> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Lyukasra lőtték a buggyos nadrágját, de hazatért
- URL: https://www.uh.ro/lyukasra-lottek-a-buggyos-nadragjat-de-hazatert/
- Published: 2020-02-04T13:28:16.000Z
- Updated: 2025-04-01T16:25:25.000Z
- Description: Az ember, aki ölben hordta a kézigránátot a frontvonalhoz. Az utolsó élő zetelaki hadifogoly, Gergely Lajos története.
- Author: Gál Barna
- Tags: Itthon, Gergely Lajos, háború, hadifogság, Zetelaka, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 16:38

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0422-1-1.jpg)

##### Az ember, aki ölben hordta a kézigránátot a frontvonalhoz. Az utolsó élő zetelaki hadifogoly, Gergely Lajos története.

###### Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

A feleségem nemrég mondta nekem, hogy hamarosan új hobbi után kell nézzek, nem lesz olyan ember, akivel a II. világháború utáni hadifogságról beszélgessek. Fehér hollónak számítanak ma már azok, akik megjárták, és túlélték a szovjet vendégszeretet szorító ölelését. 

Jelentem, találtam egy 97 éves zetelaki bácsit, aki még tud mesélni azokról az időkről, amit a legtöbben az amerikai filmekből ismerhetünk csak. 

Kedd délelőtt a zetelaki hivataltól a Zsögöd utcába irányítottak tovább, hogy felkeressük **Gergely Lajos** bácsit. Úgy mondták, hogy az útszűkület után tartsunk balra, s ott még érdeklődjünk, mert mindenki ismerni fogja a keresett személyt. Mint a mesében, a harmadik próbálkozásra sikerült bejutni egy kapun, előző társait hiába kilincseltem, zárva voltak.

**Füstöl a kémény, van remény arra, hogy valakivel beszélni tudunk. Az ajtóhoz közeledve zajra leszek figyelmes, a Mária rádióban a fájdalmas rózsafüzért imádkozzák.** 

– Jó napot kívánok! Gergely Lajos bácsit keressük – mondom az asztal előtt üldögélő embernek, aki füleit a nyuszika alakú rádióra tapasztja.

– Gyere közelebb, fiam, nem hallom mit mondasz – válaszol nekem, majd elküld a ház másik felébe, hogy ott érdeklődjek az illető felől.

Ránézésre pedig úgy néz ki, mintha őt keresnénk! Aztán szedem a lábam, hátramegyek a gyermekéhez, hogy onnan a menye visszakísérjen minket tatához, Lajos bácsihoz, akinek a hallása már nem a régi: van egy új hallókészüléke, de lemerült az elem, ezért nem tudtunk szót érteni.

Gyorsan elemet cserélek, majd „visszaakasztjuk a szegre a fülhallgatót”, azaz feltesszük a fülére a készüléket, mehet a társalgás a fényesen röpködő puskagolyókról és isteni szerencséről. 

# **Megkentem volna hájjal az iskolát, hogy a kutyák egyék meg**

1923-ben, öt évvel az első világháború vége után született Lajos bácsi Zetelakán. Édesapja építkezéshez szükséges fagerendákat faragott, az elemi iskola elvégzése után a kicsi Lajos is ezt a mesterséget kezdte ellesni édesapjától.

– Szerette, ha mellette vagyok, hogy beletanuljak a szakmába. Tőlem ülhetett az iskola, négy osztály után már jobban érdekelt engem is a faragás. Úgy mondják ennek, hogy megkentem volna hájjal az iskolát, hogy a kutyák egyék meg, nekem nem kellett – mondja mosolyogva.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0369-1.jpg)

Tizennégy éves korára teljes értékű munkát tudott végezni édesapja mellett. **Fiatal legény volt, mikor szülőfaluját Magyarországhoz csatolták, miközben a leányok után kacsingatott, javában folyt a háború.**

1944 végén mindenki menekült a frontról, magyarok és németek vonultak nyugat felé az oroszoktól tartva. Ilyen körülmények között hívják be a fiatal, alig 21 éves Lajost a honvédséghez. Székelyudvarhelyen már alig van katonaság, ennek ellenére ők parancsot kapnak arra, hogy begyalogoljanak Paradjra.

# **Törökbúza-szedés, tésztával, musttal, házassági ajánlattal**

– Parajdon vonatra pakoltak minket, vittek Magyarországra. Dobra környékén állomásoztunk egy hét formát, szabadidőmben kijártam a helyi gazdákhoz törökbúzát szedni, mert ősz volt akkor, betakarodás. Mindig volt tészta és must a szekéren, ez is fontos volt akkor. Erősen fogott egy gazda, akinek segítettem, mondta, hogy maradjak itt, s házasodjak ide, ha akarok. **Ha pedig nem akarok ide nősülni, akkor a háború után engem úgy felpostáz hazafelé, hogy nem jöttem el otthonról sem jobban** – mondja remegő kézzel.

> A 89\. Újoncezred katonái voltak még: Simó László Hodgyából, Balázsi István Székelymagyarosból, Szász László Bikafalváról, Sándor József Felsőboldogfalváról, [Györfi Áron Bétából](https://uh.ro/bucsu-a-hadifogolytol/?ref=uh.ro). 

Ez egy szusszanásnyi szép élmény Lajos bácsi számára. Németország kikövetelte magának a fiatal magyar legényeket, számított rájuk az ország megvédésében. Kaposvárig zakatolt a vonat a 89\. Újonckiképző ezred legénységével, Fészerlakon kiképzést kaptak, majd Nagykanizsán újra szerelvényre kerültek, és meg se álltak Berlinig. Ott német fegyvert kaptak a kézbe, részt vettek a Küstrin (ma Kostrzyn, Lengyelország) környéki harcokban.

# **Vidd ki a parancsot a vonalba, s egy öl kézigránátot!**

– Jött utánunk mindig a front, mindig ott volt, ahol mi. A németek észrevették, hogy az oroszok nem lövik annyira a magyarokat, ezért német egyenruhába öltöztettek minket. Legtöbbször éjszaka voltam szolgálatban, megfigyeléssel töltöttem az időmet. Egészen addig, amíg a főhadnagy oda nem hívta **Geréb**et, hogy kinevezze hírvivőnek. Ez a Geréb mindig le akart maradni, ezért jelentkezni kellett neki minden hajnalban, szem előtt tartották. Büntetésként kapta ezt a veszélyes feladatot. Nekem annyi volt a vétkem, hogy ott álltam ahajt a főhadnagy mellett, s mellé raktak, mert kéznél voltam – magyarázza a zetelaki bácsi, aki úgy beleéli magát a történetbe, hogy kiesik a füléből a jelerősítő készülék.

Arra következtetek, hogy kapott feladata nem volt egyszerű. Nappal nem járhattak az állandó tűztől, ezért éjszaka szervezték a csapat életét: ekkor ettek, ilyenkor tudtak kapcsolatba lépni egymással.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0396-2.jpg)

Visszatérő története Lajos bácsinak az, amikor másodmagával fel kellett állandó tűzben váltani egy őrhelyen valakiket, de félúton, a fagyos földhöz lapulva várták sorsukat, nem tudtak továbbmenni. 

– Ötven métert araszolhattunk a földön, amikor már képtelenség volt elérni a célt. Volt olyan ötletünk, hogy a németek által ásott gödörben húzzuk meg magunkat, de inkább hallgattunk **Fülöp** nevezetű tartalékos tizedes javaslatára, hogy ne kockáztassuk az életünket, ez lehetetlen küldetésnek tűnt. Miután visszamentünk, a gödröt ásó hét német katonát találat érte, mind meghaltak. **A világító golyók fütyültek mellettem, de úgyis vinni kellett a parancsot a vonalba, csoda, hogy nem kaptam lövést. Egyszer egy öl kézigránáttal küldtek ki engem a frontvonalba, s mikor megkönnyebbülve leraktam kezemből, rám ordítottak, hogy felét csak ide, a maradékot vigyem a másik felébe** – meséli megpróbáltatásait, bal kezét a jobbra rakja, hogy fékezze kicsit annak mozgását, enyhén egész teste belehimbálózik ebbe. Olyan, mintha elmutogatná az előbb elmondottakat.

# **Rabul ejtette a Sztálin-orgona hangja**

Negyvenkét napon át voltak bekerítve az oroszok által, a legnagyobb boldogságot ebben az időben a rizses tokány adta. Annak, aki hozzáfért. Mivel Lajos bácsi állandó mozgásban volt, mindig hátrajutott a konyhára. A március 12-én kezdődött orosz betörés azonban sok változást hozott.

> Sztálin-orgona  
>  
> A második világháború során kifejlesztett és nagy tömegben használt [szovjet](https://hu.wikipedia.org/wiki/Szovjetuni%C3%B3?ref=uh.ro) [rakéta-sorozatvetők](https://hu.wikipedia.org/wiki/Rak%C3%A9ta-sorozatvet%C5%91?ref=uh.ro) egyik elnevezése.

– Hullt minden a levegőből, szólt a Sztálin-orgona, ágyú, aknavető. Beszorultunk egy pincébe végül, egy mellettünk lévő szobában ott volt a főhadnagy, Józsa Pál, aki kiadta a parancsot, hogy át kell szökni a kaszárnyába. Mi nem mondtunk semmit, de azt egyeztük, hogy nem megyünk sehova, be vagyunk kerítve, nincs értelme. A vezetőség elment, mi pedig jelezni szerettük volna az oroszok felé, hogy megadjuk magunkat. Harmadiknak bújtam ki a pincéből, de megijedtem, amikor megláttam az oroszokat. Rám kiáltott az egyik, hogy *sztoj* (állj), azzal lőtt is. Én visszaugrottam az egyik ablakon, a fejem felett ment el a golyó. **Aztán egy bőrkabátos orosz intett felém, mondta, hogy *igyi szudá*, azaz menjek oda. Kivette a puskát a kezemből, s intette, hogy menjek hátrafelé.** Ott voltak a többiek is. *Piáton rádu*\-t kiáltottak, de mi nem értettük azt, hogy ötös sorba akarnak állítani – idézi fel negyven ember fogságba esését.

Már nem tudja biztosan, hogy a németek, vagy a magyarok lőttek rájuk miután megadták magukat, de néhány percre leparancsolta az orosz tiszt a földre emiatt. Első éjszakájukat egy romos házban töltötték, három kilométerre a fogságba esés helyétől. 

# **Összerakták a hullákat, mint a vágott fát**

Ezután Landsbergbe vitték őket, ahol beszélgetőtársam elmondása szerint huszonhatezer ember volt összegyűjtve. A lengyelországi Poznan városába vonattal érkeztek, de egy nagyobb távot gyalogosan tettek meg, egy lovas katona hajtotta őket naponta nyolcvan kilométer távolságot. Itt válogatták szét a foglyokat, az első osztályúak oroszországi munkára számíthattak, ebbe a kategóriába esett ő is.

– **Akinek a fenekén a bőrt meg tudták fogni, az első osztályú volt. Mondták, hogy *perváj*, aztán indulhatott a menet Oroszországba.** Március 12-én estem fogságba, május elsejét már Vlagyimirben töltöttem. Közben a hullákat naponta szedték ki a vagonokból, rakták össze, mint a vágott fát. Kipakoltak minket a várostól három kilométerre, s azt a parancsot adták, hogy kerítsük be magunkat, építsünk magunknak barakkokat – így ejtették utasításra saját magukat fogságba.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0414-1.jpg)

Egy vasöntődében dolgoztak napi nyolc órát Vlagyimirben, aztán hazagyalogoltak minden nap a lágerbe. A német foglyok foglalták el a fontosabb posztokat, „általában egy német dolgozott, két orosz nézte”. Ennek ellenére jobban vigyáztak rájuk, hogy nehogy megszökjenek. 

– Konvojként őriztem őket hat hónapon keresztül, őr lettem a végére. Mondjuk, tőlem mehettek volna, ahova akarnak,de háromezer kilométerre voltak a szülőföldjüktől, hova menjenek? **Egyszer szöktek meg a lágerből, de azok románok voltak. Visszahozták őket, s karcelbe rakták.** Az volt az a sátorlapból épített hely, ahova azokat rakták, akik hasonló csínyeket követtek el, sokszor dengettek, ordítoztak, hogy ne fagyjanak meg a kályha nélküli sátorban – mondja a bácsi, akinek soha nem volt semmi különösebb nézeteltérése se némettel, se orosszal, ha a háborút nem vesszük bele, ahol lőtték egymást.

# **Mikor a csajka menőbb volt, mint csaj**

Mivel az orosz férfiak még javában harcoltak, otthon nem volt munkaerő, a foglyok gyakran dolgoztak orosz nőkkel együtt. Hadifogság nem nyaralás, de azért gyakran hallani olyan történetekről, amikor egy helyi nőre másként néz egy rab.

– Nem foglalkoztam én ilyesmivel. A legdurvább dolog, amit láttam az volt, hogy belelökték a nőket a nagy hóba viccből, de ennél többet senki sem mert csinálni. Amikor a gyárban tízóraiztunk, akkor velünk szemben ültek a munkás nők. **Kérdezgették egymást a foglyok, hogy ne, szeretnéd-e azt a nőt? Általában az a válasz jött, hogy nála sokkal jobban húsz deka kenyeret.** Nem volt olyan gazdag az étel, mindig káposztalevet töltöttek a csajkába. Úgy kinyaltuk az edényt, hogy kimosni sem kellett, vékonyan rászáradt a lé, következő alkalommal csak belefújtunk, s piliként szálltak ki belőle a maradékok – dönti el a nők és ennivaló versenyét utóbbi javára Lajos bácsi.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0385-3.jpg)

Keserédes pillanatokat éltek át az egyik budapesti bajtársukkal egy kinti munkálatnál. Miközben egy iskola bejáróján dolgoztak, arra lettek figyelmesek, hogy egy orosz tiszt hallgatózik mellettük. Az elején azt gondolták, hogy a munkájukban talált hibát.

– Maguk magyarok? – kérdezte. Meglepetten válaszoltunk, hogy igen. – Én Budapesten voltam két évet, soha nem felejtem el a tokaji és gyöngyösi bort, a fehér kenyeret és a szép kisasszonyokat – folytatta. Gyorsan lehívtuk a tetőről a pestit, hogy érdeklődjön, jobban ismeri a várost, kérdezze meg, hogy mi a helyzet otthon. **Mikor lejött, az orosz elővett egy fényképet, hogy megmutassa, kik voltak a háziak ottléte alatt. Nagy volt a meglepődés, amikor a pesti fogoly felesége és két lánya volt a képen** – osztja meg a nem mindennapi történetet. 

# **Egyik alkalommal az a hír járta a románok között,** 

hogy hazaengedik őket. Mivel a lágerparancsnokkal jóban volt Lajos bácsi, kérte, hogy engedje őket a románokkal haza, mert egy helyre mennek, nem akarnak ők Magyarországra menni, mert az otthon már nem ott van. 

– **Te *vengri* (magyar) vagy, miért akarsz a románok közé menni? – kérdezte tőlem. Aztán mégis megengedte, hogy a románok közé mehessünk.** Igen ám, de a románokat szólították hazamenetelre, de minket nem, mind ottmaradtunk. Minden reményünk odalett. Elmentünk pityókát szedni a mezőre, abban reménykedtünk, hogy a fagyott pityókával jól fogunk lakni. Kezdődött elölről a dohánnyal, kenyérrel való üzletelés, mindenki valamivel kereskedett – ilyen volt, amikor inkább a románokkal tartott volna a bácsi.

Egyik „kereskedelmi körútról” visszatérve vette észre, hogy mindenki fürdik, tiszta ruhák vannak kipakolva a foglyok számára. Ez a legjobb hír, amit a 102 erdélyi fogoly kaphatott. Volt még háromszáz anyaországi, akik még nem mehettek, mert „csak apránként lehet hazatérni”.

# **Kifürkészni az orosz szavát**

Máramarossziget volt az első első romániai állomás hazatérésükkor. Itt elég nagy volt a zavarodás elmondása szerint, nem akarták elengedni őket, a „kopogó deszkán” aludtak hónapokat, míg egy szögesdrótozott „hadifogoly-szerelvény” elő nem állt. 

– Gyergyón keresztül vittek Foksányba, az a hír járta, hogy a románok vissza akarnak küldeni minket, napok kérdése, hogy mikor. Végül a német zenekar koncertje adott reményt számunkra, elkezdtek zenélni az udvaron. A parancsnokok mind bevonultak az épületbe, én pedig gyorsan utánuk, hogy kifürkésszem, miről döntenek. **A szívem nagyot dobbant, amikor mondták az oroszok azt, hogy *vengri uszkáj domoj*, a magyarok mennek haza.** Kijöttek hozzánk az udvarra, közölték velünk: ha a névsort le tudjuk adni ma, akkor mehetünk haza – gyorsan elkészítették a listát, aztán Buzău-ban útlevelet kaptak.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0402-1.jpg)

Megneszelték azt, hogy déli tizenkét órakor megy vonat Brassó irányába, megrohamozták a vonatot, „a civilek nem fértek fel, egymást az ablakon keresztül húzták be”. Segesvár érintésével érkeztek meg Székelyudvarhelyre.

– Várt az állomáson minket a rezesbanda, a Patkóban ennünk adtak, elrendezték a papírjainkat. Telefonáltak mindenhova, hogy küldjenek autót utánunk. Értünk a zsigmondtelepi gyár kocsija jött. Tizenegy zetelaki érkezett haza akkor szülőfalujába. Nagy Mózes meghalt – mondja az utolsó, még élő katona.

Kicsit elérzékenyül, elcsuklik a hangja, amikor a hazaérkezésről kérdezem. Nem volt otthon senki, a család a mezőn dolgozott. Egy nappal korábban hazajött Sándor testvére a fogságból, a család levágta a hazatérésükre tartogatott bárányt. 

# **Első leszek neked, nem második, vagy harmadik**

1947-ben, 24 évesen, három év fogság után tért haza. Kezdetben visszatért édesapjától örökölt mesterséghez, fafaragással foglalkozott, majd később az újonnan nyílt székelyudvarhelyi Ifethez került.

– A sors mindig visz valamerre, intézi az életünket az Isten. Dolgozni kellett, hogy élni tudjak. Közben figyeltem a szomszédba járó leányt, aki sokat járt a nénjéhez. **Kihajoltam a kapun egyszer, hozzászóltam, ő felelt kérdésemre. Barátkoztunk egy keveset vele, aztán kérdeztem tőle, hogy lenne-e a szeretőm.** Azt válaszolta, hogy ha leszek, akkor első leszek neked, nem második, vagy harmadik – meséli el ismerkedésük történetét.

1950-ben összeházasodtak, két gyermekük született. 

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/img_0440-1.jpg)

Meleg időben a ház mellett ül egy kicsi széken menye elmondása szerint, dédunokáinak szívesen meséli történeteit. Zsoltnak a fagyott pityókás kaland tetszik, Huni azt fájlalja, hogy miért nem hal meg déditata, hogy mamát hozza vissza az angyaloktól.

– Mondom neki, hogy amikor eljön az idő, akkor megyek én is. Amit az Isten kimér, azt viselni kell. Én azóta jól vagyok, amióta kikeltem abból a gödörből, amibe másodpercekkel később halottak feküdtek a tűztől.A buggyos nadrágom lyukas volt a puskagolyótól, engem nem ért találat. Nem jött el a halál, élni kell Lajos még, és megnyugodni – idézi vissza pár nappal ezelőtti álmát, ami korábban valóság volt.