> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.uh.ro/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# A kellemetlen múltról is beszélni kell
- URL: https://www.uh.ro/a-kellemetlen-multrol-is-beszelni-kell/
- Published: 2019-05-24T10:57:59.000Z
- Updated: 2025-04-01T17:10:06.000Z
- Description: Mert a bocsánatkérés semmit nem ér, ha közben felmentjük a bűnösöket.
- Author: Szilágyi István
- Tags: Vélemény, deportálás, elhurcolva, holokauszt, megemlékezés, Patkó, polgármester, Udvarhely, zsidók, #wp, #wp-post, #Import 2025-04-01 16:47

![](https://storage.ghost.io/c/4c/64/4c643208-156b-4d4a-a219-b28f7d4d3d90/content/images/2025/04/elhurcolva-1.jpg)

##### Mert a bocsánatkérés semmit nem ér, ha közben felmentjük a bűnösöket.

###### A szerző felvétele

Az elmúlt hetekben egy teljesen új dimenzióját ismerhettem meg a városnak, különösen a központnak, ahol 1944\. május 3-án zajlott a történelem. Ami eddig a diáknapok, a nemzeti ünnepek és az úrnapi búcsú helyszínét jelentette számomra, képzeletemben hirtelen megtelt azzal a **mintegy 300 zsidó vallású udvarhelyivel**, akit összegyűjtöttek a Patkóban, hogy a Peda tornatermében altassák el őket, mielőtt a napjainkban sétavonatozásra használt síneken szállítsák őket el Marosvásárhelyre, majd Auschwitz-ba.

Pedig számtalan filmet láttam, számtalan könyvet olvastam a zsidó nép tragédiájáról, és minden alkalommal beleborzongtam. Mégis távolinak tűnt, mert a legtöbb történet az akkori Német Birodalom területén, a messzi Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában játszódott. Tudtam, hogy rengeteg magyarországi zsidó odaveszett a haláltáborokban, valamivel később jöttem rá, hogy ebben a magyar állam is közreműködött, de bele sem gondoltam, hogy a visszacsatolt **Székelyföldre is kiterjedt a “tisztogatás”**.

Arról, hogy a holokauszt szülővárosomat és környékét is érintette, akkor szereztem tudomást, amikor meghirdették az [*Elhurcolva*](https://www.uh.ro/elhurcolva-de-el-nem-feledve/) című megemlékezést. Akkor esett le, hogy az akkori **udvarhelyiek is részei voltak a náci halálgépezetnek**. Szégyenérzet fogott el, amikor szembesültem tudatlanságommal. Mára alig tudunk valamit az udvarhelyi zsidókról. Alig maradtak néhányan, könnyedén meg lehet számolni, hányan tértek vissza a városba, temetőjük eldugott, elzárt helyen található, imaházuk már csak történelem. Tudtam a református temetőben a zsidó sírokról, de sose merült fel bennem a kérdés, hogy mi is lett velük.

Mint kiderült, a magyar (és székely) hatóságok a lakossággal karöltve voltak arra képesek, hogy előbb jogaiktól, méltóságuktól, végül az életüktől is megfosszák ember- és honfitársaikat. Éppen azokat, akik **nem csak szerves, hanem meghatározó részei** voltak a társadalomnak, a helyi közösségnek, átlagon felüli műveltségükkel szolgálták azt, ki tanárként, ki orvosként vagy éppen kereskedőként látta el Udvarhelyt az élethez nélkülözhetetlen tudással, gyógyszerrel, élelemmel, ruhával. Mégis sikerült elvetni a bizalmatlanság és a gyűlölet magvát, mégpedig annyira, hogy saját szomszédaikat, munkatársaikat kitoloncolják, feljelentsék őket, otthonaikat kifosszák vagy éppen beléjük költözzenek.

**Irigység és haszonszerzés** – talán ez a kettő hajtotta leginkább a „szarkákat”, de minden bizonnyal az irracionális félelem is az ismeretlentől. Mert bizony zárt közösségek ezek, kívülálló számára furcsa szokásaikkal, érthetetlen nyelvükkel és kusza betűikkel, amit sokan közülük sem ismertek. A meg nem értettséget fordították ellenük, az istenadta nép pedig nyomban az „igaz magyarok” pártjára állt, a „tiszta nemzet” szolgálatában, a többi már jött magától.

Ennek állít emléket az a térinstalláció, amelyet a Patkó kellős közepén helyeztek el május 3-án. A múzeumigazgató értelmezésében a kockakőből kitüremkedő pázsit azt az **élő szövetet jelképezi, amelyből kitéptek egy darabot**, amikor elhurcolták azokat az udvarhelyi polgárokat és családjaikat, akiknek „egyetlen bűnük az volt, hogy zsidók voltak” – hangzott el a polgármester beszédében. A fűbe állított fényképeken apák, anyák, gyerekek, öregek, egy szóval: emberek! Emberek, akiket egy szempillantás alatt elvesztettek szeretteik, és a város.

Némán állt a téren aznap az a néhány leszármazott, köztük [az utolsó székely a városban, aki zsidó](https://www.uh.ro/egy-szekely-el-a-varosban-aki-zsido/), és [a messzi Izraelből érkező két asszony](https://www.uh.ro/meg-egyszer-minket-nem-olnek-meg/). Egyikük kitartóan videózta az eseményt az Izraelben maradt rokonok számára, majd együtt hallgattuk azt a koncertet, amelyet egy nagyváradi zsidó (klezmer) zenekar adott a városházán. Lenyűgözött, hogy a magyar ünnepekre jellemző siránkozással szemben ők képesek pattogós, jókedvű dalokkal is megemlékezni a tragikus múltról.

Tudom, nem vagyunk mi vétkesek azért, ami történt, amit elődeink műveltek egymással, de felelősek vagyunk a máért. **Jó, hogy elhangzott egy bocsánatkérés**, amivel tartozott Udvarhely városa a megfogyatkozott zsidó közösségnek, csakhogy nem lehet azt, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk. Nem lehet azt, hogy a túlélők leszármazottaival díszelgünk, nagyban sajnálkozunk, és közben mégis azt éltetjük, annak állítunk szobrot, **arról nevezünk el utcát,** [**könyvtárat**](https://www.uh.ro/nem-lehet-nyirorol-elnevezni-a-konyvtarat/), aki tevékenységével hozzájárult ahhoz a közhangulathoz, amely előkészítette és megkönnyítette a holokausztot. S bár ő nem erre értette, mégis egyet kell, hogy értsek a polgármester szavaival: „A kellemetlen múltról is beszélni kell”.