A kamillateát inkább idd meg te: a kéretlen tanácsadás elviselhetetlen könnyűsége

A világon kétféle ember létezik: az, aki átélte már a cluster-fejfájást, és az, aki szerint a kamillatea gőze és a levendulaolajos halántékmasszázs mindent gyógyít. Utóbbiak csoportja népesebb, jóval hangosabb, és rendíthetetlenül hisz abban, hogy a neurológiai tudományok évszázados lemaradását ők képesek pótolni egy jól irányzott „próbáltál már több vizet inni?” felvetéssel.

Azt persze nem állítom, hogy a kamillatea teljesen haszontalan. Például kiválóan alkalmas arra, hogy az ember megigya, miközben azon gondolkodik, miért kell neki harmincadszor is elmagyaráznia, hogy a cluster-fejfájás nem egy különösen makacs másnaposság.

A cluster ugyanis nem az a fejfájás, amelyet egy kis pihenéssel, folyadékpótlással vagy a képernyő előtt töltött idő csökkentésével el lehet intézni. Egy neurológiai betegség, amelynek rohamai során jellemzően a fej egyik oldalán, a szem környékén jelentkezik egy rendkívül intenzív fájdalom. A rohamok naponta többször is visszatérhetnek, akár heteken vagy hónapokon át, itt olvashatsz bővebben a betegséggel kapcsolatos saját tapasztalataimról. Vannak rá orvosilag megalapozott kezelések, csak éppen a kamillatea és a halántékmasszázs nem tartozik közéjük.

Ezt azért fontos tisztázni, mert különös jelenség figyelhető meg, amikor valaki egy számára ismeretlen betegségről hall. A legtöbb ember nem azt kérdezi, hogyan működik, mit mondanak róla az orvosok, vagy egyáltalán mivel jár együtt. Hanem rögtön megoldást keres. Lehetőleg olyat, amelyet már ismer, könnyen elérhető, és nem igényel többet néhány másodpercnyi gondolkodásnál.

A probléma mélysége és a megoldás egyszerűsége között ilyenkor fordított arányosság figyelhető meg. Minél kevesebbet tudunk valamiről, annál magabiztosabban tudjuk megmondani, mit kellene tenni.

Persze a tanácsok többsége jó szándékból születik. Legalábbis szeretném ezt hinni. Nem gondolom, hogy a levendulaolaj hívei titokban arra törekednének, hogy tovább nehezítsék a clusteresek életét. Sokkal valószínűbb, hogy valóban segíteni szeretnének. És talán éppen ez az egész történet legérdekesebb része.

Miért olyan nehéz elviselnünk, ha valakinek baja van, és mi nem tudunk rajta segíteni?

Ha valaki a saját problémáját tárja elénk, arra emlékeztet bennünket, hogy a világ nem mindig működik úgy, ahogyan szeretnénk. Vannak betegségek, amelyekre nincs egyszerű megoldás. Vannak veszteségek, amelyeket nem lehet jóvátenni. És vannak helyzetek, amelyekben minden igyekezetünk ellenére sem tudunk érdemben segíteni.

Ezt viszont nehéz elfogadni. Sokkal könnyebb előhúzni egy tanácsot, amely nem is annyira annak kínál megoldást, aki kapja, mint inkább annak hoz megkönnyebbülést, aki adja. Már nem kell tehetetlenül állnia a másik ember problémája előtt. Mondott valamit. Segített. És ha a tanács nem működik? Nos, az már rendszerint nem a tanácsadó problémája.

Sőt, időnként egészen érdekes szerepcsere történik. A beteg ember, aki eredetileg talán csak szeretett volna beszélni arról, min megy keresztül, egyszer csak azon kapja magát, hogy neki kell megnyugtatnia a környezetét.

– Köszönöm, nagyon kedves tőled.
– Igen, hallottam már róla.
– Nem, sajnos nem használ.
– De tényleg köszönöm.

És mindezt lehetőleg megfelelő arckifejezéssel, mert ha a harmincegyedik csodarecept hallatán már nem sikerül őszinte hálát színlelni, könnyen megkaphatja, hogy milyen elutasító, pedig csak segíteni akartak neki.

Nekem néha már a magyarázat elején elfogy a lelkesedésem. Amikor elmondom, hogy cluster-fejfájásom van, gyakran látom a másik arcán felvillanni a felismerést: ja, fejfájás! Azzal neki is volt már dolga. És mire sikerülne hozzátennem, hogy ez azért valamivel bonyolultabb történet, rendszerint már úton van az első tanács.

Egy idő után az ember egészen különös szakértelemre tesz szert: megtanulja, hogyan lehet udvariasan elhárítani olyan tanácsokat, amelyeket már tucatnyi alkalommal hallott. Én például lassan többféleképpen tudom megköszönni a kamillateát, mint ahány kezelési lehetőséget az orvostudomány kínál a cluster-fejfájásra. Miközben a rohamok alatt időnként a saját létezésemet is nehezen viselem el, a rohamok között még arra is figyelnem kell, nehogy megbántsam azokat, akik segíteni szeretnének.

Így válik a segítségnyújtás újabb feladattá annak, akinek eredetileg segíteni szerettek volna.

Ha nem gyógyultál meg, biztos valamit rosszul csinálsz

Ráadásul a kéretlen tanácsok egyik különösen bosszantó tulajdonsága, hogy gyakran magukban hordoznak egy ki nem mondott feltételezést: a problémád talán azért nem oldódott még meg, mert nem próbálkoztál eléggé. Nem ittál elég vizet. Nem sportoltál eleget. Nem gondolkodtál elég pozitívan. Nem próbáltad ki azt a módszert, amelyről a szomszéd unokatestvére olvasott valahol. Mintha a szenvedés és a megoldatlanság mögött szükségszerűen valamilyen személyes mulasztás állna.

És ezen a ponton a történet már régen nem a fejfájásról szól.

Hiszen a kéretlen tanácsadásnak szinte minden élethelyzetben megvannak a maga szakértői.

A munkanélkülinek csak egy kicsit kitartóbban kellene keresnie. A depresszióval küzdőnek többet kellene mozognia, és nem szabadna annyit foglalkoznia a negatív gondolatokkal. A gyermeket hiába váró párnak el kellene engednie a görcsös akarást, mert akkor biztosan sikerül. A gyászolónak pedig ideje lenne továbblépnie, hiszen az élet megy tovább.

Minden problémára akad valaki, aki egyetlen mondatban képes megfogalmazni azt a megoldást, amelyet az érintettnek hónapok, évek, esetleg egy egész élet alatt sem sikerült megtalálnia.

A legkülönösebb, hogy ezek a mondatok önmagukban néha még igazak is lehetnek. A mozgás valóban jót tehet a mentális egészségnek. A kitartás valóban segíthet munkát találni. A vízivás pedig kifejezetten hasznos tevékenység, különösen akkor, ha az ember szomjas.

Csakhogy egy tanács értékét nem kizárólag az határozza meg, hogy általában véve igaz-e. Hanem az is, hogy kinek, mikor, milyen helyzetben és milyen felhatalmazással mondjuk.

A „próbáltál már több vizet inni?” kérdés például teljesen helyénvaló lehet, ha valaki arról panaszkodik, hogy egész nap a tűző napon dolgozott, és kiszáradt. Kevésbé szerencsés, ha valaki éppen arról beszél, hogy évek óta egy súlyos neurológiai betegséggel él együtt.

A különbség nem a vízben van. Hanem abban, hogy figyeltünk-e egyáltalán arra, amit a másik mondott. Mert talán ez hiányzik leginkább a kéretlen tanácsokból: a kíváncsiság arra, hogy a másik ember mit él át, mire van szüksége, mit próbált már, és szeretne-e egyáltalán tanácsot kapni.

Ehhez ugyanis előbb hallgatni kellene. Esetleg kérdezni. Aztán elfogadni a választ akkor is, ha abból nem következik semmilyen látványos megoldás.

És van ebben valami zavarba ejtően nehéz: szembenézni a saját tehetetlenségünkkel. Hogy nem mi leszünk a történet hősei, akik egy váratlan felismeréssel megváltoztatják a másik életét. Nem a mi tanácsunk bizonyul annak a hiányzó láncszemnek, amelyre az orvostudomány, a család, a barátok és maga az érintett sem gondolt.

Egyszerűen csak ott vagyunk.

És talán ez is elég lehetne.

És persze én sem vagyok kivétel

Bizonyára én is osztogattam már kéretlen tanácsokat. Valószínűleg nem is keveset. Mások problémái kívülről nézve mindig áttekinthetőbbnek tűnnek, mint belülről, és a saját bölcsességünk korlátait is meglepően nehéz felismerni.

Talán én is mondtam már valakinek, hogy ne aggódjon annyit, engedje el, gondolkodjon pozitívabban, vagy egyszerűen próbálja meg másképp csinálni. Könnyen lehet, hogy közben ő pontosan ugyanazt érezte, amit én most, amikor valaki a cluster-fejfájásomra egy újabb gyógynövényt ajánl.

És valószínűleg én is segíteni akartam.

Ez persze nem ment fel sem engem, sem a többi önjelölt szakértőt. Legfeljebb emlékeztet arra, hogy a kéretlen tanácsadás nem valamiféle különösen ostoba emberekre jellemző szokás, hanem nagyon is emberi reflex.

Amelyet talán érdemes lenne időnként visszafogni.

Nem kell minden problémát megoldanunk. Nem kell minden történethez hozzátennünk a saját tapasztalatunkat. És nem kell minden szenvedő embernek bebizonyítanunk, hogy mi azért tudunk valamit, amit ő még nem. Néha elegendő lenne annyit mondani:

„Fogalmam sincs, milyen lehet ez, de sajnálom, hogy ezen mész keresztül.”

Aztán megkérdezni, segíthetünk-e valamiben.

És most, hogy több ezer karakteren keresztül magyaráztam, miért kellene leszokni a kéretlen tanácsokról, hadd adjak még egyet: legközelebb előbb kérdezd meg, kíváncsi-e rá a másik.

Ha nem, a kamillateát inkább idd meg te.