> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Hogyan válik a szülővárosunk egyetem előtti váróteremmé?
- URL: https://www.uh.ro/hogyan-valik-a-szulovarosunk-egyetem-elotti-varoteremme/
- Published: 2026-05-07T09:24:01.000Z
- Updated: 2026-05-07T09:24:01.000Z
- Description: Öllerer Áron szerint levettük a lángot az udvarhelyi életről, és magunktól lettünk hűtlenek a saját történetünkhöz.
- Author: Gál Előd
- Tags: Kultúra, egy Kanapén, Öllerer Áron

**Öllerer Áron**t talán a régi Gében láttam először. Gyakran találkoztunk ott, mégsem igazán beszéltünk, szimpatikus srác volt, de csendes. Olyan megfigyelő típusnak gondoltam, ezért aztán az sem lepett meg, amit a *Communitas Alapítvány* honlapján elérhető leírásban olvastam róla: a riport érdekli, a fikció nem.

Talán éppen emiatt gondolom, hogy Udvarhely inkább megfigyelőpont számára, bázis helyett, rá is kérdezek tőle, amikor a kanapén beszélgetünk. Arra is, hogyan lesz egy generáció számára egy váróterem a saját szülővárosa. De egyáltalán, hogyan lett számára Udvarhely az, ami. 

***Ez is érdekelhet:***

[A legtöbben úgy élünk, mint a szüleink. Csak nem vesszük észre.Miért élünk kollektív paranoiában, miért kellenek matriárkák a férfiak városába, és miért félünk az autonómiától?![](https://static.ghost.org/v5.0.0/images/link-icon.svg)Udvarhelyi HírportálGál Előd![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/thumbnail/ok-SzaboKAttila-0482.jpg)](https://www.uh.ro/a-legtobben-ugy-elunk-mint-a-szuleink-csak-nem-vesszuk-eszre/)

Ezt nehezebben értenénk meg anélkül, hogy tudnánk, Áron grafikát és filozófiát tanult, igaz, beszélgetésünk során **„részmunkaidős belső emigránsként”** hivatkozik magára. Főleg mert nem hisz a „szent székely hagyományokban”, ha azok csak üres pózok.

## A tojáshéj-effektus: fiatalok a semmiben

Ehelyett inkább éppen azt figyeli, hogyan válik a szülőváros egy generáció számára az egyetem előtti váróteremmé. Nyolc év kolozsvári „elméleti alapzaj” után tért vissza, de nem a nosztalgia hozta haza, hanem a látni vágyás.

> *„Udvarhelyen csak távolságtartóan tudok létezni. Vannak problémák, amik a szőnyeg alá vannak söpörve, és van, aminek a létezését sem érzékeljük. Hiányzik a diagnózis, mert hiányzik a beszéd.”*

Úgy érzi, Udvarhely sokak számára csak egy non-existence állapot, egy tojáshéj, amiből ki kell kelni, mert elfelejtettük megtanítani a fiataloknak, hogy a hely, ahol élnek, létezik és formálható.

> *„A diákoknál azt látom, hogy megszűnik a hely. Mintha egy burokban kelnének ki a tojáshéjból, aminek nincs semmilyen sajátossága. Azt tanulják meg, hogy itt nem történik semmi, hogy nem létezik a hely.”*

## A láthatatlan falu

S van, ami hiába létezik, nem találjuk. A beszélgetés egyik legmegrázóbb pontja az volt, amikor Áron matematikai alapokra helyezte a társadalmi elnyomást. Szerinte Udvarhelyen vannak rétegek, amikről egyszerűen nem veszünk tudomást. Holott statisztikailag egy egész falunyi LMBTQ-ember él a városban láthatatlanul.

> *„Udvarhelyen él 31 ezer ember. Statisztikailag a más nemi orientációjúak aránya ebből legalább 600 ember. Az egy falu. Hol vannak? Itt vannak, de olyan, mintha a föld alá lenne nyomva az egész probléma. Faktuálisan ez létezik, mégis teljesen láthatatlan.”*

## Pánkos múlt, kényelmes jelen

Szerinte ugyanis a városunkat nem a külső erők, hanem a saját szellemi kényelmünk korlátozza. Miközben sokan a politikát vagy a forráshiányt okolják a kultúra ellaposodásáért, Áron emlékeztet: a 80-as években, a legsötétebb diktatúra alatt ez a város „pánkosabb” és nyitottabb volt, mint ma.

> *„Én szerintem a képtár, a művelődési ház az úgy működött a 80-as években, mint egy nyitott műteremhálózat. Totál ilyen pánkos. (...) Ezek azok, amiket így magukra hagytunk. Szerintem ez a saját történetünkhözvaló hűtlenségnek a következménye. Magunktól csináljuk ezt. És nem fölülről megmondott dolog.”*

***Ez is érdekelhet:***

[Mire elég Udvarhelyen egy sárga nadrág?Mi történik akkor, ha elfogy a levegő? Lesz-e erőnk majd kilépni a biztonságból? Most Wagner Áront kérdeztük. Egy kanapén.![](https://static.ghost.org/v5.0.0/images/link-icon.svg)Udvarhelyi HírportálGál Előd![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2026/04/wagner-aron-szoveges.jpg)](https://www.uh.ro/mire-eleg-udvarhelyen-egy-sarga-nadrag/)

Úgy látja, levettük a lángot a saját életünkről, és beleszoktunk a „mesketébe”, a biztonságos, tét nélküli történetekbe. Pedig a „tojáshéj” falai belülről is átüthetőek lennének.

> *„Ugyanennyi erővel lehetne teljesen másként is csinálni, és senkinek nem lenne az égvilágon semmi baja. (...) Most lenne az ideje, hogy javasoljon a társadalom valamit, ahol az ő részvétele megjelenik. Most kéne demonstrálni, hogy itt vannak akaratok, amiket eddig nem hallottak meg.”*

## A művészet? Felkavarhat még dolgokat?

Áron számára a művészet nem díszlet, hanem diagnosztikai eszköz. Kritizálja azt a habitust, ami a válságokat és a társadalmi feszültségeket esztétikai mázzal, vagy ahogy ő fogalmaz, „erőít fedi le. Szerinte a művész feladata nem a „meskete”, hanem a rögzítés és a jelenlét.

> „Vannak problémák, azok nyilván egy része az szőnyeg alá van söpörve, része talán nincs is érzékelve egyáltalán. Tehát, hogy a diagnózis is hiányzik. (...) Valamilyen rögzítés kéne inkább. Tehát valamilyen egyszerű, adatszerű... Gyertek, beszéljünk arról, hogy mi van.”

Szerinte a helyi alkotóknak és intézményeknek fel kellene hagyniuk az öncélú autonómiával, ami elszigeteli őket a társadalomtól, és bele kellene állniuk a közös térbe.

> „Szerintem a helyi kulturális színtér (...) a bizonyos művészeti rétegektől, meg a társadalomtól is egy picit autonóm lett, tehát valahogy egy ilyen kettős elszakadásban van. (...) Én azt szeretném, hogy mindenki lássa, és nem QR-kód, és nem újságoldal... hanem beteszem a Patkóba, hogy időstől fiatalig mindenki tudja, láthassa.”

– utal vissza a közelmúltban a Márton Áron téren rendezett kiállításra – amelyben kurátorként tevékenykedett –, a *KICSInagy köztéri beavatkozás*ra.

## S mi van még?

Bár a fenti sorokból felsejlik egy diagnózis körvonala, a teljes beszélgetésben Áron ennél sokkal mélyebbre megy. Ott derül ki, miért nem vádaskodás, hanem féltés van a szavai mögött, és hogyan lehet egyáltalán alkotni egy olyan közegben, ahol a „lángot levették”.

Hogyan küzd meg egy alkotó a saját belső emigrációjával nap mint nap? Miért hisz mégis a részvételen alapuló művészetben, és milyen konkrét javaslatai lennének a város „felébresztésére”? A videóinterjúban nemcsak egy elemzést kapsz, hanem egy embert is, aki nyolc év távollét után, minden távolságtartása ellenére is, makacsul keresi a kapcsolódási pontokat Székelyudvarhellyel.

**Öllerer Áron válaszai és a teljes beszélgetés itt érhető el:**