> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz
- URL: https://www.uh.ro/lesz-lesz-lesz-csak-azert-is-lesz/
- Published: 2019-09-09T08:23:57.000Z
- Updated: 2025-04-01T16:55:02.000Z
- Description: Udvarhelyből újra magyar város lesz. Csak a szereplők változnak.
- Author: Szilágyi István
- Tags: Vélemény, balázs árpád, erdély címer, Gálfi Árpád, magyar címer, magyar világ, mihály jános, országcímer, országzászló, pestszentlőrinc, Szász Jenő, tarlós istván, Udvarhely, vármegye, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 16:47

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-13.jpg)

##### Udvarhelyből újra magyar város lesz. Csak a szereplők változnak.

###### Fotók: Szabó Apor

Vegyes érzéseim támadtak szerdán délután a Patkóban, ahol egy viszonylag egyszerű, nem túl hosszú, alapvetően szép, mégis vitatható ünnepségen vehettünk részt. Kicsit olyan volt, mintha ismételné magát a történelem Székelyudvarhelyen, mert, ha tényszerűen nem is, szimbolikusan visszacsatolták a várost az anyaországhoz. Persze, a hivatalos kommunikáció szerint csupán igyekeztek visszaállítani eredeti állapotába a Patkót, csakhogy **a történelmi kontextus egyáltalán nem mellékes**.

A lovas nemzetre utaló teret annak apropóján hozták létre a ma ismert formájában, hogy Észak-Erdélyt, és vele együtt Udvarhelyt is visszaadták Magyarországnak, a második világháború hevében. Ennek első évfordulóján, 1941\. szeptember 5-én adták át ünnepélyesen, a falba ültetett 5 címerrel (Magyarország, Erdély, Udvarhely vármegye, Székelyudvarhely, Pestszentlőrinc) és a magasan lobogó országzászlóval **egyértelműsítve a magyar fennhatóságot**. Akkor még nem tudhatták, hogy ez nem maradhat örökre így.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-15-2.jpg)

Kifosztásról, megsemmisítésről, megalázásról beszélt Gálfi, pedig **a román államhoz való visszacsatolás érthető következménye** volt, hogy a magyar állam szimbólumait el kellett távolítani, ezt le kellett nyelni, ha nem is lehetett elfogadni. Ahhoz, hogy elteljen hetvenöt év, és úgy tegyünk, mintha mi se történt volna, a szabadság nevében, de sokkal inkább a helyi hatalom birtokában, *csakazértis* visszahelyezzük őket, **fittyet hányva az így is elég puskaporos román-magyar viszonyra**, alig néhány hónapra az úzvölgyi konfliktusra.

Gondoljunk csak bele: mi mást érthet egy ilyen ünnepség alatt a román fél, mint azt, hogy mi sosem tartoztunk Romániához, és most sem akarunk, nem vagyunk hajlandóak elfogadni a határokat? **Hogyan várhatjuk el, hogy jobban bánjon velünk ez az ország**, ha állandóan a szomszédjához (riválisához?) húzunk. Persze, valahol igaza van annak is, aki erre azt mondja: Magyarország csak többet tett értünk, **a hazaszeretet pedig erővel nem megy**, ezért a román államnak, a román népnek is többet kellene nyújtania. De attól biztosan nem, ha közben konokul, izomból visszük véghez saját nemzetépítésünket.

S ha valakinek úgyis meg kell szakítania ezt az ördögi kört, miért ne volnánk mi a bölcsebbek? Nem azt mondom, hogy ne emlékezzünk, ne ünnepeljünk, hanem, hogy 

# ne dörgöljük a másik orra alá, 

mert mi se szeretjük, ha ezt csinálják velünk. Nem állítom azt sem, hogy nem fontos a múlt tisztelete, a jelképek használata. Magam is látom benne a közösségformáló erőt, de arra is kell gondoljunk, hogy **mit üzenhet a jelenben, annak a másik népnek, amellyel együtt kell élnünk**, ha tetszik, ha nem. Mert kikérjük magunknak, hogy tiszteljenek minket, de vajon mi nem kell a másikra tekintettel legyünk? Még akkor is, ha nekünk van igazunk.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-10.jpg)

Hiába hangoztatta **Mihály János** történész az eseményen, hogy „nem siratunk semmit vissza, délibábot sem kergetünk”, ha az egész esemény hangulata az ellenkezőjét tükrözi. Miközben olyan harcias hangvételű meghívót ad ki a városháza, hogy az idézettől **akaratlanul is puskát ragad az ember**: *"Hogy volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül" (Juhász Gyula)*. Tessék mondani, hogyan lehetne ezt másképp értelmezni, ha nem úgy, mint a régi magyar világ visszasírását, a határok megkérdőjelezését, a fegyveres földszerzés dicsőítését? Nem beszélve arról, hogy **egy olyan korszakot méltatunk** – alig néhány hónappal a holokauszt megemlékezés után –, **amely lehetővé tette a zsidótörvényeket**. Elgondolkodott valaki azon, hogy ezzel is mit üzenünk a jelenben? Kétlem.

# Semmi értelme folytatni a szimbólumharcot.

Az egyik leveszi, a másik visszateszi, aztán megint leveszik, és így tovább. Mert kötve hiszem, hogy erre az akcióra nem érkezik semmilyen reakció a román hatóságok vagy a – rendezvényen is emlegetett – „alamuszi feljelentő” (Dan Tanasă) részéről. Elnézést a vulgáris hasonlatért, de most **tényleg azé a tér, aki azt körbepisili**? Nem eléggé magától értetődő, hogy a Patkó eddig is az udvarhelyieké, a majdnem színmagyar Udvarhelyé volt, nem a román államé? Nem, **meg kellett mutatni, hogy egy kicsit a Magyarországé is**. Nem lehetett nehéz ehhez partnert találni a testvértelepülésekben, amelyek képviselői szemlátomást szívesen tetszelegnek a nemzetmegmentő szerepkörben. A nagy magyar testvér lehajol az elnyomott székely kistestvérhez.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha olyan érzése támad az embernek, **mintha valamiféle gyarmat volnánk**, amivel kedvükre pingpongozhatnak a hatalmak, áldozatul esve annak a szimbolikus harcnak, ami száz éve Románia és Magyarország között zajlik. Ezt csak tetézi az a skizofrén állapot, amibe a kettős állampolgárság intézménye sodort minket.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-1.jpg)

Nem is leplezte **Tarlós István**, hogy a történelem újraforgatásának vagyunk szemtanúi, hogy **78 évvel ezelőtt ugyanígy vették birtokba a Patkót**, amely az anyaországhoz való tartozást jelképezi. Mai kontextusban ez annyit tesz: egy talpalatnyi Magyarország, Románia szívében. A budapesti főpolgármester kicsit sem burkolt nosztalgiával emlékezett vissza a magyar katonák dicső bevonulására. Már csak az hiányzott volna, hogy Horthy mintájára fehér lovon vonuljon a térre, ahogyan azt Semjén Zsolt tette Kézdivásárhelyen, nem is olyan régen. Volt is belőle cirkusz.

Igaz, hogy nem éltem azt a kort, a családunkban se volt ez téma, de el tudom képzelni, meg tudom érteni, hogy **valóban örömünnep lehetett, amikor újra magyar világ lett Udvarhelyen**. Csak hogy ez már a múlté. Emlékezni szabad és kell is, de hogy magyarosan mélabús katonadalokkal sírjuk vissza, hogy elvesztettük hazánkat (és a rózsánkat), enyhén szólva kontraproduktív.

# „Építsünk újra mindent”

– tett rá még egy lapáttal Gálfi. Rendben, de akkor legalább csinálnák jól, hitelesen. Nem merték ugyanis megkockáztatni, hogy a falba helyezzék vissza a címereket. Nem tehették meg, mert műemlékzóna, de titkon remélik, hogy majd egyszer talán, mégis sikerül. „Minden reparálódik” – mondta bizakodva Tarlós, azzal a képtelen példával alátámasztva, hogy megütötte már egyszer a bokáját Nyirő szobránál (*deus ex machina?*), alig egy hétre rá Gálfinak is kitörött, és lám, ma mégis mindketten járnak. Vastaps. Hiába, örömünnep a mai, semmi sem ronthatja el.

Örülhet Gálfi Árpád, hogy ő is állíthatott valamit a városközpontban. Nem telhet el mandátum, nem is igazi polgármester, aki nem állíttat szobrot. De ebben a műfajban **úgyis tudja mindenki, hogy ki a bajnok**, akit nem könnyű lekörözni. Tudja ezt ő is, otthonosan mozog a tömegben. Hogyne lenne itt, ha egyszer nemzetstratégiai kérdésről van szó?

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-2.jpg)

Szóval örülhet **Szász Jenő**, hogy követik példáját, tovább viszik a *Hagyaték*át. Igaz, ezúttal a háttérből követte az eseményeket, de gondoskodott arról, hogy sóhivatalát (pardon, kutatóintézetét) mégis képviselje valaki. Egy igazi heraldikus! Kár, hogy – a politikai sallangon kívül – csak annyit tett hozzá “szakmailag”, amit a vak nem lát: hogy a magyar címeren kettős kereszt, Udvarhely jelképén a kardélre szúrt medvefej látható. Az csak hab volt a tortán, hogy a színeket is magyarázta, pedig mind mészkőből készültek az alkotások. De lehet, hogy csak mi vagyunk színvakok.

Örülhet Tarlós István is, hogy sikerült visszacsatolni Udvarhelyt a nemzet fővárosához, csak kapja már meg az új székely zászlóját, amit a szívességért cserébe kért, mert most csak egy városzászlót tudtak neki adni. Hogy hova lett a sok székely zászló, amit március 15-én százával osztottak, nem tudom. Majd megkapja, ígérte neki Gálfi.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-14.jpg)

Nem utolsó sorban, örülhetnek a „civilek”, akik a helyszínen büszkén adták arcukat, nevüket az eseményhez. Különösen örülhet **Balázs Árpád** (jobbról), az MPP helyi *szpindoktora*, elsősorban annak a kedvező politikai konstellációnak, amelyben sikerült még egy „létfontosságú” nemzeti projektet átvinni a városvezetésen. Hiába, szimbolikus térfoglalásból ő a szaki, történjen az zászlókkal, szobrokkal vagy vitatható névadással. Micsoda elégtétel lehet az, hogy változtatni akarsz egyet a városképen, és egyszerűen hagyják neked. Felemelő érzés lehet, valóban, ami nem akárkinek adatik meg.

# Egy maréknyi ember kívánságát

**a városháza „közösségi igényként” tálalja**, pedig kötve hiszem, hogy az udvarhelyiek többsége erről álmodott volna, mert különben a forgalmat is le kellett volna állítani a református templom előtti úton, annyian lettek volna. Erre azonban nem volt semmi szükség, a helyi rendőrség vezetője a Vasszékely lábánál állva könnyen beláthatta az egészet.

Beszédében a polgármester azt mondta: „Ugyanaz a tér, ahogy mi is ugyanazok vagyunk”, pedig akárhogy számolom, eltelt egy bő emberöltő negyvenegy óta. Persze, nem kizárt, hogy az egybegyűltek egy része csecsemőként ott volt, de **hol maradnak az ifjabb generációk? Valószínűleg otthon.** Elég volt körülnézni a téren, ami elég lassan, így is csak félig telt meg. Ha a városháza alkalmazottait nem számoljuk, fiatalokat csak elvétve lehetett látni, pedig a képeket is tüzetesen újranéztem.

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/hagyatek-3.jpg)

Nem firtatom, hogy **van erre vevő**, de vajon mikor veszik már észre, hogy **milyen kevesen, és ők is már közelebb a sírhoz**, mint a bölcsőhöz? Persze, aki ott volt, annak bizonyára fontos volt, örömünnep volt, és ezt senki se akarja elvenni tőlük. De könyörgöm, kérdezzenek meg mást is, ne engedjék, hogy egyesek kényük-kedvük szerint kisajátítsák a várost. Legyen valóban **„miénk itt a tér”, mindenkié.**