> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Szentegyházasfalu esete a román nemzetállammal
- URL: https://www.uh.ro/szentegyhazasfalu-esete-a-roman-nemzetallammal/
- Published: 2021-06-04T16:22:15.000Z
- Updated: 2025-04-01T15:18:58.000Z
- Description: Ha bebizonyosodott volna, hogy Székelyföld kellős közepén fekvő hegyvidéki falucska román gyökerekre tekint vissza, megkérdőjelezhetővé tette volna a székely nép egész történelmét.
- Author: Máté Emőke
- Tags: Kultúra, Demeter Csanád, nemzetállam, nemzetépítés, Oláhfalu, román, Szentegyháza, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 16:38

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_456311-1.jpg)

##### Szentegyháza vagy Oláhfalu?

###### fotó: Demeter Csanád

Világunk és azzal együtt minden, amit természetesnek tekintettünk, kifordulni látszik önmagából. Filmszerű az egész. Panaszkodunk, félünk, s bár nem szeretném lekicsinyleni napjaink problémáit, akaratlanul is eszembe jut, hogy az előző évszázad sokszorozottan borzalmasabb volt. Mondhatnánk, hogy már történelem, és az a fontos, ami most történik. Mégis néha – akár figyelemelterelés gyanánt – érdemes a múltban kutakodni, érdekes eredményekre juthatunk.

Az első világháború után Románia területe lényegesen bővült, s az új területeken jelentős lakosságnövekedés ment végbe. Nemsokára látszólag lecsendesedő, de a felszín alatt fortyogó világ közepén találja magát az új ország.  
Ilyen időkben úgy tűnik, mi sem fontosabb egy összetartó nemzetállamnál, ami képes kiállni a nehézségeket, így a következő években Nagy-Románia pontosan erre törekedik.

Ennek érdekében kezdetét vette a román nemzetépítés, melynek nem titkolt célja volt bebizonyítani, hogy a székelyek nem mások, mint elmagyarosodott románok, akiket minél előbb vissza kell téríteni ősi népükhöz és vallásukhoz. A „visszarománosítási” politika kulcsfigurája pedig Szentegyházasfalu lett, aminek már csak hajdani neve (Oláhfalu) elegendő bizonyítékként szolgálhatott a román eredet bizonyítására. A témáról **Demeter Csanád** helytörténésszel beszélgettem, aki részletes tanulmányt írt a témában, mely megtekinthető a [ME.dok folyóirat 2021/1](https://www.medok.ro/sites/medok/files/publications/pdfs/2021%5F1%5FCS4.pdf?ref=uh.ro) lapszámában.

Eredetileg az első világháborús eseményekről szerettem volna kérdezni, de, mint kiderült, a település ez után kapott igazán reflektorfényt. **Ha bebizonyosodott volna, hogy Székelyföld mondhatni kellős közepén fekvő hegyvidéki falvacska román gyökerekre tekint vissza, megkérdőjelezhetővé tette volna a székely nép egész történelmét** – vágott bele a témába Demeter Csanád. Éppen ezért az országvezetés nacionalista körei válogatott eszközökkel igyekeztek bebizonyítani mind Oláhfalu, mind Székelyföld román eredetét. A névelemzéssel kezdték, majd az oktatást használták fel, meggyőző előadásokat tartottak, „hiteles” tanulmányokkal bizonygattak, s mi több, templomokat is építettek, hogy a „hazatalált” székely nép bátran gyakorolhassa „ősi hitét”.

# Hogy is hívnak, *pui de dac*?

A település keletkezésének a pontos dátuma és megnevezésének eredete nem ismert, ezért a román és magyar történetírásban más-más eredetmítosz szerepel.

A magyar történészek az Oláhfalu nevet egy bizonyos **Oláh János** **nevezetű pásztor emberre eredeztetik vissza** – vázolta fel Csanád, majd hozzátette, hogy többek között van még egy másik lehetőség: „*a közeli Tolvajos-tető vidékén gyakoriak voltak a rablások, de egy oláh embernek volt itt egy fogadója, »Oláh fala«, ami menedéket nyújtott akár az éjszaka közepén is.*”

**A román történészek sokáig egy 1301-ben, Ulászló magyar király (Vladislav) által kiadott diplomára hivatkoztak, melyet az Oláhfaluban lakó kenézek számára adott ki.** Az okirat a község jogait biztosította, illetve csak biztosította *volna* a székelyekkel szemben. Ugyanis, mint később kiderült, a román tudományosság egy XIX. századi hamisítványra tett, ráadásul Ulászló király 1424-ig nem is létezett. Ezen az úton tehát nem sikerült bizonyítaniuk, hogy Szentegyháza és ezáltal egész Udvarhely szék őslakói románok voltak.

„A román nacionalista körök mindenképpen annak bebizonyítására törekedtek, hogy a székelyek elmagyarosodott románok, akiket vissza kell téríteni ősi nemzetükhöz és vallásukhoz.” – számol be Csanád a tanulmányában az eseményekről, **Gidó Attila** *Oktatási intézményrendszer és diákpopuláció Erdélyben 1918–1948 között* című munkájára hivatkozva.

Kezdetüket vették hát a névelemzések, családfakutatások Székelyföld szerte. **Gyakran már csak ez is elegendő volt ahhoz, hogy valakit román nemzetiségűnek nyilvánítsanak, ha a neve lefordítható volt románra.** Aki pedig görögkatolikus vallású volt, minden kérdezés nélkül, automatikusan „új” nevet kapott. A román nemzetiségűnek mondott emberek pedig kötelesek voltak gyermekeiket állami iskolába adni.

A névelemzések és fordítások abszurditására remek példát találhatunk az említett tanulmányban: *„Zokogva jelenik meg a népirodában egy székely asszony, Keresztes Ignácné, Máté Juliska. Előadja, hogy ő magyar, az ura is magyar. De az uráról kisütötték, hogy görögkatolikus, tehát román, mint hogyha nem lenne elég magyar görögkatolikus a világon?! Ám de a nagyobb nyomaték kedvéért azt állítják a beavatottak, hogy akit Keresztesnek hívnak; az valaha Cheresteșiu lehetett.”*

# Kultúrzóna

Az oktatás volt a másik „nagyromán” nemzetépítési eszköz. Az 1924\. július 26-ai román oktatási törvény értelmében kötelezővé és ingyenessé válik az elemi oktatás. **Constantin Angelescu**, a kor vallás- és közoktatásügyi minisztere azt nyilatkozta a témában, hogy az elemi oktatás megszervezése és irányítása kizárólag az állam feladata, így alapításuktól függetlenül az iskolák működtetése a minisztérium engedélyéhez kötött, emiatt visszaszorult a kisebbségi anyanyelvű oktatás.

Az asszimiláció felgyorsítása érdekében bevetették a „kultúrzóna” politikáját, vagyis a színtiszta magyar településekre 50%-kal magasabb bérekkel csábították a román pedagógusokat. Földet, lakást, nyugdíjkedvezményeket és más kiváltságokat ígértek az idetelepülteknek – hivatkozik Demeter Csanád a **Szabó K. Attila** *Az első világháború és az azt követő békediktátum hatása az erdélyi tanítóképzésre és népoktatásra* című munkájára.

A gyerekek állami iskolába íratása is olyan módon zajlott, mint a névelemzések, változtatások. Szentegyházasfaluban az intézményt magát is elvették volna, hogy helyet adjanak az állami iskolának, azon az alapon, hogy az intézmény a községé és a község az államé, így az épület is az államé. Nem számított, hogy azt a római katolikus egyház építette 1881-ben az egyházközség pénzén, a közbirtokosság együttműködésével.

A témában érdekelt udvarhelyszéki román értelmiségi réteg memorandumot nyújtott be Constantin Angelescu tanügyminiszternek, amelyben a támogatását kérik a „nemzeti érzésükből kivetkőzött” székelyek „visszarománosításához” arra hivatkozva, hogy Székelyföld lakosságának 40 százaléka román eredetű.

De először nem Angelescut keresték meg, hanem elődjét. Azonban **Dimitrie Gusti** saját szemeivel akarta látni a térséget, így 1933 nyarán meglátogatta a székelyföldi iskolákat és **nem fogadta el az érveléseket**. Különösen Oláhfaluval kapcsolatban akarták meggyőzni, a település nevére hivatkozva, de a miniszter urat kísérő **Réthy Imre képviselő**, Udvarhely város volt polgármestere felvilágosította őt, hogy a település neve az első lakosának, Oláh Jánosnak a nevét örökíti meg. Rámutatott arra, hogy az anyakönyvben is évszázadok óta csak magyar családnevek vannak, csak néhány évtizede bukkan fel egy román pásztorcsalád, akiknek a leszármazottai képviselik a mai románság jelenlétét Oláhfaluban – olvashatjuk a *ME.dok* aktuális számában.

# Templomot de, kinek?

S ha már úgyis megváltoztatták már az ember nevét, „nemzetiségét”, román iskolát és óvodákat hoztak létre, a vallás következett. Óriási nagyságrendű összegeket vettek fel a költségvetésbe, templomépítés szándékával. Olyan helyekre terveztek görögkatolikus vagy görögkeleti templomokat, ahol máig indokolatlan lenne jelenlétük, mint például Kisbacon, Felsőrákos, Bardoc, Olasztelek, Petek, Kobátfalva, és Erdőfüle, Homoródszentmárton, Homoródkarácsonyfalva, Abásfalva, Székelykeresztúr vagy Szenterzsébet.

A nemzetépítés programjába tartoztak még az *Astra* román kulturális egyesület tevékenységei is, akik előadások sorozatát szervezték meg Székelyföld-szerte, abban bízva, hogy felébreszthetik a székelyek román öntudatát.

„*Az állami szervek megtettek mindent, hogy bebizonyítsák a település székely-román eredetét, ennek megfelelően tudatosan igyekeztek a községben fellazítani az etnikai viszonyokat. Román tisztviselőket neveztek ki, államosítani szerették volna a község egyetlen római katolikus iskoláját, miután ez nem sikerült, külön állami iskolát hoztak létre, ahová névelemzés útján köteleztek tanulókat beíratni, a településnek csak a román elnevezését (Vlăhița) lehetett hivatalosan használni, és még sorolhatnánk. Mindezek ellenére a helyi lakosság makacs kitartása eredményesnek bizonyult, hiszen bármennyire is nagy nyomás nehezedett rájuk, nem adták fel nemzeti identitásukat*” – vonja le a következtetést Csanád a tanulmány végén.

Szavait jól kiegészítik és alátámasztják **Berényi Margit** gondolatai, aki Szentegyháza egykori római katolikus iskolájában volt tanítónő, talán a legismertebb személyisége a községnek: „*1896-ban, az ezeréves fennállás emlék-esztendejében kimondja a képviselőtestület, hogy a község neve hivatalosan: Szentegyházasfalu. Sajnos a népbe úgy belegyökerezett az Oláhfalu, talán mert rövidebb név, hogy nem tud leszokni róla. Pedig ez a név bajt, szenvedést hozott reánk a 22 éves román megszállás alatt* (utalás az 1918 és 1940 közötti időszakra - szerk.)*. Természetes dolog, hogy a románok arra magyarázták az Oláhfalu nevet, hogy ez a falu régi román település. Tűzzel, vassal azzá akarták hát tenni a legrövidebb idő alatt. Szomorú idők voltak ezek. Előbb az 1924-ben létesített román állami óvodával és iskolával akartak célt érni a románosítás terén. Tiszteletre méltó volt a lakosság öntudatos, kemény ragaszkodása katolikus magyar voltához és iskolájához*”.