A művek között mindig ott vannak az emberek is

Nem tudom, miért járnak az emberek kiállításmegnyitókra, ha csak nem azért, hogy megmutassuk a kiállítónak: „Látod? Eljöttem.”

Számomra a művészet egy magányos műfaj. Ahogy olvasni is egyedül szeretek – a saját gondolataim társaságában –, úgy kiállításra is inkább akkor megyek, amikor csend van. A megnyitók többnyire nem ezt kínálják. Beszédek, köszöntések, díjak, köszönetnyilvánítás. A kötelező körök. Persze, nem akarom elvenni a kiállításmegnyitótól, ami az övé, hiszen bőven kapni információkat, de valahogy pont azt nehezíti, amiért megyek: elmélyülni, inspirálódni, belefeledkezni a gondolatokba.

És mégis, ott álltam csütörtökön a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Kossuth utcai képtárának falai között a XV. Pulzus Művésztelep kiállításának megnyitóján. Kicsit kívülállóként, sokszor az alkotások helyett a teret betöltő zsivajt figyelve.

Aztán a beszédekből mégis megmaradt bennem valami.

Nem egy műelemzés. Nem egy jól hangzó művészettörténeti idézet, hanem a válasz arra a kérdésre, hogy hogyan lesz a pusztán geometrikus tértől kezdve a fizikai valóságunkon át egészen a belső világunkig mindenből egy közös otthon?

S mi marad utánunk a tíz napos intenzív együttlétből, és hogyan létezünk egymás mellett egy olyan világban, amelyet finom, pénzszagú, szinte láthatatlan csápok hálóznak be?

A művésztelep valójában nem a kiállításon kezdődik, és nem is ott ér véget. A tíz nap együttélés, az egymás munkáira adott reakciók, a közös gondolkodás legalább olyan fontos része az alkotásnak, mint maga az elkészült mű. A jubileumi megnyitón többször is elhangzott: talán ez a Pulzus tizenöt évének legnagyobb értéke.

A megnyitó egyik visszatérő gondolata éppen az volt, hogy a művészet nem vákuumban születik. Teresa Brennan társadalomelméletét idézve arról beszéltek: az emberek folyamatosan hatnak egymásra, érzések, gondolatok és motivációk cserélődnek közöttük.

Egy művésztelepen ennek szinte kézzelfogható formája van. Az alkotók tíz napon át ugyanabban a ritmusban élnek, látják egymás munkáit, reagálnak rájuk, vitatkoznak, inspirálják egymást. Mire a kiállítás megnyílik, a falakon nemcsak egyéni művek sorakoznak, hanem egy közös időszak lenyomatai is.

Ez a sokféleség a kiállításon is visszaköszönt.

Ez a közösen megélt tíz nap nem egyetlen stílusban vagy témában jelent meg a falakon. Inkább kérdésekben. Mitől válik egy tér otthonná? Mit őriz meg egy anyag, egy tárgy vagy egy családi történet? Hogyan alakít bennünket az a közeg, amelyben élünk? Ezekre a kérdésekre keresték a maguk válaszát az idei alkotók is.

Balogh Erzsébet minimalista festményei a tér finom átrendezésével dolgoznak, Balogh Csaba geometrikus rendszerei egyszerre idézik a festészetet és a restaurátori gesztusokat, míg Siklódy Fruzsina installációi a kereteket és a tükröződéseket használják arra, hogy újraértelmezzék a teret.

Sólyom Zsuzsa természetes anyagokból építkező munkái a geometria és az anyagszerűség kapcsolatát vizsgálják, Xiao Li helyspecifikus alkotásaiban pedig a helyben talált fa válik a gondolkodás részévé.

Más munkák egészen más irányból közelítenek. Tóth Hunor a lokális terek és a kollektív emlékezet világába enged betekintést, sajátos rusztikus és keresgélő nyilvánossággal, míg Kispál Ágnes Evelin és Kispál Attila közös, limuzinos akciója ironikus kérdéseket tesz fel a művészeti élet hatalmi és társadalmi viszonyairól.

Amikor egy hely ugyanaz marad, mégis szinte minden megváltozik benne

A megnyitó egyik legerősebb pillanata mégis Vörös T. Balázs archív felvételekre épülő videója volt. Egy olyan letűnt Székelyudvarhely villant fel benne, ahol még nem autók uralták az utcákat, hanem emberek, ahol gyertyafény mellett teltek az esték, és a város egészen más ritmusban létezett. Nem pusztán nosztalgia volt ez, inkább emlékeztető arra, milyen gyorsan változik körülöttünk minden.

Miközben a kiállítás több munkája a jelen társadalmi viszonyaira reflektált, az ő videója inkább azt kérdezte meg: milyen városra emlékszünk, amikor Székelyudvarhelyre gondolunk? Nem idealizált múltat mutatott, hanem emlékezetet. Azt a furcsa érzést, amikor egy hely ugyanaz marad, mégis szinte minden megváltozik benne.

Talán ezért sem véletlen, hogy a jubileumi megnyitó nemcsak vissza, hanem előretekintés is volt, hisz Miklós Zoltán múzeumigazgató és Berze Imre szobrászművész, a művésztelep kurátora és művészeti vezetője egy gyakorlati bejelentést is hozott: a jövőben kétévente rendezik meg a Pulzus Művésztelepet. A döntés célja, hogy több idő jusson az alkotói folyamatok lezárására, a szakmai összegzésre és a következő műhely előkészítésére. A rendezvényen átadták az idei díjakat is, majd pezsgős koccintással zárult az este.

A hivatalos program végén lassan elcsendesedett a terem. A mikrofont felváltották a halk beszélgetések, az emberek újra odaléptek egy-egy képhez, visszafordultak egy videóhoz, vitatkoztak egy installáció előtt.

És talán ekkor értettem meg, miért léteznek mégis a kiállításmegnyitók.

Nem azért, mert ott lehet a legjobban megnézni egy kiállítást. Valószínűleg nem akkor lehet.

Hanem azért, mert egyetlen estére láthatóvá teszik azt a közösséget, amelyből ezek a munkák megszülettek. A műveket talán később valóban jobb csendben megnézni. De néha jó látni azt is, hogy mielőtt felkerültek a falra, emberek között éltek.

És bár én továbbra is jobban szeretem egyedül, csendben nézni a műveket, most legalább tudom: a magányos gondolataim mögött ott dobog egy egész várost összekötő, élő és lüktető alkotói ritmus.