> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Köszönjü(n)k szépen
- URL: https://www.uh.ro/koszonjunk-szepen/
- Published: 2012-04-05T09:26:29.000Z
- Updated: 2012-05-12T22:28:49.000Z
- Description: Köszönj szépen a néninek, bácsinak, fiam - ezeregyszer elismételt szülői tanács. Mert köszönni kell, köszönni illik. Van, hogy a dresszírozás csődöt mond.
- Author: Szász Attila
- Tags: #Import 2025-09-04 13:07

![Köszönjü(n)k szépen](http://194.38.104.52/images/stories/velemeny/bush_koszon2.jpg "Köszönjü(n)k szépen")

Köszönj szépen a néninek, bácsinak, fiam - ezeregyszer elismételt szülői tanács. Mert köszönni kell, köszönni illik. Van, hogy a dresszírozás csődöt mond.

„Anyád nem tanított meg köszönni?" – hallom a felháborodott szomszédasszony csármálását minap. **Mind a hét feje tüzet okád**, a szomszédban lakó megriadt áldozat rémülten áll előtte. „Köszöntem", rebegi, de harcias hévvel jön a replika: „Köszönni hangosan kell, nem suttogva."

| ![velemeny](http://194.38.104.52/images/stories/velemeny/bush_koszon2.jpg) |
| -------------------------------------------------------------------------- |

Nem szólok közbe, hogy hagyja már békén a gyermeket, tanúsíthatom, jól nevelték, és nekem előre szokott köszönni. Igaz, **halk szavú, mint minden kamasz**, aki zavarában néha azt sem tudja eldönteni, hogy kezicsókolom vagy jó napot kívánok.

Becsuktam az ablakot és közben azon morfondíroztam, hogy felnőtt korban elfeledkezünk arról, hogy

## a köszönés nem is olyan könnyű.

Emlékeim szerint köszönni gyermekkoromban volt a legegyszerűbb. Minden néninek, bácsinak rutinosan lenyomtuk a kezicsókolomot. S hogy el ne felejtsük hangosan üdvözölni a szembejövő ismeretlen ismerőst, szülői kézszorítás volt a titkos jel.

Akkoriban azt is megfigyeltem, hogy **a felnőttek nem egyformán köszönnek.** Volt, aki sziázott, volt, aki kez'csókolom hölgyek-kel replikázott. Nekem a Pá, Katica tetszett a legjobban. Kalapos, horgolt kesztyűs, kiskosztümös idősödő hölgyek pityegték édesanyámnak.

A behajlított karukon fényes retiküllel közlekedő nénik a húgomat és engem a még mulatságosabb, pá, kislányokkal üdvözöltek. Tetszett. Alig vártam, hogy találkozzunk. Nemrég mesélte kolléganőm, hogy őneki is volt része pá-ban, amit ő mindig Pál-nak értett. Csodálkozott is rajta, hogy **miért köszöntik vezetéknevén az édesanyját.**

A kinek mit köszönjek zavara akkor jött el, mikor szó szerint elengedtem szüleim kezét, és egy szép napon a szomszéd bácsi a kezicsókolomra jó napot-tal válaszolt. Bár az iskolában ezt a köszönési formát sulykolták (jó napot tanár elvtárs, mert akkoriban még elvtársak voltak az urak) nekem mégis nehezen ment a hideg köszönéssel megbarátkozni.

## „Köszönj te is úgy, fiam, nagylány vagy már"

– kaptam az egyszerű szülői tanácsot. Az ám, csakhogy egy hét múlva már jött is az első sértett ismerős nénitől a panasz: a leányka fennhordja az orrát, jónapotozik, ahelyett, hogy kezicsókolomozna. Kikéri magának, neki kézcsók jár.

A kinek hogyan dilemmát úgy oldottam meg, hogy vagy elmenekültem a másik járdára, hogy kikerüljem az immár kínossá vált köszönést, vagy pedig **mormogtam valami bizonytalant az orrom alatt.**

Aztán lassan megszoktam a jónapotozást, és beletörődtek az ismerősök is, hogy részemről a kezicsókolom a múlté. A családban nem volt gond, a tegeződés volt a módi, de az idős rokonoknak, dédinek és nagymamának soha nem köszöntünk sziát.

A köszönés-gond szülőként ért utol ismét. Nagyobbik fiammal tanulgattam, nem is olyan egyszerű, hogy „anyád megtanítson köszönni". Ő tudott, de néha egyszerűen **nem volt hajlandó köszönni.** Hiába szorítottam a kezét, juszt sem villogtatta köszönési tudományát a „kedves néniknek". Ami mulatságos volt, hogy boldogan és

## hangosan sziázott a kóbor kutyának

akivel napközibe menet reggelente találkoztunk.

A fiatalabb kolléganők ügyet sem vetettek az elmaradt köszönésre, az idősebbek igen. Gyermeknevelés- órát is tartottak, „meg kell tanítani köszönni" címmel, s volt, aki egyszerűen kijelentette: szégyen, hogy még ennyit sem tud a gyermek.

Gondoltam, megbeszélem a háromévessel a köszönés dolgát. Átöltöztetés közben ecseteltem neki, hogy a nénik kedvelnek és illik köszönni, ahogy anyu és apu is teszi. Utánozhat nyugodtan.

Aztán arra is rákérdeztem: miért köszön a kóbor ebnek, a néniknek meg nem? Rám nézett komolyan és a szemüvege fölött átpislogva ennyit válaszolt: **mert a kutyák jobbak, mint az emberek.**