> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Két ló árából vettek hegedűt neki
- URL: https://www.uh.ro/ket-lo-arabol-vettek-hegedut-neki/
- Published: 2020-01-27T10:44:44.000Z
- Updated: 2025-04-01T16:32:09.000Z
- Description: Kétszázéves hegedű után kutattunk. Helyette egy muzsikás életet kaptunk, véletlen szerelemmel.
- Author: Gál Barna
- Tags: Itthon, Birtalan Zoltán, hegedű, Homoródújfalú, szerelem, zenakar, zene, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 16:38

![](https://uh.ro/wp-content/uploads/2020/01/k%C3%A9p9.jpg)

##### Kétszázéves hegedű után kutattunk. Helyette egy muzsikás életet kaptunk, véletlen szerelemmel.

###### Fotó és videó: SZÁSZ ZSUZSI

Oláhfalviak forgolódnak az újfalusi udvarban, kerülgetik az eladásra szánt lovakat a Birtalan portán. Tapogatják, ütögetik az állatokat, meg akarnak bizonyosodni abban, hogy jóféle lovakat visznek haza. Gondolatban megköttetik a vásár, aztán kézrázás és néhány pohár áldomás után menetirányba állítják a frissen vett, betanítatlan csikókat.

A kapun kitérve a tapasztalatlan fogat szinte beüti a szemközti szomszéd kapuját, annyira összecsiszolatlan az új felállás. Egy házaspár néz a port felverő szekér után, szemeikkel búcsúztatják a család haszonállatait. 

Nincs sok idejük a kapott pénz számolgatására, míg eldöntik, mibe fektetik a lovak árát, a lej leértékelődik, töredékét éri pár nappal később. Szomorúságukban úgy döntenek, hogy befektetik az összeget legkisebb fiúk, Zoltán jövőjébe.

**Egy székelyzsombori kereskedő cigány kopogtat be azokban a napokban hozzájuk, hegedűt kínál megvételre. Zoltán második osztályos, még nem sejti, hogy hatalmas meglepetésben lesz része hazaérkezéskor, a sokat emlegetett hangszert megvették szülei számára.** 

Zoltánból azóta bácsi lett, Homoródújfaluban él, tavaly decemberben ünnepelte a 87\. születésnapját. Egy barátom közösségi oldaláról szereztünk tudomást róla, a megosztott fotó szerint egy kétszáz éves hegedű tulajdonosa.

# **Vajon vette, vagy örökölte a hangszert?**

Milyen története lehet egy ennyire régi hegedűnek? Ezekkel a kérdésekkel indultunk el felkeresni a bácsit a Hargita megye határán fekvő településre.

Csípős hideg van Homoródújfaluban, alig látni embert az úton, ezért a bodega mellett várunk arra, hogy valaki utat mutasson nekünk, elmondja, hol lakik a keresett személy.

Egy pálcával kopogtató néni közeledik felénk, aki kissé meggörbülve, de iramosan halad az üzlet felé.

– Jó napot! Nem tudná nekünk megmondani, merre lakik Zoli bácsi, a hegedűs? – kérdezem tőle.

– Jöjjenek utánam, megmutatom. Már vén kókós vagyok, mindjárt azt sem tudom, hol lakik – mondja, majd rábök egy házra mégis**.**

Zolti bácsi – ahogy a helyiek mondják – délutáni pihenőjét tartja, az ágyából ugrik fel érkezésünkkor. Meggörbült ujjaival simít egyet haján, majd kíváncsian várja jövetelünk célját. **Vannak olyan varázsszavak nála, melyeknek hallatán mindenki ismerős lesz számára egy szempillantás alatt, most a hegedű és muzsika szavak erejével próbálkozunk.**

# **Hogyan lesz egy falusi gyermekből a muzsika szerelmese?**

– kérdezem tőle, miközben az ágyát rendezgeti, helyére teszi a kicsi, piros párnácskáját.

– Édesapámnak jó zenehallása volt, gyermekkoromban sokat citerázott a saját készítésű hangszerén. Én is úgy vertem a citerát, hogy utoljára jobban, mint ő, mert frissebek voltak a kezeim. Valahogy bennem volt az akarat a muzsikára. Amikor nyűtték a kendert, akkor a magnak való, kicsi ujjamnyi vastagságú pozdorjákat kiszedtem édesanyám kezéből, pengettem őket. Akkor még éneket sem tudtam, csak olyanokat, amelyeket én találtam ki magamtól – mondja Zolti bácsi, akiről korán kiderült, hogy valamiért vonzódik a zenéhez.

![](https://uh.ro/wp-content/uploads/2020/01/k%C3%A9p3.jpg)

Legkisebb gyermekként, más szórakozás nem lévén, sok éneket tanult a “jó hangú” nénjétől. Még visszaemlékezik arra az időre, amikor az újfalusi öregek a padon beszélgettek, énekeltek fél napokat. Leginkább az maradt meg benne, hogy a szomszéd Jóskának már előtte hegedűt vettek szülei, amit nagyon szeretett volna legalább megérinteni.– **Kértem tőle, engedje meg, hogy legalább megtapogathassam azt a szép hegedűt, de nem adta, olyan rosszféle volt, örökké azt mondta, hogy én elrontom**. Pedig ő sem tudott hegedülni! Mondták apámék, hogy ne búsulj fiam, egyszer neked is lesz. Aztán egyik nap igen kedvesen fogadtak, hegedűt vettek nekem a sok nyűgölésem után – vezeti fel az első hegedű történetét házigazdánk. 

# **Tedd le, fiam! Ne hallják az utcán lévők!**

Nem ment könnyen, senki sem tudta tanítani, tanácsot adni a faluból, magára volt utalva. Legnagyobb szórakozásaként tartja számon a mulatságok alkalmával a cigány zenészek megfigyelését, ahogy tartják a kezükben a hangszert, ahogyan lefogják a hangokat. Ennek ellenére, egy idő után elment a kedve az egésztől, mert semmit sem tudott fejlődni.

– Mondták a szüleim, hogy eladják, ne álljon benne a pénz, úgysem tudok megtanulni muzsikálni. Már attól tartottam, hogy elveszítem a hegedűt, ebben a félelmemben vannyogtattam keservesen, hogy sikerüljön valami. Édesanyám mondta többször nekem, hogy fiam, tedd le, olyan csúnyán szól, ne hallják az utcán lévők. **Csináltam töretlenül, először a hanglajtorjával próbálkoztam, aztán a *Kicsi kutya tarka* című, egy lére menő énekkel. Végül, kicsavartam a hegedűből egy nótát** – ez lendületet adott a muzsikás karriernek a továbbiakban.

![](https://uh.ro/wp-content/uploads/2020/01/k%C3%A9p14.jpg)

Annyira, hogy a szomszéd Jóskát is megtanította hegedülni, de felmerült egy kisebb zenekar létrehozásának igénye is. A helyi kultúrháznak volt egy nagybőgője, embert kellett mellé szerelni, lassan összeállt a banda. 

– Elhívtak ismerősök egy keresztelőre Brassóba, ott kialakult egy olyan kapcsolat, ami után folyamatosan kértek muzsikálásra Medgyestől Kőhalomig, fel, a Szeltersz völgyéig mindenhova. Még az elején megfordultam Bétában, Dobóban, és Muzsnában. Életem egyik legszebb időszaka volt, amikor ezzel az erős zenekarral összejártuk a térséget – akkor huszonöt éves lehetett Zolti bácsi.

Egyik legkedvesebb élménye az almásiakhoz kötődik, ahol egy 50 éves találkozó alkalmából zenéltek, meglepődtek azon, hogy **milyen szépen tudnak mulatni ott, „nem fennhangon ordítoznak, hanem az asztal alatt, szépen, pianólag énekelnek”.**

# **Megbuktatták a jó hírben álló vargyasi cigányzenekart**

Az első lakodalmak között emleget egy vargyasit, amikor kicsit feszült volt, hogyan fogjanak neki a mulatságnak. Rá is kérdezett a gazdára, hogyan szeretik, hogy muzsikáljanak.

– Azt felelte Mihály bácsi, hogy ahogyan máskor is szoktuk. Úgy értette, hogy adjuk magunkat, csináljuk úgy. Én erőst szerettem énekelni is, ezért úgy döntöttem, hogy a padok között előmegyek, a jelenlévők fülébe muzsikálok. Nagyon tetszett a népnek, mind fordultak meg – mondja büszkén és mosolyogva Zolti bácsi.

Elmondása szerint őket részesítették előnyben a helyi zenekarral szemben, mert „jók voltak”. Kitettek magukért többször is a településen. Előfordult az is, hogy a lakodalmat másnap reggel tíz óráig zenélték, utána keresztelőre voltak hivatalosak.

![](https://uh.ro/wp-content/uploads/2020/01/k%C3%A9p8.jpg)

– Megérkeztünk a keresztelőre, ahogy beléptünk, láttam, hogy mindenki józan. Elkezdtem erősen gondolkozni, hogy mi fog itt lenni, hogy fogjuk bírni az iramot. Rákérdeztem a házigazdára, hogy esetleg egy csepp pálinkája nem lenne-e. Egyből három-három pohárral megittunk, aztán szóltam a harmonikásnak, Karcsinak, hogy öltözzön fel, azaz vegye fel a hangszert. **Olyan jól ment a muzsika, hogy elgondolkodtam azon, hogy ne igyunk-e még. Úgy lepertusodtunk a néppel, hogy másnap reggel a házigazda akart még száz lejt adni nekem.** A többiek nem voltak ott, de el sem vettem. Melyik ujjamat vágjam le? – kérdezte tőle, utalva arra, hogy ha nem tud mindenkinek adni, akkor nem kéri a figyelmességet.

# **Ellopták az indiánok táncát**

Mivel idáig nem került szóba, óvatosan átterelem a témát a szerelem felé, érdeklődöm, hogy táncolni szeret-e? 

– Nem dicsekedek, de minden helyszínen volt egy leányka nekem, ezzel mindent elmondtam szinte. A jó zenész jól is tud táncolni. Egyik alkalommal a faluban betanították a Liliomfit, a részeges embert játszottam, nekem verbunkozni kellett benne, még most sem tudom elhinni, hogy milyen könnyen áttáncoltam magam a színpad egyik feléről a másikra, mint egy pillangó – mondja válaszul kérdésemre.

Feláll, rak pár darab fát a tűzre, aztán folytatja. Elmeséli, hogy régen a karácsonyi mulatságok voltak a legnagyobbak, akkor még a „félidős” férfiak is felálltak mulatni. De nem úgy, mint **most, „úgy néz ki a fiatalok tánca, mintha az indiánoktól lopták volna, egy lére megy minden”.**

# **Édesanyja halála hozott fordulópontot a muzsikás életébe.** 

Letette a hegedűt negyvenéves korában. 

– Árva gyermeknek éreztem magam, valami átok ült a családon, minden férfiember olyan fiatalon meghalt, bátyáim 66-67 évesen, édesapám 66 évesen. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy meg tudjunk élni. Mindig a nehezebb munkát kerestem, mert azt jobban megfizették – számol be szerettei elvesztéséről Zolti bácsi.

Kezdetben a kollektív gazdaságban tevékenykedett, majd traktoristának áll, az oklándi mezőgazdasági gépállomásnál dolgozott negyven évet. Közben gyermekkori hobbijának is élt, juhokat nevelt, volt olyan alkalom, amikor egyszerre száz darab állatot adott el a homoródi gazdáknak.

# **Egy véletlennek köszönhetem a feleségemet**

Abásfalván juhászkodott, szomszédságában leendő felesége akkori férjével kecskéket tartott. Jó kapcsolatba került a családdal, még a jámbor természetű lovát is odaadta nekik használatra.

– Egy viharos-esős napon a feleségemék oláhfalvi rokonaikhoz kecskesajtot szerettek volna felvinni, hogy ott eladják. Miután a sűrű eső elállt, ketten indultunk neki az útnak. Percek alatt elfogyott a sajt, indulhattunk visszafelé. Igen ám, de úgy megfáztunk, hogy Homoródfürdőn bementünk a vendéglőbe melegedni. Ott pedig találkoztunk egy nagyszájú abásfalvival, aki állandóan abban járt, hogy az embereket összehergesse. Hazaértünk, nem volt semmi baj – kezdi közös történetüket a bácsi.

Másik nap a férj azzal szakította meg a déli fejést, hogy azonnal jöjjön, mert hozott neki valamit. Miután bement az esztenára, akkor tudatosult benne, hogy itt nem lesz semmiféle csomag.

– **Azt akarom, hogy gyere be a faluba, pakold össze Matildát, s vidd el innen** – mondta Zoli bácsinak indulatosan.

– Hát, maga bolond, én miért vinném el a maga feleségét? – kérdezte tőle.

– De ne ide, az esztenára hozd, hanem messze vidd innen – válaszolta neki.

Aztán úgy érezte, hogy el kell hagynia a falut, fel kell adnia állatokkal kapcsolatos terveit. Otthagyta az albérletet, menni készült, mikor Matild megérkezett.

– Azt kérdezte tőlem, hogy mikor megyek haza, amire én erősen felháborodtam. Mondtam neki, hogy semmi köze hozzá, hát a férje mindjárt megver engem a semmiért. Aztán egyet gondoltam, hogy ha már így alakult, akkor legyen, elvittem magammal – osztja meg ismerkedésük, összekerülésük különös történetét velünk.

# **Kétszázéves büszkeség Szászrégenből**

Három esztendeje maradt egyedül, szép életet éltek együtt feleségével. Kerüli a hangos mulatságokat, nincs kedve zenélni.

– Ejsze az idő hozta magával, hogy már nem kívánom a muzsikálást. Nem mondom, esténként előveszem még a hegedűt magam szórakoztatására – mondja, majd lehajol, az ágy alól kiszed egy fekete tokot.

Ez a második hangszere, amit a szomszéd csűrben, elhanyagolt állapotban kapott meg egy szénahordás alkalmával. Az első, gyermekkori hegedűt kérték tőle a vargyasiak, de nem adta oda nekik.

– Nem jelent a pénz már semmit. Ígértek érte háromezer lejt, de úgy gondoltam, hogy ne bellérkedjenek a cigányok vele, inkább odaadom a kultúrháznak. Most ott van bekeretezve az ajtó fölött. Ott a helye! **Annyi szép időt átéltünk közösen abban az épületben. Ha én nyugdíjba jöttem, menjen ő is oda, a helyére** – avat be az ajándékozásba Zolti bácsi.

Második, mostani hegedűje áll kétszáz éves hírben. Zseblámpát ad a kezembe, hogy olvassam el a pecséten a dátumot, jól látszik az 1862\. Én kezembe is veszem a hangszert és a lámpát, de akárhogyan nézem, az 1962-es dátumot és a szászrégeni gyár logóját látom benne. 

Nem szóltam semmit, ki vagyok én, hogy szétzúzzak egy kétszáz éves álmot? Egyébként is, van egy olyan érzésem, hogy Zolti bácsinak nem a hegedű régisége a legfontosabb. Ahogyan pengeti a húrokat, emlékek és élmények tucatjait idézi fel.

– **Ha most idehozhatnám az összes pénzt, amit összemuzsikáltam, akkor egy ember nem tudná átugrani a rakást.** De tudja, mit mondok? Nagyon sok embert megismertem a hegedű segítségével, ez a leglényegesebb. – Szép élet volt ez! Strapás, de nem volt olyan hét, amikor ne vártam volna a szombatot, vagy a vasárnapot. A szüleim sokkal jobban csinálták, hogy ház helyett hangszert adtak a kezembe, mert egy házzal mit kezdtem volna? – kérdezi tőlem.