> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Mesék és hazugságok a Madarasi öregéről
- URL: https://www.uh.ro/mesek-es-hazugsagok-a-madarasi-oregerol/
- Published: 2022-01-24T08:09:53.000Z
- Updated: 2025-04-01T15:02:52.000Z
- Description: Miért lett a Hargitán síközpont? Kiről nevezték el a Zárug pályát és hogyan avatták be a Menedékház új lakóit?
- Author: Szilágyi István
- Tags: Itthon, albert orsolya, bíró tímea, Komoróczy György, Madarasi Hargita, máthé sándor, zárug endre, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 15:37

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00099.png)

*A havas, a rengeteg örökre megbabonázta mindazokat a természetkedvelőket, akik valamikor is meghódítani vélték, akik megmászták meredélyeit, csúcsait. Aki egyszer is gyalogosan megjárta a Madarasi Hargita ösvényeit, útjait, tanúsíthatja, hogy minduntalan vissza-vissza vágyik ide –* fogalmazott [Katona Ádám](https://hu.wikipedia.org/wiki/Katona%5F%C3%81d%C3%A1m?ref=uh.ro) *A Hargita dicséretében*, melyet előszóként írt a Madarasi Menedékház 50\. évfordulós füzetébe.

Felismerve, hogy a hegy mindenkinek mást jelent, és a vágyakozás oka sokféle lehet, így folytatta az udvarhelyi közíró:

*Vajon csak természeti szépségei, az évszakonként és napszakonként más-más arculatú ősrengeteg, vagy névadói, a töménytelen jótorkú szárnyasénekes, akik különösen tavaszonként koncerteztek lélegzetelállító csodálatosan, vagy a nyáresti szikrázóan fénylő csillagok meg az égboltot átszelő Csaba útja, az őszi ég mélykékje, vagy a gyümölcsöket gazdagon kínáló málnavészek, kukujzások, vagy a fák és a hegyek-dombok, téli förgetegek után különösen vakító tisztasággal csillogó hóbundája, vagy a mindenkor balzsamos levegő, meg a finom borvizek vonzzák-e minduntalan vissza az egyszer itt jártakat? Vagy talán az így sehol sem élvezhető mély pihentető alvás, mely egy-egy gyaloglásban vagy sízésben eltöltött nap után elringatja a Madarasi szerelmeseit?*

Elsőként erre a kérdésre, a vágyakozás miértjére kerestük a választ az említett füzet szerkesztőjével, **Komoróczy György** közíróval, veterán Hargita-járóval és **Bíró Tímeával**, a Menedékház új üzemeltetőjével egy téli estén, az ebédlőben. A ház 80\. születésnapi buliján **Albert Orsolya** udvarhelyi színművész faggatta őket hegy és ember közös történetéről.

# Hogy mit jelent számomra?

– vágott bele Gyuri bácsi, aki a házzal szinte egyidős, s harminc éve még ő szervezte az évfordulót és faggatta az „öregeket” a hegyről.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00086.png)

– A Hargita névvel kisgyerekkoromban találkoztam először, a szüleimtől hallottam a következő formában: *lépteink nyomán, ott fent a Hargitán*. Kérdeztem, hol fent? Hát a hegyen, mondták, de én azt nem értettem, mert abban az időben vakondtúrásnál nagyobb halmot nem láttam. Nemsokára Udvarhelyen már láttam a Csicsert, a Budvárt, a Szarkakőt, és megmutatták a Hargitát is.

> **Komoróczy György** a Szatmár megyei Domahidán született 1942\. február 10–én. Földbirtokos családját kitelepítették a szovjetek a negyvenes évek végén, így kerültek kényszerlakhelyre édesanyja rokonaihoz, Székelyudvarhelyre. 1959-ben itt érettségizett, Resicán végezte a vegyészeti technikumot (1963), ahonnan 1965-ben tért haza a helyiipari vállalathoz, 1977-től a Matrica gyár technikusa volt. Nyelvtudományi ismereteit autodidakta úton szerezte.  
>  
> Első írását a Hargita közölte (1970), ahol állandó nyelvművelő rovatot vezetett. Közművelődési és nyelvművelő cikkei jelentek meg a Munkásélet, A Hét, Utunk és az Ifjúmunkás, 1990 után a Hargita Népe, Ifi Fórum, Udvarhelyi Híradó, Székely Útkereső, Erdélyi Napló, Romániai Magyar Szó hasábjain. Többet a [Wikipédián](https://hu.wikipedia.org/wiki/Komor%C3%B3czy%5FGy%C3%B6rgy?ref=uh.ro) és a [régi uh.ro-n](http://194.38.104.52/itthon/portre/21981-komoroczy-gyorgy?ref=uh.ro) megjelent interjúból olvashatsz róla.

– **Gyerekkoromat, diákéveimet, fiatalságomat jelenti**, ugyanis 15 éves koromban voltam itt először, akkor ez a menedékház 16 éves volt, négy hónap a korkülönbség köztünk. Mi gimnazistaként, tanári felügyelettel kerültünk ide fel, nagy élet volt akkor. Bár **az italozás meg a dohányzás tilos volt**, lent Kápolnáson megvettük a szeszt s a köményest elkészítettük, diákmódra nyakaltuk a nyakolajat. A tanár rendes volt, azt mondta: *úgy igyatok, úgy bagózzatok, hogy ne lássam*. Na, de csak meglátta, lett ebből egy óriási cirkusz, valaki feljelentett bennünket a nagyon szigorú gimnáziumi igazgatónak. Én nyolcas magaviselettel megúsztam, aki hosszú szipkából szívta a cigerattát, s fújta a füstöt az üvegbe, az hetest kapott – mesélte most is jót derülve rajta.

– Abban igaza van Katona Ádámnak, hogy aki egyszer betette a lábát, az visszakívánkozik. Mi akkor télen voltunk először, nyáron máris visszajöttünk, olyan öreg Hargita-járókkal, mint **Sepsy Árpád** (*akit én Öcsi bácsiként ismertem sítáborból – szerk.*). 

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00076.png)

# – Nekem ennél fiatalabb a történetem

– kapcsolódott be Timi. – **Én előbb a hegyhez kezdtem kötődni**, már nem is tudom eldönteni, hogy én emlékszem, vagy annyit mesélték a szüleim, de minden hétvégén ki akartunk jönni. Minden második hétvégén sikerült, s mivel minden negyedik hétvégét végigsírtam négyévesen, így sikerült havonta egyszer élveznem a fent létet. Ahogy felvonó lett, és nem kellett gyalogolni, kezdett kellemesebb lenni, de feljönni a hegyre sose volt rossz. Ha egy szóban kellene megfogalmaznom, akkor **a hegy számomra a stabilitást jelenti.**

## Miért akar egy fiatal kiköltözni a hegyre és menedékházat üzemeltetni?

– A kiköltözéssel talán nem vagyok egyedül, az üzemeltetés egy szóval: meggondolatlanság – válaszolt nevetve Timi. – Azt hiszem, hogy a síoktatás hozott ki, szállást kerestem magamnak, és egy kicsit túllőttem a célon, de nem bántam meg egyáltalán. **Én elképzeltem, hogy kint fogok lakni a Madarasi Hargitán, ismerni fogok minden fát**, egész nap sítúrázok, oktatok, biciklizünk – és ennek mi lehet a módja? Kibérelni egy 30 fős panziót, 50 fős vendéglővel! A tapasztalat nem ezt mutatta, kicsit nagyobb munka, de így is sokat tudunk kijárni. A társaság is jó, összetartó csapat van. 

– Az is volt mindig – tette hozzá diszkréten Gyuri bácsi.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00152.jpg)

– Amikor felkerültem a Menedékházba, akkor szembesültem igazán, hogy **mi ez a nagy hűhó, ahhoz képest, hogy nem egy ausztriai sítelep**, még egy székes felvonó sincs – folytatta Timi. – Valahogy mindenki kötődik a hegyhez, és az elején nem értettem. Valószínűleg azért is, mert viszonylag nehéz feljutni, még mindig egy közösség vagyunk, ismerjük egymást. Mindenki **nem csak a saját dolgával törődik, átmegyünk egymáshoz, megnézzük, hogy van a másik**. Aki fent él, ritka, hogy minden nap lejárjon. Sokakat kérdeztem, hogy az anyagiak miatt (csinálják-e)? Senki nem tudott erre igennel válaszolni, ezt nem lehetne másképp csinálni. Nem meglepő, hogy a *székelyek szent hegye* nevet kapta, valamit mindenki érez.

# Nagy összetartás volt régebb is,

erősített rá Gyuri bácsi később, szerinte „igazi turistaszellem” létezett, ami neki úgy tűnik, most is él.

– **Itt mindenki turista volt, nem számított, hogy igazgató vagy munkás**, tegeződött mindenki mindenkivel. Ha az étel valakinek elfogyott, *tessék, adok én neked*. Gyalog jött mindenki Kápolnás felől, a turistákat várták, elébe mentek, segítettek nekik csomagot vinni, mert a Döglesztőig biza kifáradt a társaság. **Csoma Pista** bácsi (*a ház sokat emlegetett gondnoka, 1942-től 1968-ig, megszakításokkal*) a viharlámpást kiakasztotta a homlokzatra, hogy a ködben is lássák, jódliztak, kiabálták, hogy: *Gyertek, ne féljetek, nem vagytok egyedül!*

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00079.png)

Sokan most is mesélnek a régi időkről, osztotta meg velünk Timi, gyakran kérdik tőle a betérők, hogy megvan-e még a nagy kályha, elmondják, hogy itt (az ebédlő külső részén) volt a terasz, fent meg az akvárium.

## A menedékház szobáit is elnevezték: Síró, Kis közös, Nagy közös – mit takartak, honnan eredtek ezek?

– A *Síró* fenn volt az emeleten, balra, hideg volt nagyon, az anekdota szerint volt egy kis nyílás is a falon, s a szél is befújt (*egyébként is a terasz mellett volt, az emlékkönyv szerint – szerk.*). Aki oda került, az biza sírt nagyon. Ugyancsak az emeleten, a lépcsőfeljárótól balra a *Kis közösben* hat-nyolc ágy, a *Nagyban* még több volt. A terasztól jobbra, a *Füstös* meg onnan kapta a nevét, hogy füstölt a kályha, csípte az ember szemét – emlékezett vissza Gyuri bácsi.

– Pont azon gondolkodtam, hogy a szobákat mivel dobjam fel, akkor megvan! Kifúrjuk a falat, elzárjuk a fűtést, s kiírjuk az ajtóra, amit kell – kapott az ötleten nevetve Timi.

# De hogy is kezdődött minden?

– Ahol mi ülünk, a Menedékház helyén, itt volt csak tisztás, körülöttünk fenyőerdő – idézte fel Gyuri bácsi az egyik alapítótag, „Máthé Sanyi bácsi” szavait, aki a feljegyzések szerint a legtöbbször járt itt fent, egészen pontosan 246-szor. 1939 őszén udvarhelyi természetbarátokkal voltak itt az akkori egyetlen építményben, egy vadászházban, ami a Súgóval szemben épült, ahol Csoma Pista bácsi háza volt.

– Egyikük, **Zárug Endre** kereskedő, a – ‘32-ben alakult – Hargita Sport Egylet főtitkára nagyon jól ismerte a környéket, vele volt néhány udvarhelyi tanár: Czikmántori Ottó, Tömöri Ödön, **Haáz Sándor**, a múzeumalapító Rezső fia, Tassaly Andor (az emlékkönyv még említi **Kováts István** fényképészt, Roth Andrást, Balássy Lajost, Kénossi Gyulát). Akkor határozták el, hogy ide építenek egy menedékházat, mert jók az adottságok, síversenyeket lehetne szervezni, meg lehet tanítani az ifjúságot az egészséges sísportra.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc_1013.png)

## Mitől ennyire jó a Hargitán sízni? Jobb itt a hónak a minősége?

– Egyszer valaki elmagyarázta, de földrajzból nem voltam jó – vállalta magára Timi a válaszadást. – Nyugati szél fúj, és a Hargitától nyugatabbra nem nagyon vannak magasabb hegyek, így itt **sokkal több csapadék hull**, november vége óta megy a sípálya és lassan sítúrázni is lehet.

– Jól mondja – bátorította kicsit Gyuri bácsi –, a Súgó pályán legtöbbször májusban is lehetett sízni.

## Apropó, hogy helyes: síel vagy sízik?

– Mindkettő helyes most már – vágta rá nyelvművelőnk, aki egy rövid magyarázattal is tudott szolgálni. – Eleinte a szakirodalom próbálta sugallni, hogy **a sízik jobban illik, mint a síel**. A testnevelési főiskolán és az irodalmi nyelvben a sízést használják, ahogy mi a köznyelvben Erdélyben, de mivel Magyarországon igen elterjedt a síel, egy alacsonyabb szintű nyelvhasználatban annak is helyet kellett adni. 

– Szóval versenyzik egymással a két alak, de a síelés túlsúlyban van, ezért örömmel hallom, amikor a magyarországi közmédiában a sízés is előfordul. Két neves nyelvész, Szabó T. Attila kolozsvári professzor és Lőrinczi Lajos Budapestről, is vitatkozott erről a hatvanas években: előbbinek a sízik, utóbbinak a síel tetszett jobban. Azt mondta Attila: *ha nem sóal, akkor minek síel?* Mert ugye, azt mondjuk, hogy sózunk. Jobban is hangzik a *zé* szép zöngéjével.

# Vissza a történelemhez

– *Na, de pénz is kell! Nem baj, megyünk Pestre.* Magyar világ volt, Máthé Sanyi bácsi ment is, negyvenezer pengőt kapott a sportminisztertől, abból kényelmesen fel lehetett építeni, berendezni, **selyempaplanok voltak az ágyakban!** – folytatta a történetet Gyuri bácsi. A feljegyzések szerint egy évig tartott az erőforrások felkutatása, Zárug Endre és Tassaly Andor szerezte meg a jóváhagyást az építéshez. A terv Budapesten készült, Debreczeni László műépítész Kós Károly stílusjegyeit követte, annyiban tért el tőle, hogy szegmensíves nyitást (*az ablak felső tokja ívelt*) alkalmazott. Az építőanyagot Kápolnásfaluból hozták fel a régi erdei úton, a Csihányoson, négy fuvarost fogadtak onnan, az ácsok, kőművesek udvarhelyiek voltak – mesélte neki a kivitelező.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00126.jpg)

„**Maga az építés jó ütemben folyt le, pénz mindig volt. 1941 szeptemberében át is adtuk a házat a megrendelőnek**” – nyilatkozta harminc éve Dénes Lajos, akit Máthé Sándor emlékei egészítettek ki: „*(...) ha jól emlékszem, 17-én. Délelőtt tíz órakor kezdődött mintegy háromszáz személy jelenlétében a tábori mise a mostani Begyűjtő helyén rögtönzött oltáron. A szentmisét Puskás Ferenc Hugolin páter tartotta. A mise után beszédek hangzottak el, jelen volt Budapestről a kultusz- és sportminiszter dr. Tárczay Felicídesz Román személyében, ott volt még dr. Váró György székelyudvarhelyi országgyűlési képviselő, valamint más hivatalos személyiségek is. A menedékház előtt huszonnégy darab tizenkét személyes asztal volt megterítve. A bankett késő estig tartott s igen kellemes emlékként él bennünk (...)*”.

A Menedékház körüli erdőt kifejezetten sípályaépítés céljából kezdték irtani, a sugói sípályát át is adták 1941 telén, majd 1942 telén a három kilométer hosszú Vargyas-völgyit is. Az utak nyáron szekérrel, télen szánnal is járhatók voltak, olvasható az emlékkönyvben, amelyben Zárug Endre korabeli röpiratát is megtaláltuk.

Három kilométeres lesiklópályával csalogatta a sízni vágyókat „hazánk legmagasabban épült korszerű sportszállójába”, ahol **mindennek külön ára volt 1942-43-ban**: nem csak a szállásért, hanem a belépésért is fizetni kellett, volt külön fűtési pótdíj, lehetett választani zuhanyzás vagy kádfürdő között, és napi háromszor lehetett étkezésre befizetni. A reklámcédula szerint összesen 124 fekvőhely mellett rádióval és társasjátékokkal felszerelt társalgó biztosította a turisták kényelmét, a csomagszállítás szánon vagy csomaghordóval volt megoldható.

# Dicső fényében azonban nem sokáig ragyoghatott,

katonák dorbézoltak benne, leégett, a háború éveiben elhordtak bútorokat. Hogyan volt az újjászületés? *–* váltott korszakot a moderátor.

– A háború után, mikor feljöttek számbavenni (Máthé Sándor mint a menedékház új gondnoka a Hargita Torna Egylet más tagjaival, köztük Haáz Sándorral), hogy mi maradt belőle, hogyan tovább, az erdőből szedtek össze edényeket, matracot. Sajnos bebizonyosodott, hogy **nem idegenek hordták el, hanem a környező falvak lakosai.** Ablakok betörve, padló kiégve, trágyadomb volt, mert a juhászok behajtották a juhokat is. Szóval, kiviselték magukat – kesergett Gyuri bácsi.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00111.png)

Elbeszéléséből és a füzetből tudtuk meg, hogy a kár és a leltár felmérése után nyomban tervezgetni kezdték, de anyagi támogatást nem kaptak az új – román, szocialista – államtól, se az újonnan alakult Udvarhelyi Munkás Testedző Egylettől, mely kezelésbe kapta a házat. A pénztelenséget tetőzte némely udvarhelyi vezetőnek az „úri” téli sportokról és magyar világban épült házról vallott felfogása. „Amit lehetett, megjavítottak, kimostak, megvarrtak, **648 ablaksszemet kellet újravágassanak**”, közben keresték az adakozókat Udvarhelyen, így sikerült 1946-ra újra lakhatóvá tenniük, de a földszint csak 1952-re, a tető 1962-re lett kész, 1964-re lett új ágynemű, széna helyett matrac – tudtuk meg Máthé Sándor emlékeiből.

# Számottevő fordulat akkor volt,

amikor a szentkeresztbányai Gábor Áron vasüzem átvette – a gyergyói turisztikai hivataltól – **1959-ben**, ekkor **Ildikó kályhákat öntöttek minden szobába, egy kiszuperált generátorral pedig először gyúlt villanyfény a házban.** 1960 nyarán megnyílt a büfé, lett újra víz a mosdóban, vécében – azelőtt „árnyékszék” volt odakint és a csorgónál lehetett mosdani. A szovátai fürdőigazgatóság 1964-től fejlesztette tulajdonosként, egy marosvásárhelyi bankigazgató (Bogdán István) „komoly támogatásával” megejtették a nagy javítást, vizet vezettek a konyhába, ugyanekkor kezdte el a faipari vállalat az ivói út építését, aminek 1967-es befejezte óta vannak sítáborok.

Később, **a hetvenes években már az udvarhelyi szocialista vállalatok is segítették**: a cérnagyár, a matricagyár, a bútorgyár és az erdészeti hivatal komoly támogatásából építették a sípályákat, felvonókat. 1975-ben átadták a 400 méter hosszú Vargyast, a 200 méteres Zárugot, egy 150 méterest a Mihályon, viszont a mai Sugó már csak az új világban épülhetett meg, mert a 80-as években „a legfőbb diktátor vadászterületévé” nyilvánították. Felépült még a Begyűjtő, a Boróka, majd saját menedékházakat húztak a gyárak, a hegyimentőké 1990-ben lett kész.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00082.png)

Egyébként a Menedékház a kilencvenes évek elején a román honvédelmi minisztériumhoz került. „Talán a sajtó nyomásának és az alapítótagok nyilvános tiltakozásának köszönhetően” Hargita megye önkormányzata vette át kezelésbe, majd privatizálták – derült ki egy feljegyzésből.

# Nem csak jót hozott a fejlődés,

már 1991-ben úgy látták az emlékfüzet szerzői, hogy **egyre többen járnak fel gépjárművel, ¼olyanok, akik könnyű szórakozásra, duhaj italozásra vágynak”**, és a menedékház jellegét is elvesztette az épület, mert nagy csoportok előre lefoglalhatták az egész házat, amit éppen e célból át is alakított az 1968-tól új tulajdonos: a Hargita megyei turisztikai hivatal udvarhelyi kirendeltsége, gyakorlatilag a Küküllő szálloda és étterem. Megváltoztatták a főhomlokzatot, beépítették a teraszt, 70 személyes étteremmé alakították az ebédlőt. Ekkor adta át végleg a kulcsot Csoma Pista bácsi is, és „sajnos a menedékház vendéglátóipari egységgé degradálódásával” **a szokások is elmaradtak.**

Azelőtt „**szabad bejárata volt bárkinek a konyhába*, süthetetett-főzhetett kedvére (...) a konyhában ismerkedtek az egymás főztjét megkóstoló turisták (...) Az esetleg el nem fogyasztott élelmet a hazatérők magától értetődően a házban hagyták az ottmaradók számára. Így mindig ki tudta segíteni Pista bácsi egy-két szelet kenyérre vagy szalonnával, maréknyi puliszkaliszttel, esetleg túróval is az éppen rászoruló jóétvágyúakat (...) Nyaranta sokan kokujzalapit szedtek a menedékház részére, bármikor szívesen mentek a férfiak fát vágni, vizet hordani, havat hányni*” – olvasható a füzetben.

## Igaz, hogy volt egy fazék, amiből sosem fogyott ki a tea? Amikor mentél a bögrével teáért, vizet kellett vinned bele, ezért nem fogyott ki, ugye?

– Igen, így volt – válaszolt Gyuri bácsi. – Mindig kellett legyen áfonyatea, a turista első útja a konyhába vezetett, mindenkinek jól esett, különösen télen. Az élet ott zajlott, gondolatcsere, vicces történetek. **Olyan is volt, hogy a kapcát belefőzték a fazékba**. Nem tudta az illető, megcukrozta, mikor megmondták neki, elindult a lavina – mesélte komisz mosollyal, s még mielőtt lekonyult volna, megtoldotta két másik történettel a *Jókedvű udvarhelyiek*ből.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00149.jpg)

Az egyikben a megyei igazságügyi igazgató találja szembe magát egy malaccal a menedékház konyhájában, számon kérve azt az akkori gondnokon, K. Gézán. – Mit keres a malac a konyhában, a kutyamindenit magának, hát nem tudja, hogy ide nem szabad beengedni?! – dühöngött. A válasz így szólt: – Ide figyeljen, Főnök, ha magának kint fázna a lába, ugye bejönne a menedékházba? Na, **a malac is azért van bent, mert fázott a lába**…

A másik a régi közösségi programokról jött képbe: az 50-60-as évekbeli **hazugságverseny**, amit a kötet szerint valószínűleg Csoma Pista bácsi lódításai ihlettek, mint a 200 fekvőtámasz meg a medve lebirkózása. Értelemszerűen az nyert, aki a legnagyobbat tudott hazudni, az első három helyezett így szólt:

1. Akkora köd volt, hogy átmentünk a menedékházon, s észre sem vettük.
2. Akkora hó volt, hogy nem vettük észre a menedékházat, csak mikor a bot koppant a zsindelyen.
3. Akkora hideg volt, hogy a köpésünk koppant a havon, s Pista bácsi 120 fokos pálinkával kínált.

Még több jópofa sztoriért érdemes felütni [a 2020-ban megjelent hármas kötetet](https://uh.ro/nevessuk-ki-magunk/?ref=uh.ro): eltévedt turisták, dorbézolások, az „erőművész nőcsábász” Pista bácsi mellett arról is olvashatsz, hogyan próbált mentővel hazajutni egy díszes társaság, vagy miként akart maga a – szesztől megbátorodott – szerző *leslusszolni* a Mihály-havasról a nyár kellős közepén.

# „Talán a legnevezetesebb szokás” mégis a felavatás volt,

annak, aki először lépett be a ház küszöbén. Nem saját találmány, a régi Budapest/Bukarest Hotelben a szállóvendégek szórakoztak „**seggbálozás**sal”, ami olyan népszerű volt, hogy felhozták a Hargitára.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00121.jpg)

– Nagy ceremónia volt, a főpapot beöltöztették szakállal, süveggel, volt két vagy négy ministráns, akik cirokseprűvel legyezték. A felavatásra kerülő személy meg kellett bújjon, befogták a szemét. Fenék, nadrág kitömése szigorúan tilos volt, ezt körbe is tapogatta a főpap, s csak utána mehetett. Volt ott palacsintasütő, husáng, tornacipő, **kegyetlenül elpáholták, amíg ki nem találta, hogy ki csapta meg.** Szerencsére én hamar kitaláltam, sokat nem vertek. Aki átesett, bekerült a vendégkönyvbe, hogy fel van avatva. Volt olyan osztálytársam, aki Szentegyházán kötött ki, sose jött vissza, mikor meghallotta, mi vár rá este – emlékezett vissza Gyuri bácsi, jól megröhögtetve a közönséget.

## A mai feljáró embereknek vannak rituáléik, él még a közösségi szellem?

– Ennyire azért nincs, sokkal több ember jár fel, így nehezebb fenntartani, de **az avatást visszahozhatnánk –** javasolta Timi, mire Orsi még rátett egy lapáttal: – Kell egy veterán, Gyuri bácsit felkérjük főpapnak.

– Csak meg kell tanuljam a szöveget, mert elfelejtettem – kapcsolt egyből a sztármeghívott, aki talán utoljára harminc éve vehetett részt ilyenen. Az ötvenéves ünnepségről ugyanis találtunk egy feljegyzést, amit maga Gyuri bácsi szúrt be az – általa szerkesztett – emlékfüzet lapjai közé. Ezek szerint **1991\. szeptember 21-én** a menedékház főhomlokzata előtt színpadot állítottak fel, és ott **bemutatták a felavatást**, „a fiatalok nagy örömére”. Főpap volt Flórián László alapítótag, a ministránsok Kinda Zoltán és Jére Sándor. Emlékbeszéd, szavalat, kamarakórus, néptáncműsor is volt akkor, Komoróczy György vezénylete alatt.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00094.png)

– Jóleső érzés, hogy amikor megrendeztük az ötvenes találkozót az akkori 80-85 éveseknek, akkor azzal búcsúztunk el, hogy reméljük, az utánunk következők megrendezik a következőt is. *Hálistennek* itt az utánpótlás, adja az isten, hogy a századikat is rendezzétek meg! – kívánta Timiéknek, majd megosztotta velünk,

# hogyan is született az akkori emlékkönyvecske.

– Zakariás László épülettervező, „székelyudvarhelyi természetbarát, nagy Hargitajáró” jött a negyvenéves évforduló (1981) közeledtével, amit mi talán el is felejtettük volna, hogy szervezzük meg, s kellene valami kiadvány. (Katona) Ádámmal megbeszéltük a dolgot, ő volt a karmestere az írásnak. Irány a múzeum, elő a régi újságokat, hogy mikor kezdődött a sízés, térképeket tanulmányozni, felkutatni az alapítótagokat, akik nyilatkoztak – ezeket mind leírtam akkor. 

– **A szöveg elkészült, de a diktatúra idejében ezt így nem engedték**. A csíkszeredai művelődési titkár rendes volt, s azt mondta, hogy itt sok-sok név van, ezeket a drága embereket nem teszi ki annak, hogy a Szekuritáté kezdje piszkálni őket, hogy van-e köztük háborús bűnös. *Erről szó sem lehet!,* mondta. Később azt is sugdosták, írta a *Jókedvű udvarhelyiek*ben, hogy maguk a szekusok ajánlották, hogy kit *ne* hívjanak meg az ünnepségre.

Végül egy olyan változat került kiadásra, aminek az volt a címe, hogy *Daciada* a Madarasi Hargitán – persze, románul. Abban az időben bármilyen sportesemény volt, csak ez lehetett a neve, a kulturálisnak meg az, hogy *Megéneklünk Románia –* üzente külön a fiataloknak, „nem árt, ha tudják, mi volt”.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00124.jpg)

– **Toró Tibor**, a híres atomfizikus is nagy Hargita-járó volt, ő is érdeklődött, hogy lesz-e belőle valami. Írtam neki 1982-ben, hogy csak ezt engedélyezték, de reméljük, hogy az 50 évesre különbet adhatunk ki. *Hálistennek*, sikerült, kilencvenben meg tudtuk jelentetni.

# Ez mégis egy tisztességesebb emlékállítás a nagy elődöknek.

– azt külön értékelte, hogy kiírták a falra, **kik hunytak el** a nagy Hargitajárók közül. „Ott az égvilágon mindenki fel van sorolva, mást én se tudok, aki kimaradt volna”. Szerinte megérdemlik azok is, hogy emlékezzünk rájuk, „akikről nem beszéltünk, és támogatták a Menedékházat és a sísportot”, a nagy gyárigazgatókra: Petres Gyulára (Tehnoutilaj), Veress Károlyra (cérnagyár), Fábián Istvánra (Matrica), Incze Bélára (bútorgyár).

A füzetéből megtudtuk azt is, hogy a művészeti és szellemi életünk „jelesei” is szívesen jártak a Hargitára, mint **Sütő András, Szervátiusz Jenő, Kusztos Endre**. A zsögödi festő, **Nagy Imre**, aki Csoma Pista szerint többnyire halászni jött, egyenesen kötelezővé tette volna az iskolában a sízést, mert úgy vélte: „egy okosan vezetett kirándulás többet ér egy fél évi magolásnál. A testet kell kifejleszteni, annak minden érzékét, hogy a szellem a helyét elfoglalhassa”.

**A heggyel azonban nem szabad játszani**, emlékeztetett Gyuri bácsi azokra, akik egyedül vágtak neki, mint például Tordai Sándor udvarhelyi turista, aki a Rákosi területen lelte halálát 1987-ben, mert eltévedt és egy elhagyott kalibában megfagyott egy éjszaka. Három napi keresés után találták meg a hegyimentők, „Minier Ottóra emlékszem, minden elismerésem az övék”. Előtte 1967-ben Both Károly marosvásárhelyi turistát szívroham érte, ahogy felért a Menedékházhoz, 1950-ben pedig Dézsy Balázs ugyancsak fagyhalált szenvedett. Keresztek, emléktáblák viselik nevük, figyelmeztetve az arra járókat az elkerülhető tragédiákra.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/dsc00137.jpg)

A második világháborúban fiatalon elhunyt **Zárug Endre nevét egy azóta túraösvénnyé vált sípálya őrzi**, ezzel kapcsolatban Timinek jutott eszébe még egy történet:

– Tavaly februárban szerveztünk egy sítúrát az elhagyatott sípályák nyomán, s reggel kávézás közben egy srác kérdezett, hogy melyikekről van szó. Mondtam, hogy hát a Zárug és a Vargyas pályákról, s kiderült, hogy a nagyapja Zárug Pista bácsi, vagyis a nagybátyja volt Zárug Endre. Egyébként Csoma Pista bácsi ötlete volt, hogy nevezzék el róla a pályát.

***Hát Csoma Pistáról van-e valami elnevezve?*** – vetődött fel a közönségből. Az azóta újraépült Csoma-ház, a sírja most is ott van mellette. Felette állt Szervátiusz Jenőnek az Éva szobra, de azt már nem lehetett megmenteni, annyira tönkrement, jött a válasz az egyik jelenlévő hegyimentőtől. Párja, az Ádám szobra pedig már azelőtt eltűnt. De a ház még most is áll, kibírva az évtizedek viharát, Áprily soraival kívántunk neki még sok-sok boldog születésnapot:

*Ez nem kastély: fenyőfa-ház,* 
*Felette Isten-szem vigyáz,* 
*Legyen derüs vendége sok,* 
*Nótázó cinke-koldusok,* 
*Vidámító gyerek-sereg,* 
*Poéták, lélek-emberek,* 
*Sziget legyen, védő tető,* 
*A gond után pihentető,* 
*A hangulatnak menedék,* 
*Legyen felette kék az ég –* 
*Ne bántsa tűz, ne verje jég,* 
*Szív és cserép maradjon ép.*

> A cikk a Menedékház alapításának 80\. évfordulójára, 2021\. december 4-én szervezett találkozó szerkesztett kivonata. Az egész hétvégés eseményről képriport is készült, ami [itt megnézhető](https://uh.ro/gyere-velem-a-hargitara-a-megfiatalodott-menedekhazba/?ref=uh.ro).