek és a folytonos izzadás, az időjárási viszonyok, a folyamatos szél, eső, hideg, az egyészségügyi problémák és a fizikai fáradtság, a sátorban alvás nehézségei, a medve- és kutyaveszély, a vízhiány és a víz folyamatos keresése, a kajával való utánpótlás nehézségei, és még pár hasonló.
S hogy jön ide a lila gatya?
Nekem most egy külön gondom is lesz, eléggé technikai: napi rendszerességgel kell írnom a túra fejleményeiről, mert munkaidőben leszek. Ehhez folyamatos áramutánpótlásra van szükségem. Rendeltem új külső aksit, hozzá gyors töltőt, és az indulás napján talán veszünk egy napelemet is Brassóban. Majd beszámolok arról írásaimban, hogy hogyan működik a technika a hegyen.
Hogy minél könnyebb legyen a zsákunk, rendeltem új, 1 kiló körüli hálózsákokat, mert a gore-texes pihezsákom, amivel huszonöt éve vadiújan nekifutottam a Déli-Kárpátok gerincének (és azóta is folyamatosan azt használom komolyabb és főleg téli túrákra) 3 kilós és hatalmas méretű, indokolatlan nyáron azt cipelni egy hónapon át. Tavaly a Fogarasi gerinctúrán is nekem volt a legnehezebb a hátizsákom. A hálózsákok mellé vettem még egy-egy új, tojástartós izolírt is, a jó meleg fajtából.
A ruhákkal is új technikát próbálok ki, a zokni-bugyi-póló vonalon mindenből csak négyet viszek, és kétnaponta mosok. Lássuk, hogy működik-e a dolog. Csigér Alexes címmel élve: 720 órán át mosógép nélkül. Nagy kihívás ez a mai világban...
Úgy döntöttem, viszem a lila nadrágomat. Nem tudom, hogy megvan-e a vicc a kalózkapitány barna nadrágjával. Több változata is létezik, itt van egy, s itt még egy. S mi köze ennek az én lila nadrágomhoz? Félek, hogy ha más színűben megyek, lila foltok lesznek a gatyámon. Augusztus van, és én megfogadtam magamnak, hogy előbb-utóbb elmegyek a hegyre egyedül, vagy olyan társakkal, akik nem sietnek, és minden nap többször belefekszem az áfonyás közepébe, míg jól nem lakom. Remélem, ez a túra erről is fog szólni. Habár nem néztem utána, hogy a nyugatibb hegyek hogyan állnak áfonyailag, a Fogarasiban biztos, hogy van.
A hirtelenség és az időhiány miatt nem volt időm az útvonalat kidolgozni, mert más témákkal is kellett foglalkoznom. Majd időközben letisztázódik, hogy pontosan merre megyünk, valószínűleg a Bucsecs – Királykő – Fogarasi – Kopasz (Căpățânii) – Páring – Retyezát – Godján – Cserna hegységeken át fog vezetni az utunk. Bușteni-től Herkulesfürdőig.
Nem olyan hatalmas sportteljesítmény, nem fogunk diplomát kapni, de jól fog esni, ha sikerül végigjárni. Közel 400 kilométert fogunk gyalogolni, közel 20 000 méter szintkülönbséggel, s még mérni sem fogjuk, hogy spóroljunk az árammal. De nem is izgatnak nagyon a számok, sokkal jobban izgat az, hogy épségben megérkezzünk, s az úton jó sok áfonyát együnk.
Ha valakinek van kedve csatlakozni hozzánk, akármelyik szakaszon, jelezze bátran messengeren vagy whatsappon, s hátha sikerül összeszinkronizálódjunk.
A túra naplóját fejjel lefelé fogom vezetni, mindig a legfelső bejegyzések lesznek az újak. A legfrissebb bejegyzések alapján változhat az anyag címe és a címlapfotó is. Ha lesz telefonjelünk, naponta bejelentkezünk. Ha nem lesz jelünk, megeshet, hogy egy-két napig igazoltan hiányzunk. Tartsatok velünk, ahogy végighaladunk Erdély déli határán, a Kárpátok legizgalmasabb szakaszán!
4. nap: Láncok és paszulyleves kenyérben
Zergékkel ébredünk.
Farynak igaza volt, hogy ez a hely ilyen. Egy éve legalább, hogy mondogatja, hogy ide el kell jönnünk zergéket fotózni, mert minden reggel itt vannak, és közel jönnek.
Kuku nem akar felkelni. Serdülőkorban van, intenzív növekedésben, háromszor annyit eszik, mint én, és nem elég neki a napi 12 óra alvás. Tény, hogy most hideg is volt éjszaka, és ez a priccs is nagyon kényelmetlen, egyenetlen.
Amíg reggelizünk, tovább nézzük az Animal Planet-et. Cuki adás.
Készítek ismeretterjesztő illusztrációkat gyerekeknek, mutatok párat, és a hozzájuk csatolt ismeretterjesztő szöveget is csatolom:
A zerge a hátán hordozza a kicsinyeit.
Vannak egyfejű és kétfejű zergék. Van olyan kétfejű zerge, aminek mindkét feje elöl van, hogy míg egyik fejével eszik, a másik fejével tudja kémlelni a tájat.
És vannak olyan kétfejű zergék, amiknek elöl-hátul fejük van. Hogy a hátuk mögött is meglássák az ellenséget. És hogy miután kakáltak, ne kelljen megforduljanak, hogy megnézzék, milyet kakáltak.
Eddig tartott a tudományos, ismeretterjesztő rész.
Egyik bátor zergének, amelyik közel jön, odadobok egy pici kenyérdarabot. Örömmel felfalja. Aztán sunyin hátulról odalopózik a kenyerünk mögé, s már lopná is el, mikor észreveszem.
Szívesen adnék én neki még kenyeret, de nem tudom, hogy jót tesz-e neki, és azt sem tudom, hosszútávon hova vezet ez. Félek, hogy nem jó a vadállatok ilyenfajta etetése, nem lenne öröm hamarosan a zergéket is ott látni kukázni a medvék mellett. Habár bizonyára sokan örülnének, ha a zergebandák kiszorítanák a medvéket a településekről. Ezek sokkal cukibbak. Habár szarvuk az van.
Megtalálom a budit. Ott van, ahol a legszebb virágok nőnek, és még málnabokor is van. És a fű is zöldebb, és a föld tele van le nem bomló nedves törlőkendőkkel. De kaka egy sincs.
Szerencse hogy nem vagyok szégyenlős, mert miközben a nagyobbik dolgomat végzem, a zergék kukucskálnak. Miután elmegyek, az egyik odamegy, és elkezd szaglászni a legértékesebb termékem iránt. Már-már megtalálja, gyorsan elmegyek, hogy ne lássam mikor felfalja. Nem akarok azzal a képpel megmaradni hogy ez a gyönyörű, cuki teremtés egy szarevő.
Elbúcsúzunk zerge barátainktól, és elindulunk lefelé a Deubel úton, a Láncoknál. Ezen a túrán először összecsukjuk a botokat. Itt kapaszkodni kell.
Sokak szerint ez a legkeményebb jelzett út az országban. Mások szerint a Szeréte-él (Custura Sărății). Szerintem ez. Nehéz, de tiszta élvezet. Lefele irányba végigjárni nem ajánlják, főleg nem nagy zsákkal, de én most nagyon élvezem, tiszta öröm minden pillanata.
A szokásosnál óvatosabb vagyok, és Kukut is fokozott óvatosságra intem. A legkisebb sérülés is a nagy kaland végéhez vezethet. Így, hogy egész évben vad szakadékvölgyeket másztunk, lepkefingnak tűnik ez a Láncos, de pont amikor az ember legjobban elhiszi magát, akkor következik be az a kis baki, ami hazaküldi őt az ágyba.
Ezzel a nagy zsákkal ereszkedni könnyebb, segít a gravitáció. Két óra alatt lent vagyunk.
Ezek a sziklaívek a jelei annak, hogy vége a kapaszkodós élvezkedésnek, jön a sima gyaloglás.
Lent, a láncok alatt jóval, találkozunk egy izraeli párral. A hegyekről beszélünk sokat, de a végén, mikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, párhuzamot vonnak a jelenlegi magyar és az izraeli helyzet között. Ami miatt ők elmenekültek Izraelből. És sok magyar barátjuk is elmenekült Magyarországról. Bécsbe, vagy akár ide Erdélybe. Jobb a hegyekben lenni, mint náluk otthon, vonják le a következtetést.
Úgy szerettem volna, hogy innen ne menjünk le Lombos-mezőre (Plaiu Foii), hanem menjünk végig a gerincen át a Fogarasiba. Csakhogy az aksi, amit töltünk a napelemmel, 46%-ról csak 57-re ment fel két nap alatt. Nem lesz elég a kakaó a Fogarasira, inkább lemegyünk tölteni, s eszünk egy levest is legalább.
Vendéglőzés előtt megállunk egy patakparton zuhanyozni. Számbavételezem a sérüléseimet.
Zuhanyozunk palackozott patakvízzel. Kuku kérdi: meleg patakvíz nincs? Anyaszült meztelenül locsolom magam a jéghideg vízzel, mikor jönnek valami nők. Mintha csak arra sétálnának. Mit csináljak? Hátat fordítok nekik. Az asszony szerint hátulról vagyok a legszebb.
Miközben szárítkozunk, a napelemmel töltött aksi hirtelen átugrik 58%-ról 63-ra, majd 100-ra. Szóval mégis tölt a napelem, csak nem látja rendesen az aksi. Lejöttünk hiába.
Bemegyünk a vendéglőbe. Meglepődve látjuk, hogy a régi jó Plaiu Foii kabanából luxusvendéglő lett.
Az első oldalon a kabanás csávónak a platója kacsintgat csupán 600 lejért. Megérdemelnénk. De aztán maradunk csak egy levesnél.
Ettem már ennél jobb kenyérbecsinált leveseket is, de ez most jól esik.
Mosunk egyet, teregetünk, és elindulunk egy két és fél órás unalmas gyaloglásba Rudărița felé. Kukun keveredik a régi mosó- és az új töltőtechnika.
Belépünk a Fogarasiba.
Hogy ne legyen túl nagy az anyag, a Fogarasitól újabb anyagot kezdek. Az már egy más világ.
Köszönöm a főnökségnek, hogy lehetővé tette ezt a kalandot, és külön köszönöm az előfizetőinknek, akik, bár közvetetten, de főszponzorai ennek a mazochista bulinak. Köszönjük! Találkozunk a másik cikkben. (Ha lesz jel. Mert nem nagyon akar lenni.)
3. nap: Nagy-Magurától a Királykő Pásztor csúcsáig
Reggel gyönyörű napsütésre ébredünk. Ragyog a Királykő a napsütésben.
Leereszkedünk 300 métert, amit tegnap oly kínkeservesen másztunk meg. Magura faluba érünk.
Ez a falu könyvtára. Jó ötlet. De a könyvek állapotából ítélve errefele sem sokat olvasnak manapság az emberek.
Ez a falu boltja. La ciocolata a neve. Még szerencse, hogy nem ide terveztük a nagy bevásárlást. Pedig gondolkodtam rajta, hogy egyből erre jöjjünk, s ne Törcsvár felé.
Fosókaszilvát lopunk. Nem jut sok, 4 darab fejenként, de ilyen jól nem esett fosókaszilva soha az életben. Tegnap úgy mentünk el a teli fosókaszilvák alatt, hogy rájuk sem néztünk. Tele voltunk málnával és áfonyával. Ma pedig ki vagyunk száradva.
Csak gyalogolunk és gyalogolunk a tűző napon. Minden kis árnyék egy ajándék.
A Dâmbovicioara forrásánál állunk meg zuhanyozni, ruhát mosni és hidratálni. Nagyon finom ez a forrásvíz, de sok benne a bigyigány. Értsd: úszó valami.
Ez itt már a Királykő. Két srác várja a három túratársát, akiket tegnap reggel láttak utóljára. Telefonjel nincs. Csak várnak, és folyton fogadkoznak, hogy azonnal elindulnak.
Elkezdünk mászni a Grind felé. Találkozunk a várakozók túratársaival. Nem csak nekünk van nagy csomagunk.
Vannak még itt érdekes emberek. Egyik egy szép, de hihetetlenül kövér kutyát vonszol maga után. A másik rádiót hallgat.
Legutóbb az uEKÉsekkel jártunk itt, tavaly nyáron, egy gyönyörű déli gerinctúráról ereszkedtünk itt le. Az EKÉsek most épp vándortáborba készülnek, gondolunk rájuk nagy szeretettel, csókoltatjuk őket, és jó élményekben gazdag táborozást kívánunk nekik.
Ha valaki keménynek érzi magát, és úgy érzi, hogy tapasztalt és kemény túrázó, vegyen fel egy 20+ kilós zsákot, és másszon ki itt. Elmúlik a büszkesége.
Kuku mondja, milyen rég nem jártunk a Királykőben. Így igaz, amióta a Liberi pe munți-osokkal járunk, a Bucsecs a mindennapi kenyerünk, a Királykőt picit elhanyagoltuk. Pedig tavaly itt voltunk többet, mint bárhol máshol.
Fent vagyunk. Nézem, hogy a mocsok kölyke ide el tudta hozni az UTC-s pólóját. Bezzeg, múlt szerdán, mikor életében először versenyzett UTC-s színekben, és nyert is, nem volt nála az UTC-s pólója, hogy azzal álljon a dobogóra, kellett hirtelen kérjünk egy felsőt Buti Laci edzőbácsitól. Két napot toltuk a túránkat a gyermek versenye miatt, de nem bánom, sikerélménye volt, s az kell ebben a korban.
Senki nincs már a hegyen, mire mi kiérünk. A Grind2 refudzzsó is csak a miénk. Kicsit koszos, minden zakotával tele van, de legalább nem büdös.
A Fogarasi felé, amerre mi is igyekszünk innen, eső keveredik fényjátékokkal. A kép alján a híres fütyi alakú tisztás látszik, amit Olgi vett észre a tavalyi Jézer-túránkon.
Még egy ilyen kép. Kicsit még giccses is. Szerencse, hogy hideg van, így nem annyira folyunk el az érzelmektől.
Este Animal Planetet nézünk. Tőlünk 3 méterre legelnek a zergék. Sokszor körülvesznek teljesen, csak veszed észre, hogy a hátad mögött felbukkant még kettő. Figyeljük a szokásaikat, hogyan nyalják a földet, hogyan kergeti el az erősebb a gyengébbet egy helyről, majd megy ő is utána. Csodálatos esténk van, ennél szebb még sosem volt a hegyen.
Kukut eladom zergepásztornak, nagyon ért a zergék legeltetéséhez.
2. nap: Bucsecs és Nagy-Magura
Reggel korán keltünk. Én 3-kor. Írtam, képeket válogattam, majd napkelfeltét néztem (nem helyesírási hiba, szeretem ezt a szót).
Aztán elbúcsúztunk a srácoktól, akik szétfagyva indultak vissza az autójukhoz. Búcsúztunk a refudzzsótól is, és izgi rajzaitól.
Elindultunk lefelé. A lila gatyám táncot járt, mikor megláttuk az első bokor áfonyát, amin termés is volt. Aztán a másodikat, a harmadikat, és több százat.
Jóllaktunk kukujzával. Aztán megreggeliztünk. Aztán megint jóllaktunk kukujzával.
Futólépésben elindultun Törcsvár felé. Találkoztunk felfelé igyekvő emberekkel. Mindenki a medvétől félt. De a hegyre felfelé jövet is ez volt, mindenki be volt tojva a medvétől. Voltak, akik petárdáztak óriási petárdákkal, voltak, akik percenként fújtak a sípjukba, voltak, akik vuvuzellával fújtak rendszeresen. Tiszta bolondokháza, nem lehet élvezni a csendet, mert mindenki zajong félelmében.
Az első forrásnál megálltunk, jól lemosdottunk, ruhát is mostunk. Egyszer hallom, hogy megint jön egy zajongós. Megvártam, hogy elég közel érjen, s kettőt nagyot mordultam. Nagyon megijedt. Elkezdett barátságosan beszélni hozzám, mintha medve lennék. „Deci ești aici” – ezt mind mondogatta elégge betojtan. Mikor már többedszer mondta, visszaválaszoltam, hogy igen, itt vagyok, és ő is idejöhet. Ilyen boldog embert még életemben nem láttam, amint előbújt a bokor mögül egy hatalmas medvesprayvel a kezében. Egy láda sört is fizetett volna örömében, hogy túlélte a medvetámadást.
Törcsvár határában megtekintettük a felvonós bringás bizniszt. Érdekes, hogy mennyien vannak.
Apropó, ugyanitt keresek Udvarhely környékén olyan kamaszkorú srácot/csajt, vagy akár csapatot, akivel Kuku fiam el tudjon menni bringázni rendszeresen és hosszan. Downhillesek nem érdekelnek, csak olyanok, akik felfelé is tekernek. Nem hiszitek el, milyen nehéz ilyet találni, már két éve keresem, hiába.
Törcsváron egy nonstop Drakula-napi búcsús vásár van. A farkaslakiak, korondiak, parajdiak otthon érezhetik magukat ott.
Menő minden, ami magyar.
Akarok kenyeret venni. Látok valami normálisabbat. Székely kenyér, dicséri az eladó néni. És ő is félig székely, teszi hozzá. Én is minimum félig az vagyok, mondom. Meglepődik, ő azt hitte, hogy egy románnak nyomja a reklámdumát. Hirtelen elkezd magyarázkodni, hogy nem tud magyarul. De nagyon kedvesen szolgál ki.
Jó drága a Diószegi kenyér. 50 lejt hagyok ott a néninél. Támogatom a kiesős szentgyörgyi profi focit, pedig rühellem, hogy erre ennyi pénz megy el, s másra semmire se jut. Arra nincs pénz, hogy az embereket, a tömegeket megmozgassuk, egészségessé tegyük, vagy arra, hogy a saját profi sportolóinkat megbecsüljük, hogy meg tudjanak ebből élni. De hogy idegeneket hozzunk jó drágán, s a színesbőrűnek úgy drukkoljunk, mintha székely lenne, arra van pénz bőven.
Összesen kb. 300 lejre vásárolok kaját itt. Elég kell, hogy legyen egy hétre, míg Magurán és Királykőn keresztül eljutunk a Fogarasi feléig. Több mint 10 kiló kaja. Átszervezzük zsákjainkat, bepakolunk mindent.
A várral szemben, egy réten ebédelünk, friss kapros ordát paradicsommal. Ezt a rétet már ismerem, gyerekkoromban voltam egy pionírtáborban itt, és minden nap lehoztak játszani erre a rétre. 1990 nyarán volt, pár hónappal a vásárhelyi fekete március után. 12 éves voltam, vásárhelyiek voltunk, és én voltam az egyetlen magyar a tízszemélyes hálóban. Minden nap megvertek. Minden nap. Csak azért, mert én magyar voltam, ők pedig mind büszke „vátrások”. Na, én azóta nem hiszek a gyűlöletre épülő nacionalizmusban. Legyen az akár magyar nacionalizmus is.
Hihetetlen, hogy ezek az üdítőreklámok mennyire elöntötték az üdülőtelepeket. Bușteni tele van Coca-Colás feliratokkal, Sinaia Pepsivel. Akármerre nézel, látsz párat.
Elindulunk a hegyre. Életem egyik legnehezebb mászása következik. Meleg van, folyik rólam a víz, a zsákom 20 kiló fölött jóval, a Kukué is 15 fölött. 10 kilónyi kaját pakoltunk be itt Törcsváron, legalább egy hétre valót, elég kell, hogy legyen a Királykőig tartó útra, a Királykőre, és a Fogarasi nagy részére.
Szakadunk meg, úgy mászunk felfelé. Sokszor megállunk, és nem nagyon jön, hogy továbbmenjünk. De legalább szép a kilátás a Bucsecs felé. Egy olyan utat választottunk, ami a Nagy-Magura felé visz. Ez 300+ méterrel több szintkülönbség, de legalább meglátogatjuk a Nagy-Magurát, amit évek óta nézegetünk a Királykőből, hogy vajon mi lehet az a sziklás hely.
Annyi málnát zabálunk, hogy émelygek tőle. S még mindig marad jó pár vödörnyi a bokrokon.
Bosszút állok a fiaimon. Otthon mindig leeszik előlem, a málnát, mindent felfalnak, aminek csak rózsaszínes árnyalata is van, én csak zöld málnát tudnék enni. Most megbosszulom galádságukat, még ha bele is halok a nagy málnazabálásba.
Kuku mondja, nem jó hely ez sátrazni. Szerintem rossz sem, biztos nem jár sok medve errefelé, ha ennyire tele vannak a málnabokrok.
Gyönyörű helyen kapunk sátrazóhelyet, ennél jobb helyen ejsze soha nem sátoroztam. Alattunk-fölöttünk sziklák, pompás panoráma a Királykőre.
Esti kilátás Zernyest és Kotla felé.
Jól alszom. Nagyon jól. Ilyen jól hónapok óta nem aludtam.
1 .nap: Bucsecs
Hosszú napunk volt, beletelik pár napba, mire elmesélem. Most éjjel 3 van, fekszem a menedékkunyhóban, s a hálózsákom alatt pötyögök.
Korán keltünk, fél 7-kor indultunk. A nap első sugarai már mászás közben értek.
Habár legtöbben a Déli-Kárpátok gerincutat Sinaiáról kezdik, én nem szeretem annyira az onnan felvezető piros sáv jelzésű utat. Sípályák, kommunista és eklektikus épületek sora rondítja el. Ezért inkább Bușteni-ből vágtunk neki, a Kicsi Zsepiken, a Caraiman völgyén. De legalább Sinaia szalámit reggeliztünk.
Ez egy szép sziklás, és jó meredek út. Húszkilós hátizsákkal még meredekebb.
Nem vagyok túlságosan formában. Kuku sem. Az elmúlt másfél hónapban nagy túrát nem nyomtunk, minden túrázós időnket arra szántuk, hogy pár haverrel felkutassunk egy évtizedek óta eltűnt, növényzettel benőtt régi túrautat, amiről sem rendes leírás, sem rendes emlék nem maradt fent. Egy sziklák közt kanyargó zergejárta öv. Izgalmas kaland a megkeresése, de nem tart annyira formában, mint a 20+ kilométeres, 2000 m szintkülönbségű túrák, amiket régebb nyomtunk. Na, de valahogy kiverekedtük magunkat a sziklákon, kibírtuk a mászást.
Jelentem, a Caraiman kabana melletti forrásokban nincs víz. Pedig most esett eleget az eső az elmúlt héten. Szárad ki a Bucsecs, sajnos. Találtunk fennebb szép tavacskákat a patakon, töltöttünk vizet, de nem inni, csak tartaléknak. Fennebb a patakon esztena van, meg a Babele turistaparadicsoma, nem inni való ez a víz.
Találkoztunk egy volt túratársunkkal. Dumáltunk röviden, majd elbúcsúztunk. 50 méter után visszaordibált, hogy megismertem-e? Mert ő megismert. Hát hogy ne ismertem volna meg. Az ember nem könnyen feledi azokat, akik szinte megölik. Két hónapja kb., hogy egy szakadékvölgyben másztunk felfelé a Bucsecsben, s a túravezető direkt megkért mindenkit, hogy menjünk közel egymáshoz és vigyázzunk, ne indítsunk el követ. Rá két percre ez a fickó, előrerohanván egy 20-30 métert, mert ő kemény, elindított egy 50-60 centi átmérőjű hatalmas sziklát, ami pattogva kezdett lefele rohanni a meredek sziklás vályúban. Azt sem tudtuk, merre ugorjunk félre a kő útjából a 2-3 méter széles, oldalt is sziklafalakkal határolt völgyecskében. Isteni gondviselés volt, hogy a 20 ember közül senkit nem kapott el a kő (vagy a fiai, mert konglomerátumból lévén, szórta a kölyköket). Volt akitől 5 centire ment el a nagy anyabolován. Bármennyire híres alpinista valaki, mert ez az iparos az, nem fogják legközelebb bevenni a csapatba, ha veszélyezteti mások életét. Ezért mondhatom róla azt, hogy csak volt túratársunk, mert a túravezetőnk ki is jelentett hogy vele soha többet.
Láttunk havat. Messze volt, nem tudtam jó fotót lőni róla, de hó volt. Az első, amit idén augusztusban látok.
A Bábák felé megyünk. Rengetegszer jártam a Bucsecsben, de ide még nem jöttem el egyszer sem. Nem csoda, tudtam, mi van itt. De most azt mondtam magamban, ezt is látni kell. Ha ez van a gerincen, s mi épp gerinctúrázunk.
Egy posztindusztriális hangulat, rengeteg lerohadt beton és féminstalláció, ipari fos, ahogy fiaim mondani szokták. Ez keveredik a sétatérbiznisszel és a bóvlikereskedelemmel.
A szfinxnél találtam egy érdekes helyet. Beálltam a körbe, nagyon erős energiája van a helynek. Közben odajött egy alcsíki magyar család, abból a faluból, ahol Borboly Csaba traktorozott. Ők is beálltak a körbe. Ők is ugyanazt érezték, sőt, lehet, hogy még többet. Nem fogom leírni, amiket mondtak, mert ebben a materialista világban sokan bolondnak gondolnák.
Az Omu csúcson nem volt nagy tömeg, de köd az annál nagyobb volt. A tejfölből csak nagy ritkán mutatta meg magát a Bucura Dumbravă csúcs vagy a verőfényben úszó Gaura völgy. A Bucura Dumbravă csúcsot, ami egy 2500-as, az azonos nevű román írónőről, hegymászóról nevezték el, aki Szekulics Fanny néven érkezett Pozsonyból, és Erzsébet királyné udvarhölgye lett, meg a román hegymászás egyik megalapítója. A Gaura völgyet valószínűleg nem róla nevezték el.
Hatalmas ködben ereszkedtünk alá a Scara csúcsról a Țigănești gerincre. Gyönyörű hangulata volt a ködnek, sejtelmessé tette ezt a vad sziklás tájat.
Egy másik szfinx.
Legutóbb tavaly jártam itt Țigănești csodálatos tornyainál, egy békülős túrán, melyen Istvánnal, az EKÉs elnökünkkel megvitattuk a kampányban történt cigányverés és az udvarhelyi politika összes aspektusát.
Szeretem az olyan embereket, akikkel nem értek egyet, de el tudok vitázni velük civilizáltan. A vita az emberi fejlődés alapja. Ezekről a sziklákról mindig az egészséges vita fog eszembe jutni, és István. És a cigányverés.
Amint ereszkedünk a gerincen, a köd szakadozik. Nyálazva lessük az áfonyabokrokat, rengeteg van, de rajta gyümölcs egy sem. Pedig a lila gatyámban vagyok, és szomorú.
Megérkezünk szerencsésen a Cigány Est refudzzsóhoz. Itt fogunk szundizni.
A refudzzsó enyhén koszos és szaga is van, de kiszellőztetve tűrhető. Két mezőségi fiatallal kell megosszuk, akik kicsivel utánunk érkeznek egy hatalmas, banánszerű sárga utazótáskával, melyen hátizsákpántok is vannak. Az egyiket közülük nem zavarják a szagok, mert a németeknél dolgozik biogázas szakmában.
Megnézünk egy nagyon szép és érdekes naplementét a Királykő mögött, miközben csonttá hűl a levegő.
A lemenő nap lenyomata a szemközti Bucșoiu-n.
Az éjszaka nehezen telik, nem alszom jól. A srácok sokat mocorognak, reggel bevallják, hogy a hideg miatt. Járkálnak is ki-be, gyanítom, hogy az esti sörök miatt is. Nagyon fáztak az éjszakai 3 fokban, mesélik másnap. Le is mondanak a tervükről, hogy az Omura menjenek.
Én nem mondok le a tervemről, hogy gyorsan leereszkedjek Törcsvárra, s még mielőtt a patika bezár, füldugót vegyek. Rajta volt a bevásárlási listámon otthon, de pont a patikába igyekezvén romlott el az autó.
0. nap: Elindultunk.
Eleinte szerdára terveztem az indulást, aztán Kuku első UTC-s duatlonversenye kedvéért átraktam csütörtökre, majd az időjárás miatt péntekre. De csütörtök délután elromlott az autó, amivel jöttünk volna, így nagy hirtelenséggel meggyőztem az asszonyt, hogy hozzon le.
Útközben vettünk egy napelemet a Decathlonban. Az asszony fizette. Mondta, hogy írjam ide, ha lehet, hogy annyira meg akar szabadulni tőlem, hogy még a napelemet is fizeti. Van humora a csajomnak.
Este 9-kor értünk Buștenibe. Lesátoroztunk a város határában, egy 10 centis mohatakaróra. Ilyen puhán még sohasem aludtam sátorban.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány hozzád hasonló szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ezért arra kérünk, ha megengedheted magadnak, akkor legyél te is az előfizetőnk.
