> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Már megint egy amcsi közösségi média?
- URL: https://www.uh.ro/mar-megint-egy-amcsi-kozossegi-media/
- Published: 2024-02-05T16:10:00.000Z
- Updated: 2025-03-27T12:53:24.000Z
- Description: Ismerkedés és gyors búcsú az Instagram Threads-től, az új Meta-platformtól.
- Author: Kovács Bea
- Tags: Vélemény, instagram, Instagram Threads, közösségi média, Meta, online jelenlét, #wp, #wp-post, #Import 2025-03-27 14:04

Pár héttel ezelőtt megjelentek az Insta-feedemben alig pár soros szövegek, ismerősöktől és ismeretlenektől, és mind „...”-ra végződtek: ha el akartam olvasni, kattintás, és már vitt is tovább a telefon, hogy töltsem le az új alkalmazást, az Instagram Threads-et. Letöltöttem, miért ne, végül is médiában dolgozom, illik képben lenni, de a következtetésem idejekorán egy kérdés formájában megérkezett: 

# **tényleg kell egy újabb közösségi média platform?**

A Threads egy új, szövegcentrikus médium, amelyre az Instagram felhasználóddal lehet regisztrálni. Át tudod vinni a felhasználói képedet/avatarodat, a biódat/bemutatkozásodat, és be tudod állítani azt is, hogy a profilod nyilvános vagy privát legyen. A Threads-profilod ugyanakkor személyre szabható, nem kell az Instás megjelenésedhez ragaszkodni. Be tudod követni az Insta-ismerőseidet, de a hírfolyamodban ismeretlen emberek bejegyzéseit is megtalálod, akiket a platform az érdeklődésed, követéseid alapján ajánl neked. A szöveges kontent mellé fényképet vagy videót is csatolhatsz, a posztod alá a követőid (vagy nyilvános profil esetében idegenek is) hozzászólhatnak, a bejegyzésedet a saját profilukon újraoszthatják. Legfeljebb 500 karakternyi szöveget oszthatsz meg (linkekkel együtt), illetve 5 percnyi videót. Az itt megosztott tartalmakat könnyen át lehet osztani az Instán story-ba.A hashtag alapú keresés egyelőre nem működik a Threads felületén. Egyszerre több Thread felhasználót is lehet kezelni, bár a userek szerint ez valamivel bonyolultabb, mint az egyéb Meta-felületeken. [A Threads profilodat egyelőre nem tudod kitörölni](https://cornerstonedm.co.uk/blog/threads-facts/?ref=uh.ro), csupán inaktívvá tenni: a törlés egyben az Insta-fiókod megsemmisülését is eredményezné.

> Így néz ki egy felhasználói profil telefonról.

Tévedés ne essék, én nagyon szeretem a közösségi médiát, azaz szerettem, amikor még közösségi volt, és nem egyszerűen mocskos biznisz. Dolgoztam reklámügynökségnél, több Facebook-oldalt kezeltem, a célzott reklámok világába is belekóstoltam, és szövegíróként írtam, persze, a social szövegeket, rendületlenül. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy amit egyesek marketingkommunikációként szeretnének felcímkézni, az valójában nem más, mint a gonosz és telhetetlen Meta-monstrum szüntelen etetése kiskanállal. Ez a szörnyeteg azonban sosem lakik jól: csak kér és kér és kér, és te fizetsz, az időddel, a pénzeddel, a személyes adataiddal és preferenciáiddal, a magánéleteddel, és mondjuk ki: a lelkeddel.

Mindig meglepődöm, amikor valaki a Facebookon még ultraszemélyes bejegyzéseket közöl: kinek és miért? Persze én is elcsábulok, néha jól esik kiönteni a lelkemet vagy megosztani egy intim pillanatot, de aztán saját magamutogatásomtól lesz szekunder szégyenérzem. Mit táplálok itt voltaképp és miért?

# **De térjünk vissza a Threads-re.**

Nem akarok most rövid médiatörténeti kitérőt tenni, amiben **Elon Musk** és **Mark Zuckerberg** nevei szerepelnek, vállalataik nettó értéke, a felvásárlások és a versenyszellem fűtötte financiális mérföldkövek. Mert most egy sokkal emberibb szempont felől közelítenék a világgazdaság megkerülhetetlen aktorai helyett: tényleg szükségünk van egy újabb közösségi média platformra?

Nem nekünk, médiamunkásoknak, kis- vagy középvállalkozóknak, íróknak, influeszereknek, politikusoknak, tartalomgyártóknak, marketing szakembereknek, hanem *nekünk*, lélekkel vagy legalábbis szellemmel bíró embereknek – tényleg belefér még az időnkbe, az agyi és érzelmi kapacitásunkba, a kapcsolati hálónkba egy újabb felület, ahol önteni kell magunkból a tartalmat, hogy relevánsak maradjunk valamilyen fiktív mérce szerint? Tényleg van ennyi mondanivalónk? Tényleg mindenkinek minden gondolata fontos, megosztásra érdemes, és megfontolandó? Tényleg szőni kell a végeérhetetlen gondolatok, benyomások, vélemények fonalát? Mikor gabalyodik össze kibogozhatatlanul ez a gomolyag, mikor fullad ki az önmagunk megmutatása és mutogatása, és mikortól kezdődik a csend?

Nézelődtem én is a Threads-en, ismerősök és ismeretlenek életbevágó és tökéletesen hiábavaló bejegyzései között. Egyrészt úgy éreztem, hogy a szegény ember Twitterére keveredtem (a Twitter aranykorában tényleg tapasztalni lehetett a virtuális közösségek izgalmát, a valós párbeszédet, az online kapcsolatok sokszínűségét, R.I.P. Twitter, helló, X!), másrészt azonnal elfáradtam: azt éreztem, én már képtelen vagyok befogadni félismerősök félkész gondolatait, de még a megjátszásra sem maradt energiám, hogy egy random ember ultraspecifikus tapasztalataiból próbáljak valami univerzálisat kikalapácsoni, hogy ne érezzem totálisan elvesztegetettnek a Threads-en töltött időt. Az egykori Twitter nagy szerelmeseként kissé keserűen konstatáltam:

# **már a csiripelés sem a régi, ez nem természetes, nem szabad, ez csupán mesterséges zaj.**

Az Egyesült Államokban már tavaly nyáron berobbant a Threads, [megjelenésének első 24 órában 30 millióan regisztráltak](https://www.washingtonpost.com/technology/2023/07/06/threads-instagram-app-zuckerberg-twitter/?ref=uh.ro). Február 6-án lesz 7 hónapos az applikáció, [jelenleg több mint 160 millió felhasználóval](https://explodingtopics.com/blog/threads-users?ref=uh.ro). Az nagyon sok ember nagyon sok gondolata és mondanivalója.

[**Guy Debord** azt írta *A látvány társadalmá*ban](https://www.eszmelet.hu/guy%5Fdebord-a-latvany-tarsadalma/?ref=uh.ro), hogy a néző, aki *„minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél inkább az uralkodó rendszer által feltálalt szükségletekben találja meg a magáét, annál kevésbé képes felfogni saját létezését és vágyait”.* **Kafka** úgy látta, hogy *„Az emberek azért fényképeznek le dolgokat, hogy kiűzzék őket az emlékezetükből.”* Ebben érzékelem én is a közösségi média ördögi körét: minél többet fogyasztasz, annál többet termelsz, mert valahogy ki kell űzd a fejedből mindazt, ami felgyűl – és gyűl és gyűl és gyűl –, de minél többet termelsz, annál jobban eltávolodsz magadtól, kiürülsz, és unalmassá válsz. 

> Edvard Munch 1893-as festménye, *A sikoly*, aktuálisabb, mint valaha.

Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a virtuális világ az igazi, nem az. Része a világunknak, az életünknek, nagyon is, de ne tévesszük össze a cselekvést, a létezést, az akciót, a szeretést, a relaxációt a posztolással, a kukkolással, a sztalkolással. Nem gondolom, hogy a halálos ágyán valaki azokra a csodás kommentszekciós háborúkra fog emlékezni, netán könnyes szemmel idézi fel, hogy mennyi lájkot kapott egy ízes bejegyzésére, egy családi fotójára, vagy jól megkomponált kajaposztjára. Az élet máshol van.

*„A nézőnek megváltásként kellene éreznie, mikor végre nem egyén többé, mikor visszakapja a közösség egy tagjának státusát, mikor magukkal ragadják a közösségi energia hullámai, mikor eljut a közösség tagjaként tevékeny polgár pozíciójába”,* ezt [írja **Jacques Rancière** az emancipált nézőről](https://exindex.hu/nem-tema/az-emancipalt-nezo/?ref=uh.ro), aki a puszta passzív megfigyelői szerep helyett már más, tágasabb élményeket keres a színházban. A színházi hasonlatok nem véletlenek, mert egyrészt magunkat folyamatosan performáljuk a közösségi médiában, másrészt pontosan a közösség élménye – ami miatt sokszor a színházba menekülünk, hogy ha csak egy estére bár, de közösséggé kovácsolódjunk szétszóródó embertársainkkal –, szűnik meg az egyének és egyéniségek túlburjánzása által. Ha mindenki színész, ki marad nézőként a nézőtéren? Ha mindenkinek irtó fontos a mondanivalója, ki lesz az olvasó, a hallgató? Ha én vagyok a legokosabb, kitől tanulhatok ebben a nárcisztikusan-hermetikusan zárt, énközpontú világban?

Tanulni nem szégyen, tanulni jó dolog, tanulni kiváltság. Milyen szerencsés az, aki csendben és alázattal figyelheti a nála műveltebbeket, okosabbakat, tapasztaltabbakat, intelligensebbeket. Merthogy a valóság ez: vannak nálunk bölcsebb emberek, akiknek társaságában ildomosabb lenne szívni magunkba csak a tudást, ellesni a trükköket, a titkokat, megpillantani azt, ahogy a kreativitás játékában megcsillan az elme. A közösségi média közlésingerében, az „én, én, én” hangzatos megnyilvánulásai közt megfeledkezhetünk arról a puszta tényről, hogy nem tudunk mindent. Nem tudhatunk. A szabad posztolás azt az illúziót erősíti, hogy mondandónk, meglátásaink minden körülmények között mérvadóak, szükségesek, izgalmasak. Nézzünk őszintén szembe a leggyakrabban frekventált profilunkkal: tényleg így van ez?

# **Nem irigylem azokat, akik munkájukból adódóan fokozottan jelen *kell* legyenek a közösségi médiában.**

Egyfajta önkizsigerelés ez, amikor csak kifelé folyik belőled az energia, de visszafele nem fordul, vagy nem úgy, hogy feltöltsön, kiteljesítsen, netán hasznot hozzon. Adni, adni, adni, és valakik máshol gazdagodnak: kinek van már ideje erre? És miért járulunk önként hozzá a saját magunk kiadásához, leleplezéséhez, elárulásához?

*„Minden magasabb világgal való érintkezés első feltétele a tökéletesen megvalósított csend. A tükörsima kedély. A tudat megtisztítása minden befolyástól és hatástól, elsősorban kiküszöbölése minden az embertől magából származó zavarnak”,* írja **Hamvas Béla** [*Eksztázis* ](https://hamvasbela.hu/olvasmany-hamvas-bela-eksztazis?ref=uh.ro)című esszéjében 1960-ban. Az eksztázis, és analóg módon a katarzis luxuscikk ma, akárcsak a jelenlét, ami pontosan a hiányból, a csendből, a nem-cselekvésből faragja ki magát. *„Az ember nyugtalan szétszórtságban él. Ahhoz, hogy valaki a feltételt teljesíteni tudja, ebből a szétszórtságból ki kell lépnie. A szétszórtság oka az alvajárás. Az alvajárás oka pedig az életszomjúság. Ez az, amit fel kell számolni”*, folytatja később Hamvas, és 64 évvel később magabiztosan állíthatjuk, hogy a szétszórtságunk, figyelemzavarunk és életszomjúságunk foka csak nőtt, egyre csak nő.

# **Nos, én a Threads-et kihagyom.** 

Azt hiszem, a MySpace, a Hi5, a Facebook, a Twitter, az Instagram, a BeReal, és egyéb blogfelületek és üzenőplatformok kimaxolása és napi használata után (a Snapchat-et és a TikTok-ot saját istenadta belátásomból kihagytam) telítődtem a magánmitológiákkal, az azonnali élettörténetekkel és konyhafilozófiákkal, a kevés kapcsolódási pontot nyújtó, a párbeszéd leplébe bújt monológokkal (vö. **Umberto Eco** *nyitott mű* elmélete). Mind a másokéval, mind a sajátommal. Úgy gondolom, a fonálnak (thread) is van egy vége, és ha más nem is, mi magunk, felelős felnőttként, saját korlátaink és határaink tudatában egyszer csak ki kell tegyük a pontot a virtuális mondat végére. És akkor lehet, hogy végre felvesszük a fonalat a saját életünkkel, és bekövetkezik az eksztázis, a jelenlét, a közösség, az igazi kapcsolat, az Én diadalmenete.

###### Kiemelt kép: Unsplash