> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Ti mennyit adtok?
- URL: https://www.uh.ro/ti-mennyit-adtok/
- Published: 2019-08-09T11:26:21.000Z
- Updated: 2025-04-01T17:00:20.000Z
- Description: Megnőttek az igények, nőnek az árak is a lagzikon, de igazából kinek jó ez, mennyire fenntartható, avagy mikor pukkad ki a lufi?
- Author: Szilágyi István
- Tags: Vélemény, boríték, esküvő, lagzi, lakodalom, nászajándék, násznép, nyereség, profit, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 16:47

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/naszajandek-boritek2-1.jpg)

##### Nőttek az igények, nőnek az árak is a lagzikon, de vajon nem léptük át a határt, amin túl az örömből teher, az ajándékból tartozás vagy felfújt nyereség válhat?

Csak meg kell kérdezni az ifjú párt vagy a násznagyokat, hogy rájöjjünk: lassan egy vagyonba kerül lagzit szervezni. Ezer lej ide, kétezer lej oda – ha nem euróban számolják eleve a dolgokat, pedig hol állunk mi az eurózonához képest? Egy virágfal ide, egy *fotóbút* oda, gyümölcsasztal, *candy bar*, *cocktail bar*, nemdebár? Biza a sok „csak ezer lej” felgyűl és a költségek egy jelentős hányada a meghívottak számától függetlenül ugyanannyiba kerül. 

Fájhat is a fejük rendesen, hogy miből fedezik, ha tartani akarják a lépést a korral. Márpedig (majdnem) mindenki azt akarja, hogy az **övé legyen a legszebb, a legnagyobb, a legemlékezetesebb**, felülmúlva minden korábbi alkalmat. Mintha versenyeznének egymás között a párok (főleg a menyasszonyok), hogy kinek van menőbb, mutatósabb lagzija, ruhája, vőlegénye.

# Nem úgy van, mint régen,

hogy a fiatal párnak az esküvő jelentette a közös élet kezdetét, a különválást a szülőktől. Éppen ezért a lakodalmak szerepe is mintha megváltozott volna, azaz a fókusz a közös élet megalapozásáról átterelődőtt volna magára az eseményre, a meg nem ismételhető élményre. **Nehogy már a falusi asszonyok főzzenek meg süssenek**, s a szomszéd cigányok húzzák a nótát hajnalig, mikor van rá mód díjazott szakácsot meg befutott zenekart hívni, s – miért is ne? – belső dizájnert felkérni a nagy napra! Nincs is ezzel semmi baj, ha van miből.

Mondhatná erre valaki: **könnyű nekik, úgysem ők fizetik**. Igazuk is van, meg nem is. Sok esetben már nem is olyan ifjú a pár, könnyen megtörténhet, hogy jobban keresnek, mint a szüleik, és saját zsebből előlegezik meg a költségeket, ők vállalják a kockázatot. Ettől nem lesz kevésbé igaz, hogy a hagyomány szerint **úgyis a násznép fizeti ki a mulatságot**. Lehet szépíteni a dolgokat, de nyilvánvalóan erre alapoz az is, aki szervezi, s az is, aki profitál belőle. Az elsővel semmi gond, az utóbbival annál több.

# Mi másért nőnének az árak

évről évre a lagziiparban, ha nem nyereségvágyból? Sem az ételhez, sem a sütikhez való alapanyagok, sem az italok, sem a fotók előhívása (jó vicc) nem kerülhet annyival többe, a szolgáltatók mégis az infláció többszörösével emelik a lécet. Tévedés ne essék, nem az irigység beszél belőlem, hanem a piaci etika (ha van még ilyen). **Tisztességes az, hogy más ajándékára pályázzanak**, másnak a zsebébe lessenek? Kár, hogy a törvény nem bünteti. Mert az ifjú pár tehetetlen ellene, amikor mindenki emeli az árait, s kénytelen belemenni a játékba, ha nem akar hoppon maradni.

Ámde hiába nőttek az igények, és velük az árak is, ha az adományok mértéke nem tudja tartani a lépést. Elég, ha a statisztikákat nézzük, biza a fizetések nem sokkal jobbak sem itthon, sem máshol az országban. Ott tartunk, hogy ha **valaki két-három lagziba hivatalos, az le kell mondja a nyaralását**, amire egész évben várt, vagy éjjeli őrnek kell álljon, hogy plusz bevételre tegyen szert, *neadjisten* kölcsön kell kérjen apjától, anyjától, vagy az amerikai nagybácsitól. Tegyük fel, hogy megteszi, a rokonság vagy barátság nevében, és valahogy kinyögi, de csak a kötelező minimumot, amennyit illik. Ezt mindenki tudja, elég körbekérdezni az asztalnál:

# Ti mennyit adtok?

Se túl sokat, se túl keveset, érted. Csak tudnám, hogy mióta és miért lett az a mérvadó, hogy ki mennyit *kell* adjon. Mióta függ attól, hogy ki hányad fokú rokon vagy mennyire közeli barát? **Ki találta ki, hogy nem az számít, ki mennyit keres**, és ahhoz viszonyítani? Mert bizony sok családban egy tizenharmadik vagy tizennegyedik fizetés tudná csak fedezni a „kötelezőt”. Mert bizony egy nagyvárosi lagziba már annyi a belépő, mint egy többnapos zenei fesztiválra. Pedig csak egyéjszakás kalandról van szó, és még el is kell jutni oda, a szállást se nagyon adják ingyen sehol. Sátorban, kocsiban meg nem alhatsz, ugye?

A vendég sem hülye, látja, hogy szép és biztosan drága is, amivel őt fogadják és így kényelmetlenül érezheti magát, ha nem tett eleget a borítékba. Ő nem kérte, el se várja, vagy nem is tud róla, hogy mi újjal kínálhatják, de mi mást tehetne, mint hogy elfogadja a táncba hívást, ha már ott van. És akkor úgy érezheti, tartozik is érte, és mélyebbre nyúl. Ha egyáltalán tud.

# De mi van, ha lyukas a zseb?

A többletköltség az ifjú párt terheli, így nem csoda, ha alig marad valami, nászútra vagy egy használt autóra való, sőt, **örülhetnek, ha nem jönnek ki mínuszban**. Ettől a ponttól akaratlanul is áteshet üzletbe az ünnep, hiszen a számok törvénye azt sugallja, hogy csak akkor „éri meg" lagzit szervezni, ha minél több vendéget hívnak meg. Viszont egy dologgal nem biztos, hogy számolnak: a nászajándék sokszor visszatérítendő kölcsönnek bizonyul, minden visszahívásnál illik megjelenni, és hasonló mértékben *kotizálni*. Innen nézve tehát illúzió csupán, hogy több vendég több pénzt hoz a házhoz. Inkább több elvárást, elkötelezést a jövőre.

S a **falunaposra kinőtt 500-600 fős lagzikon** hova lesz a meghitt, családias hangulat? **Kinek jó, ha a személyekből számok lesznek**, a rokonokból költségvetési tételek, a barátokból meg szponzorok, akik – jó esetben – egyet szelfizhetnek az egybekeltekkel, de több figyelemre ne nagyon számítsanak. Azoknak meg a sok jövés-menéstől, sorbanállós fotózkodástól, parketten ráncigálástól (értsd: menyasszonyi tánc) nem hiszem, hogy sokkal jobban telne. Nem egy olyan lagzin voltam, hogy a vőlegény és a menyasszony alig várták, hogy mindenki hazamenjen és ágyba bújhassanak – nem, nem azért, hogy elköltsék a nászéjszakát.

# **Félreértés ne essék,** 

nem akarom senkinek a kedvét szegni a lagziktól, de talán nem ártana újragondolni az egészet, hogy **ne váljon az örömből teher, az ajándékból tartozás** **vagy felfújt nyereség**. Hogy az ember jókedvvel és könnyű szívvel, zsebbel mehessen ünnepelni, mulatni, örülni az ifjú párral. Alább hagyni a költségekkel, szűkebb körben tartani, a semleges pénz helyett személyes ajándékot adni, mennyivel másabb volna, mint egymást csődbe hajtani, puszta kényszerből, amíg más röhög a markába.

Nyilván, a fejlődést nem lehet és nem is kell megállítani, s kicsi az esélye, hogy újra az asszonyok főzzenek, meg a félnótás zenéljen, de talán a kevesebb mégis több lehet. Kevesebb flancolás, vékonyabb hab a tortán, de több „öröm és boldogság”. Persze, hiú remény, hogy a vendéglátók, szolgáltatók maguktól alább hagynák az árakat, de talán akad két bátor jelentkező, aki megtöri a spirált, és azt mondja: **köszi, ezt már nem kérem.**